Boldog új évet!

Legyen legfőképp és mindenekelőtt mindenki egészséges - ez egyszerre a minimum és a maximum, amit kívánhatok. Na jó, azért alapként legyen mindenkinek legalább egy valaki saját magán kívül, akit szerethet és viszontszereti. A többi csak hab a tortán. Kívánok még sok olvasást, kirándulást, friss levegőt, kíváncsiságot, érdeklődést, szerelmet, boldog, sokszor találkozó családokat és barátokat, sok játékot, alkotást, sikert, fényt, örömöt, boldogságot, tanulást, érdekes, értékes munkát, olyan kihívásokat, amikre örömmel vállalkozunk - és azok nagyszerű teljesítését. Harmóniát magunkban és a világban. Pénzt ahhoz, hogy jól élhessünk. Gyors netet. Elegendő időt. És csodákat oda, ahol más már nem segít. És mindezen kívül mindenkinek minden egyebet is, amit ezeken kívül szeretne.

Végezetül

Nem akarom, hogy lenyomjon ez az év... szóval, csakazértis összeszedem mégis, mi minden volt jó.

Apám végül is meggyógyult a covidból. Anyukám nálunk lakott fél évig - voltak rettenetes percek, sőt, borzasztó napok is, de volt sok nagyon szép is. Sokat rajzoltunk, jártunk sétálni, elég napsütéses volt például a február, amikor 25 évesek lettünk A.-val - akkor kettesben mentünk el egy napra Tatára kirándulni. Építettünk magaságyást, ami jól működik azóta is. Ép észel kibírtuk mindannyian a karantén hónapjait. Rengeteg dolgot kezdtem el tanulni (többek közt egy egyetemet, de nemcsak azt). A régi barátaim (ööö.... igen, azok, akikről némely posztban azt állítom, hogy nincsenek) zöme megmaradt* És lettek újak is (oké, még inkább csak barátságcsírák, kis kezdemények - de vannak). Táborban voltam nyáron - imádtam. Aztán A.-val elmentünk két hétre nyaralni, végre teljesült egy több, mint évtizedes álmom, hogy részt vettünk az Ördögkatlan fesztiválon. A. meggyógyult a covidból, mi el sem kaptuk - én sem, pedig én ápoltam őt és télen apámat is - Á. elvégezte az első egyetemi évét, V. végzős, volt szalagavatója, továbbjutott az OKTV-n. Talán kicsit jobban kijönnénk egymással mindannyian, ha nem lennénk két éve összezárva, de szerintem ahhoz képest egész jól bírjuk. Anyukámat hazaköltöztettük és megoldottam az otthoni gondozását. Van munkám és továbbra is szeretem a munkámat is és a kollégáimat is. Sok pozitív visszajelzést kapok tőlük és a kliensektől is. Vannak terveim (munka és egyéb téren is). A szép, hatalmas macskánk itt szuszog a futógépemen (aludhat nyugodtan, nem futok). A.-val kettesben töltjük a szilvesztert, már sokat vásároltunk és takarítottunk, néztünk filmet is - szerintem jól megleszünk 2022-ben is. Csak egészség legyen!**

És - nagyon nem utolsósorban - idén betöltötte a tizedik évét a blog. Az olvasók (vagy legalábbis a kommentelők) nagy része lecserélődött ugyan, de vannak néhányan, akik már nagyon régóta olvasnak - és vannak újak is - és (bár idén amúgy elég hektikusan alakul a látogatottság) decemberben annyi oldalmegnyitás történt, mint még soha idáig. Rendszeresen kapok leveleket, karácsonyra kaptam többetektől könyvet (vagy egy-két könyvre pénzt) - és úgy általában olyan kedves, együttérző, érdeklődő és jófej olvasók vagytok. Nagyon sokat jelent a figyelmetek, a hozzászólásaitok, a támogatásotok. Köszönöm, hogy olvassátok a blogot, köszönöm, hogy kedvesek vagytok egymással és velem is a hozzászólásokban. Ezt a nagyon nehéz évet többek közt a ti segítségetekkel éltem túl. Köszönöm!

Búcsúzzon a szép arcával ez az év is!

* Van, aki nem (és ő pont nem azért, mert meghalt, hanem mert férjhez ment, sőt, aztán gyereket is szült - és valamiért nem férek bele azóta a világképébe... nem ez az első hasonló eset... nem esik jól, de túl tudom élni)

** atyaég, mennyit röhögtünk ezen kamaszként, amikor János bácsi és Manci néni a Tiszánál így köszöntek (eg általában is az öregek - de nekem ez őhozzájuk kapcsolódik leginkább) - nagyon szerettük őket, de ez annyira abszurd köszönésnek hangzott! Egészség? Hát az alap, minek arról beszélni? Más nem is létezik! - aztán az évek múlásával hamar kiderül, hogy különös áldás, ha van. Legyen, mindannyiunknak.

Vannak dolgok, amiket semmi nem ronthat el

Megálmodtam - kétszer is! - hogy valaki kisbabát vár. És tényleg. Amennyire örömteli, annyira megdöbbentő (és némileg ijesztő) is. Remélem, sok ilyen jó dolgot tudok még megálmodni, és remélem, soha egyetlen rossz álmom sem válik valósággá.

Kis sötét visszatekintés

2021-ben öt olyan ember halt meg, akik fontosak voltak számomra. Ebből a sokkból nem ocsúdtam még fel - és nem tudom, fogok-e valaha. Mit mondhatnék ezen kívül? Hogy amúgy jó év volt? Voltak jó dolgok - például ilyennek tekintem azt is, hogy én még nem haltam meg és a családból senki*. De a szüleim a halál küszöbén állnak, és kurva nehéz ezzel a tudással végignyomni a napokat. Persze, mindannyian a halál küszöbén állunk, bár én egy kicsit még annál is jobban, pont, amennyivel kövérebb vagyok a kívánatosnál. Most olyan, mintha a halál körül forgott volna az egész év, pedig nem minden pillanatban gondoltam rá. Történtek jó dolgok is, tényleg. Csak azok most nem jutnak az eszembe. Olyan gyerekek anyja vagyok, akiknek nem hiányzom különösebben. Nem azt mondom, hogy úgy általában rossz anya lennék, inkább csak azt, hogy úgy látszik, nekik nem tudok megfelelő anyjuk lenni. És azt érzem, hogy belefáradtam az igyekezetbe. Vannak dolgok, amiket jól vagy egyre jobban csinálok, de azok nem róluk szólnak. Rólam talán jobban - de nem lehet mindent előről kezdeni. Kár azzal gyötörnöm magam, hogy hogy lehetett volna másképp csinálni a dolgaimat, ha már így csináltam. És bár folyton belevágok új dolgokba, és úgy tűnik, előre menekülök, inkább csak bukdácsolok összevissza teljesen értelmetlenül. Szorongok az öregedéstől. Meg attól is, hogy meghalok és sosem öregedhetek meg. Meg attól is, hogy mások meghalnak körülöttem. Nem tudom, mit várhatok 2022-től. Hogy ne legyen sokkal kiborítóbb és nyomorultabb év, mint ez volt? Őszintén szólva azt gondolom, hogy még pocsékabb év lesz. És mire kikecmergünk belőle (már ha egyáltalán kikecmergünk valaha), akkor már olyan öreg leszek, hogy végképp nem lesz értelme semmi újba belevágni. Utáltam ezt az évet, annak ellenére is, hogy volt néhány szép pillanata - nagyjából olyan szép és derűs, mint amikor egy bántalmazó ember bocsánatot kér, virágot hoz, rád mosolyog - hogy aztán annál nagyobbat csattanjon a következő pofon és annál mélyebbre zuhanj. Sötéten látom a jövőt, már ha látok jövőt egyáltalán. Örülök, hogy nem vagyok jós, félnék a gömbömbe nézni.

* persze ez sem igaz teljesen, de most a szűk családfogalommal dolgozom - szóval, az öt meghalt ember inkább hét meghalt ember (nem, nem akarom azt írni, hogy halott, az túl rideg)

Visszakapaszkodok a gasztrolovamra és átvágtatok a következő évbe

Tegnap kacsacombokat sütöttem (só, bors és kacsacombonként két egész alma negyedelve, szegfűszeggel tűzdelve - mindez tepsiben, alufólai alatt), krumplipüré és párolt lilakápszta birsalmával (sok hagyma, kis cukor, köménymag, só, lila káposzta olajon megdinsztelve, három nagy birsalma negyedelve, végül némi ecet) - kép ez utóbbiról készült.

Ez pedig fermentálódni vágyó lilakáposzta torzsa sóval, egész borssal, mustármaggal, korianderrel és csilipehellyel. Azért van ilyen sok vízben, mert a lé a lényeg. Néhány hét és isteni savanyú itallá lesz.

Hogy a mai nap mit tartogat, azt még gasztrovonalon sem tudom, holnap biztosan lesz lencse valahogyan. Ma még vásárolni is kell (brrr) - és rámszállt megint az évvégi totális spleen, se program, se barátok - ha lennének, sem mernék velük találkozni, ez is csak ugyanolyan nap, mint a többi, de mit fogunk csinálni, menjünk el kirándulni, de előtte még vásárolni kell, főzni, takarítani - hová is mehetnénk, hideg is van, úgysincs semmi értelme semminek... ismeritek ezt az állapotot, nem?

Anomáliák a fejemben

Még mindig képes vagyok derült égből villámcsapásként érzékelni a vírus okozta járvány létét. Mintha nem lenne itt lassan harmadik éve. Mintha még mindig létezne a normalitás, mintha még mindig kikerekedett szemmel nézhetnék arra, aki azt mondja, járvány van. Aztán ezen még jobban megdöbbenek. Hogy felejthettem el egyáltalán? De elfelejtem, naponta többször is. Hordom a maszkot, de nem érzékelem, csak amikor kortyolnék egyet. Nem kortyolok. És még mindig emlékeztetnem kell magam mindennap arra, hogy vigyem a maszkot. Van nálam mindig több is - de a múltkor mégis vissza kellett fordulnom érte, mert mégsem volt nálam egy sem. Egy megbeszélésen ülök, ahol a járvány hatásairól beszélünk és terveket készítünk a járvány hatásainak kezelésére, de közben nincs bennem, hogy járvány van. Már terészetes a maszk, már nem ütközöm meg rajta - de még mindig meglepődöm, hogy nem tudok egy korty vizet sem meginni társaságban Ugyanakkor nem tudom azt sem elképzelni, hogy lesz még valaha normális régi élet vírus nélkül, maszk nélkül, találkozásokkal, egymás kajájába belekóstolásokkal, vendégségekkel, félelem nélkül, mert az csak valami távolról lebegő álom. Sokszor vagyok nagyon feszült. Nem tudom, hogy akkorra tartogatom-e a nagy összeomlást, amikor vége lesz? Vagy megy majd akkor is tovább minden, egy kisebb zökkenéssel? Mintha mi sem történt volna?

Újrahasznosítási rovat - a zöldségek lehulló részeiről

Természetesen komposztálunk. A nagyszüleim is komposztáltak, amikor gyerek voltam, úgyhogy ez nekem természetes. És sosem dobok ki semmit* - miért épp a zöldségek lehulló részeit dobnám ki? Ez itt például petrezselyem, fehérrépavégekből összeeszkábálva - de működik zellerrel meg más dolgokkal is.

Ez itt a karácsonyfánk, amiről a kiválasztáskor még nem is sejtettem, hogy ilyen szép - de igazi szerelem lett (és ha jobban belegondolok, ez végül minden évben így alakul)

Ez pedig az adventi koszorú, amit végül nem használtunk ki adventkor, mert sosem jutott eszünkbe - de karácsonykor végül is beüzemeltük ezt is.

* Ez nem igaz, egyrészt sajnos tényleg nem dobok ki egy csomó lomot, amik túl sok teret foglalnak és kupleráj látszatát keltik - másrészt sajnos van, hogy megromlanak ételek, mert nem tudom jól kiszámolni, mikor miből mennyi fog elfogyni.

Újrahasznosítási rovat - a maradék bejglikről

Már ahol van ilyesmi egyáltalán. Nálunk idén van, bár nem született sok bejgli - de a gyerekek nem igazán szeretik, nekem pedig egyre inkább ég a gyomrom, nem tudom, hogy a máktól és a diótól, vagy a liszttől inkább szóval, visszafogtam magam, A. pedig nem bírt el egyedül ennyivel. És most van maradék töltelék is, ami eleve kimaradt, mert túl sokat csináltam belőle. Szóval, arra jutottam, hogy a diósból máglyarakást fogok készíteni, a mákosból pedig mákos gubát. Mivel ezek sokkal szaftosabb dolgok, jobban is fognak fogyni. El kell gondolkodni azon, hogy a hagyománytisztelet mellett miért érdemes még nálunk bejglit sütni (oké, mert A. biztosan szereti) - és hogy mennyit. Azt hiszem, nálunk érdemesebb ráállni a habosabb, töltelékesebb édességekre.

Máglyarakás: a szeletelt száraz bejglit rakom alulra, felöntöm tojássárgával elkevert tejjel, ráhalmozom a maradék tölteléket, baracklekvárt, a szeletelt almát, kis vajat - megsütöm - aztán a tetejére teszem a tojáshabot és azzal is sütöm még egy-két percig.

Mákos guba: a szeletelt száraz bejglit és a karikázott kifliket leöntöm tojássárgájával kevert tejjel, jól beletunkolom, teszek hozzá  mazsolát, megsütöm (a tetejére lehet habot tenni, de egész tojás is mehet rögtön a tejbe, akkor nem kell külön habbal vesződni)

A kávérendelés* egyik nagy kérdése

Miért ikszelted be, hogy nem vagy robot?

* új, karácsonyra kapott nespresso gép, kedvezményes kapszulákkal

Mozi

A Netflix segítségével ma két filmet is láttunk A.-val (aki vigaszra és különös gondoskodásra szorul, mert ma megkapta a harmadik oltását, amitől elesetté és gyámoltalanná vált). Az első film rémes volt, bárgyú, idétlen - bár a leírás szerinti alap mondandójával egyetértek. A második film viszont nagyon tetszett, a helyszín a nyolcvanas évekbéli Nápoly - ez nekem már félig garancia arra, hogy tetszeni fog, de amúgy is tetszett. Ezzel a programmal el is ment a nap anélkül, hogy bármi más igazán fontos dologgal foglalkoztunk volna. Viszont valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy totál beálljon a nyakam (már reggel sem volt teljesen oké, de mostanra folyamatosan érzem, és hiába tekergetem, nem javul)