Én a múlt hetet megelőzően még nem ettem burgonya gratint, nem is hallottam róla. Na, nagy konyhaművész az ilyen - gondolhatjátok - de hát nem véletlenül nem vezetek gasztroblogot, még ha időnként kedvem támad is megosztani veletek az ebédünket vagy a vacsoránkat.
Most is ez következik - az esküvőn ugyanis olyan ételeket ettünk, hogy a fülünk kettéállt, és a szánk mosolyra húzódott - és úgy gondoltam, némelyiket bizony itthon is elkészítem majd. Az egyik a vargányás polenta (azt majd máskor), a másik a burgonya gratin.
Egy ideig az internetről nézegettem recepteket, de csak korlátozottan tetszettek, így a magam feje után mentem: a vékonyra karikázott nyers krumplit vajjal kikent tepsibe szórtam, megsóztam, tettem rá fokhagyma-granulátumot, színes borsőrleményt, sót, nyakon öntöttem tejszínnel és tejjel is és alufólia alatt megsütöttem. A tetejére némi parmezánt szórtam végül.
Hozzá csirkemellbe göngyölt aszalt szilvát sütöttem, a tetején birsalmaszeletekkel - ilyet, vagy ehhez hasonlót szoktam máskor is: vékonyra szeletelt hámozott csirkemellet megsóztam, aszalt szilvát helyeztem rá, begöngyöltem - egy tepsibe rakosgattam őket egymás mellé, kissé megsóztam kívülről is őket, aztán beborítottam birsalmaszeletekkel. Alufólia alatt pároltam, majd a fóliát levéve pirosra sütöttem.
Nagyon elegáns ételek, kevés munkával járnak, csak addig kell velük foglalkozni, míg a sütőbe kerülnek - és azt követően még egy hangyányit.
Holnap is ez lesz az ebéd (remélem, marad) és körtés-karamellás mousse lesz hozzá, V. kívánságára. Egyébként ma kirándultunk egy kicsit, aztán én külön gyalogoltam egy nagyot. Szép nap volt, bármikor elfogadok ismétlést belőle!
2014. október 11., szombat
2014. október 10., péntek
A kommunikációs szakember
V.: szia, mamikám! hazaértem
én: szia, akkor ebédelj!
V.: jó... neked jó napod van?
én: igen, köszönöm!
V.: megkaptuk a matekdogát
én: és?
V.: egyedül nekem lett ötös az egész osztályból
én: hú, akkor különösen dicséretes! nehéz volt?
V.: nekem nem
én: egyéb?
V.: irodalomból két ötöst is kaptam ma
én: egyetlen órán?
V.: igen, egyet a dolgozatomra, egyet meg az előadásomra
én: fantasztikus!
V.: és beírtuk, hogy mikor lesznek a versenyek, csak én indulok mindegyiken
én: nagyon ügyes vagy!
V.: megyek ma még drámaszakkörre, meg musical szakkörre, meg edzésre is
én: ó, te szorgalmas lány!
V.: hát, majdnem
én: volt még más is?
V.: egy négyes alát is kaptam
én: jaj.... miből?
V.: az is irodalom, tudod, a kecskék
én: tudom... na, mindegy, ennyi belefér
V.: én nagyon szeretlek!
én: én is!
én: szia, akkor ebédelj!
V.: jó... neked jó napod van?
én: igen, köszönöm!
V.: megkaptuk a matekdogát
én: és?
V.: egyedül nekem lett ötös az egész osztályból
én: hú, akkor különösen dicséretes! nehéz volt?
V.: nekem nem
én: egyéb?
V.: irodalomból két ötöst is kaptam ma
én: egyetlen órán?
V.: igen, egyet a dolgozatomra, egyet meg az előadásomra
én: fantasztikus!
V.: és beírtuk, hogy mikor lesznek a versenyek, csak én indulok mindegyiken
én: nagyon ügyes vagy!
V.: megyek ma még drámaszakkörre, meg musical szakkörre, meg edzésre is
én: ó, te szorgalmas lány!
V.: hát, majdnem
én: volt még más is?
V.: egy négyes alát is kaptam
én: jaj.... miből?
V.: az is irodalom, tudod, a kecskék
én: tudom... na, mindegy, ennyi belefér
V.: én nagyon szeretlek!
én: én is!
patthelyzet
A kifüggesztett buszmenetrend és a járművek tényleges mozgása még laza köszönőviszonyban sincsenek egymással. Talán be kellene mutatni őket egymásnak. Csakhogy - úgy tűnik - nincs egyetlen közös ismerősük sem.
2014. október 9., csütörtök
A Nobel-díj hatása az életemre
Most pedig - hogy ne kelljen fülem-farkam behúzni az utcákat jártomban amiatt, hogy még nem olvastam semmit sem az idei irodalmi Nobel-díjastól - Patrick Modianot fogok olvasni. Amint beszereztem valahonnan valamit tőle. Addig majd hallgatom a lányát, Marie Modianot a Youtube-on.. Tamko! Ismerted őt/őket? Vagy ez hülye kérdés és inkább csak annyit kérdezzek, te miként vélekedsz az írásairól?
2014. október 8., szerda
Erkölcstanóra
Ez most itt az a kivételes poszt, amiben ténylegesen arról lesz szó, amit a cím ígér, vagyis az erkölcstanóráról, ami az idei évtől kötelező tantárgy mindazoknak, akik nem a hittanórát választották (felmenő rendszerben).
V.-t erkölcstanra írattuk (van hozzá hosszú magyarázat meg indoklás - de ez most nem a történet része) - de szívem szerint arra sem írattam volna, vagy legalábbis erősen tartottam attól, hogy vajon milyen ideológiákkal etetik majd őket - de most, egy hónap eltelte után azt kell mondanom, hogy eddig csak kellemes csalódásban volt részem.
V.-ék játszanak és beszélgetnek, önismereti, társadalomismereti, etikai kérdésekről - anélkül, hogy véleményeket vagy bármilyen ideológiát erőltetnének rájuk. Minden alkalommal részletesen megbeszélem V.-vel, mit csináltak - és eddig minden téma tetszett - igaz, a legtöbbet kiegészítettem még ezzel-azzal, ha már úgyis szóba került - hogy V. még árnyaltabb képet kapjon mindenről, mint a többiek (ez a fixa ideám, hogy mindkét gyerekem sokkal strukturáltabban gondolkozik, mint az átlag, úgyhogy simán terhelhetem őket minden területen plusz infókkal és nézetekkel)
Ma V.-ék a fogyatékkal élőkről beszéltek, a módszer pedig az volt, hogy a tanárnő mondott két állítást és mindenki ahhoz csatlakozott, amelyik számára rokonszenvesebb, elfogadhatóbb - aztán mindenki elmondhatta, hogy miért állt oda, ahová - akit a "másik oldal" meggyőzött, az átsétálhatott oda - én is gyakran operálok ilyesféle eszközökkel, szeretem és jónak tartom.
Amit V. a mai napról elmondott, az viszont megdöbbentett, vagy nem is annyira megdöbbentett, mint erős figyelmeztetésként értékelem - méghozzá a társadalmi nyitottság, elfogadás, tolerancia, empátia kérdésben (ne higgyétek, hogy túlzott illúzióim lettek volna, de valahogy a gyerekekről azt hittem, már nyitottabbak, mint a hasonló témákban nyilatkozó felnőttek - hiszen ők már talán egy árnyaltabban gondolkodó világban nőhetnek fel... véltem én, úgy tűnik, hibásan)
A két állítás a következő volt:
a) a bármilyen fogyatékkal élő gyerekeknek egy speciálisan az ő fogyatékosságukra reflektáló bentlakásos intézetben van a legjobb helyük, hasonló társaik közt.
b) a bármilyen fogyatékkal élő gyerekeknek a családjukban van a legjobb helyük és egy "átlagos" "normál" iskolában, heterogén közegben.
A csoportban huszonvalahányan vannak - V. a b) állítással tudott azonosulni - és rajta kívül még ketten. A többiek az a)-t választották - majd miután mindannyian elmondhatták, ki miért választotta az adott csoportot, még három további gyerek "állt át" hozzájuk - és a csoport jó kétharmada megmaradt az a) válasznál.
V. elmondta az indoklásokat is (nyilván kiragadva közülük, nem az összeset - ilyesmikkel indokolták a szegregált nevelést: jobb nekik ott, ahol senki sem neveti ki őket, csak visszahúznák a többieket, senki sem szereti látni "ezeket" a gyerekeket, az orvosok jobban értenek hozzájuk, mint a szüleik)
Megkérdeztem V. saját véleményét is, hogy ő miért választotta a b) választ - és nagyon-nagyon örültem annak, amiket mondott: "elképzeltem, hogy ha én lennék ott, akkor hol szeretnék élni, és én veletek szeretnék... és lehet, hogy valamiben nem jók, de lehet, hogy másban nagyon, mert például egy vak gyereknek lehet nagyon jó hallása és szép hangja, meg aki kerekesszékben ül, az is lehet a legokosabb gyerek is... és mi tudnánk nekik segíteni, egymásnak meg nem biztos, hogy tudnak... és én semmiképpen nem szeretnék egy intézetben élni, messze tőletek, mert titeket szeretlek a legjobban a világon"
V.-t erkölcstanra írattuk (van hozzá hosszú magyarázat meg indoklás - de ez most nem a történet része) - de szívem szerint arra sem írattam volna, vagy legalábbis erősen tartottam attól, hogy vajon milyen ideológiákkal etetik majd őket - de most, egy hónap eltelte után azt kell mondanom, hogy eddig csak kellemes csalódásban volt részem.
V.-ék játszanak és beszélgetnek, önismereti, társadalomismereti, etikai kérdésekről - anélkül, hogy véleményeket vagy bármilyen ideológiát erőltetnének rájuk. Minden alkalommal részletesen megbeszélem V.-vel, mit csináltak - és eddig minden téma tetszett - igaz, a legtöbbet kiegészítettem még ezzel-azzal, ha már úgyis szóba került - hogy V. még árnyaltabb képet kapjon mindenről, mint a többiek (ez a fixa ideám, hogy mindkét gyerekem sokkal strukturáltabban gondolkozik, mint az átlag, úgyhogy simán terhelhetem őket minden területen plusz infókkal és nézetekkel)
Ma V.-ék a fogyatékkal élőkről beszéltek, a módszer pedig az volt, hogy a tanárnő mondott két állítást és mindenki ahhoz csatlakozott, amelyik számára rokonszenvesebb, elfogadhatóbb - aztán mindenki elmondhatta, hogy miért állt oda, ahová - akit a "másik oldal" meggyőzött, az átsétálhatott oda - én is gyakran operálok ilyesféle eszközökkel, szeretem és jónak tartom.
Amit V. a mai napról elmondott, az viszont megdöbbentett, vagy nem is annyira megdöbbentett, mint erős figyelmeztetésként értékelem - méghozzá a társadalmi nyitottság, elfogadás, tolerancia, empátia kérdésben (ne higgyétek, hogy túlzott illúzióim lettek volna, de valahogy a gyerekekről azt hittem, már nyitottabbak, mint a hasonló témákban nyilatkozó felnőttek - hiszen ők már talán egy árnyaltabban gondolkodó világban nőhetnek fel... véltem én, úgy tűnik, hibásan)
A két állítás a következő volt:
a) a bármilyen fogyatékkal élő gyerekeknek egy speciálisan az ő fogyatékosságukra reflektáló bentlakásos intézetben van a legjobb helyük, hasonló társaik közt.
b) a bármilyen fogyatékkal élő gyerekeknek a családjukban van a legjobb helyük és egy "átlagos" "normál" iskolában, heterogén közegben.
A csoportban huszonvalahányan vannak - V. a b) állítással tudott azonosulni - és rajta kívül még ketten. A többiek az a)-t választották - majd miután mindannyian elmondhatták, ki miért választotta az adott csoportot, még három további gyerek "állt át" hozzájuk - és a csoport jó kétharmada megmaradt az a) válasznál.
V. elmondta az indoklásokat is (nyilván kiragadva közülük, nem az összeset - ilyesmikkel indokolták a szegregált nevelést: jobb nekik ott, ahol senki sem neveti ki őket, csak visszahúznák a többieket, senki sem szereti látni "ezeket" a gyerekeket, az orvosok jobban értenek hozzájuk, mint a szüleik)
Megkérdeztem V. saját véleményét is, hogy ő miért választotta a b) választ - és nagyon-nagyon örültem annak, amiket mondott: "elképzeltem, hogy ha én lennék ott, akkor hol szeretnék élni, és én veletek szeretnék... és lehet, hogy valamiben nem jók, de lehet, hogy másban nagyon, mert például egy vak gyereknek lehet nagyon jó hallása és szép hangja, meg aki kerekesszékben ül, az is lehet a legokosabb gyerek is... és mi tudnánk nekik segíteni, egymásnak meg nem biztos, hogy tudnak... és én semmiképpen nem szeretnék egy intézetben élni, messze tőletek, mert titeket szeretlek a legjobban a világon"
Megkaptuk a segélyt, én meg elittam
Ez történt, vagy legalábbis valami ehhez nagyon hasonló, nincs ezen mit szépíteni, mentségemre annyit hozhatok csak fel, hogy mindez közvetve azért a gyerekek érdekét szolgálja, hiszen a boldog szülő képes csak boldog gyereket nevelni, mint azt a holland felmérésből is láthattuk.
A tételes lista pedig:
1. Csíkszentmihályi Mihály - Barbara Schneider: Életre hangolva
2. Csíkszentmihályi Mihály - Eugene Halton: Tárgyaink tükrében
3. Daniel Goleman: Társas intelligencia
4. Dr. Gordon Neufeld - Dr. Máté Gábor: A család ereje
(arra szoktam hivatkozni, hogy a munkámhoz kell... és könyvvásárlásra nem (szakkönyvre sem) adnak pénzt, viszont egy kis iskolakezdési utalványt csak kisírtam... csakhogy addigra már megvettünk majdnem mindent, ami kellett, mert sajnos nem tudtunk mostanáig várni sem a tornacipőkkel, sem A. hosszúnadrágjaival - a tavalyiak ugyanis térdnadrággá változtak... szóval, amint megkaparintottam az utalványokat, betántorogtam az első utamba eső könyvesboltba ésnyakló nélkül pakoltam)
A tételes lista pedig:
1. Csíkszentmihályi Mihály - Barbara Schneider: Életre hangolva
2. Csíkszentmihályi Mihály - Eugene Halton: Tárgyaink tükrében
3. Daniel Goleman: Társas intelligencia
4. Dr. Gordon Neufeld - Dr. Máté Gábor: A család ereje
(arra szoktam hivatkozni, hogy a munkámhoz kell... és könyvvásárlásra nem (szakkönyvre sem) adnak pénzt, viszont egy kis iskolakezdési utalványt csak kisírtam... csakhogy addigra már megvettünk majdnem mindent, ami kellett, mert sajnos nem tudtunk mostanáig várni sem a tornacipőkkel, sem A. hosszúnadrágjaival - a tavalyiak ugyanis térdnadrággá változtak... szóval, amint megkaparintottam az utalványokat, betántorogtam az első utamba eső könyvesboltba és
2014. október 7., kedd
és szomorú is
mert mire idekattintottam:
https://www.mupa.hu/program/nina-hagen-2014-10-19_20-00-cafe-sator
elfogytak a jegyek
https://www.mupa.hu/program/nina-hagen-2014-10-19_20-00-cafe-sator
elfogytak a jegyek
Olyan furcsa vagyok ma
Reggel a rendőrségen (mint tanú)
rendőr: kora?
én: 86 (igazából persze a valódit mondtam)
rendőr: bocsánat, nem értettem
én: 86
rendőr: azt hiszem, félreértjük egymást... a korát kérdeztem
én: 86
rendőr: 86????
én: izé... kiszámolom... 1913-ban születtem (igazából itt is a valódit mondtam)
rendőr: 1913-ban????
én: kiszámoltam, annyi... 86
rendőr: tényleg????
én: hát... miért, nem annyi?
rendőr: izé... én nem hittem volna...
én: hát, akárhogy számolom, ennyi
rendőr: azt hittem, 70 (igazából kb. 13-mal mondott kevesebbet)
én: nem, nem, 86
rendőr: de már be is töltötte????
én: igen, azt határozottan tudom, hogy februárban szokott lenni
rendőr: akkor ezt írjam be?
én: hát, ha a valódi korom kell, akkor igen
rendőr: jó... akkor beírtam...
(aztán folytattuk mással, mert a tényleges téma nem ez volt)
Aztán elmentem dolgozni - a metrón egy kisfiú (mondjuk egy éves körüli) úgy bámult, hogy tiszta zavarba jöttem - nem a kisfiútól, vele jókat szemeztem és összevigyorogtunk - de az anyja féltékeny lett, összevissza fordítgatta a babakocsit, adott neki ropit, teát, magához húzta - a kisfiú meg mindent eltolt és csak engem akart bámulni
Aztán beültem ebédelni egy önkiszolgáló étterembe, már jócskán késő volt, vagyis rajtam kívül egy-két ember lézengett még - és sok-sok asztal állt üresen. A második falatnál tartottam, amikor bejött egy anyuka két kislánnyal (olyan három- és ötéves formákkal), nagy hangerővel, ugrálással (mármint a lányok) kiválasztottak valamiket - aztán az anyuka azt mondta, üljenek le valahová, míg ő fizet. A lányok az én négyszemélyes asztalomat választották és azt kiabálták: a nénivel ebédelünk! a nénivel ebédelünk! Anyuka a bocsánatomért esedezett, próbálta elvonszolni a lányokat, de amint visszament a kasszához, a lányok visszatelepedtek. Engem nem zavartak (sőt), de végül is győzött a nyers erő - másik asztalnál ettek.
Aztán kidolgoztam a belemet, jó későn végeztem (nem végeztem, csak eljöttem), a buszon megálltam egy kapaszkodó mellett - ha nem is totális fiatalságom és gyönyörűségem tudatában, de olyan jó érzéssel, hogy ma sikerült rendesen kinéznem. Nagyjából abban a másodpercben, ahogy eltöltött ez a jó érzés, felállt a mellettem lévő ülésen ülő molett nő és azt kérdezte: le tetszik akarni ülni? Egy másodperc volt összezuhanni. Ennyire öregnek nézett? De ha ennyire terhesnek, az sem jó (bár ha az igaz lenne, az szép meglepetés lenne) - nem fogadtam el (és csak magamban gondoltam, hogy azt kellett volna válaszolnom, hogy kismamáktól sosem fogadok el helyet, kedveském)
Nem billentette helyre a lelkivilágomat az sem, hogy a vonathoz igyekezvén még rám kacsintott és utánam is füttyentett egy illuminált hajléktalan egy kocsmaasztal mellől.
rendőr: kora?
én: 86 (igazából persze a valódit mondtam)
rendőr: bocsánat, nem értettem
én: 86
rendőr: azt hiszem, félreértjük egymást... a korát kérdeztem
én: 86
rendőr: 86????
én: izé... kiszámolom... 1913-ban születtem (igazából itt is a valódit mondtam)
rendőr: 1913-ban????
én: kiszámoltam, annyi... 86
rendőr: tényleg????
én: hát... miért, nem annyi?
rendőr: izé... én nem hittem volna...
én: hát, akárhogy számolom, ennyi
rendőr: azt hittem, 70 (igazából kb. 13-mal mondott kevesebbet)
én: nem, nem, 86
rendőr: de már be is töltötte????
én: igen, azt határozottan tudom, hogy februárban szokott lenni
rendőr: akkor ezt írjam be?
én: hát, ha a valódi korom kell, akkor igen
rendőr: jó... akkor beírtam...
(aztán folytattuk mással, mert a tényleges téma nem ez volt)
Aztán elmentem dolgozni - a metrón egy kisfiú (mondjuk egy éves körüli) úgy bámult, hogy tiszta zavarba jöttem - nem a kisfiútól, vele jókat szemeztem és összevigyorogtunk - de az anyja féltékeny lett, összevissza fordítgatta a babakocsit, adott neki ropit, teát, magához húzta - a kisfiú meg mindent eltolt és csak engem akart bámulni
Aztán beültem ebédelni egy önkiszolgáló étterembe, már jócskán késő volt, vagyis rajtam kívül egy-két ember lézengett még - és sok-sok asztal állt üresen. A második falatnál tartottam, amikor bejött egy anyuka két kislánnyal (olyan három- és ötéves formákkal), nagy hangerővel, ugrálással (mármint a lányok) kiválasztottak valamiket - aztán az anyuka azt mondta, üljenek le valahová, míg ő fizet. A lányok az én négyszemélyes asztalomat választották és azt kiabálták: a nénivel ebédelünk! a nénivel ebédelünk! Anyuka a bocsánatomért esedezett, próbálta elvonszolni a lányokat, de amint visszament a kasszához, a lányok visszatelepedtek. Engem nem zavartak (sőt), de végül is győzött a nyers erő - másik asztalnál ettek.
Aztán kidolgoztam a belemet, jó későn végeztem (nem végeztem, csak eljöttem), a buszon megálltam egy kapaszkodó mellett - ha nem is totális fiatalságom és gyönyörűségem tudatában, de olyan jó érzéssel, hogy ma sikerült rendesen kinéznem. Nagyjából abban a másodpercben, ahogy eltöltött ez a jó érzés, felállt a mellettem lévő ülésen ülő molett nő és azt kérdezte: le tetszik akarni ülni? Egy másodperc volt összezuhanni. Ennyire öregnek nézett? De ha ennyire terhesnek, az sem jó (bár ha az igaz lenne, az szép meglepetés lenne) - nem fogadtam el (és csak magamban gondoltam, hogy azt kellett volna válaszolnom, hogy kismamáktól sosem fogadok el helyet, kedveském)
Nem billentette helyre a lelkivilágomat az sem, hogy a vonathoz igyekezvén még rám kacsintott és utánam is füttyentett egy illuminált hajléktalan egy kocsmaasztal mellől.
2014. október 6., hétfő
akivel jó beszélgetni
aki: az nagyon halálos
én: ühüm
aki: nagyon csúnya betegség
én: ühüm
aki: mindenki meghal benne
én: ühüm
aki: vagy legalábbis majdnem mindenki
én: ühüm
aki: ha már megjelennek a szervezetedben az áttétek, nincs menekvés
én: basszus, beszéljünk már valami másról
aki: miért? zavar?
én: iszonyatosan hipochonder vagyok, amiről beszélünk, az nekem azonnal lesz
aki: jó, akkor beszéljünk a pénzről
én: :D :D :D :D :D
én: ühüm
aki: nagyon csúnya betegség
én: ühüm
aki: mindenki meghal benne
én: ühüm
aki: vagy legalábbis majdnem mindenki
én: ühüm
aki: ha már megjelennek a szervezetedben az áttétek, nincs menekvés
én: basszus, beszéljünk már valami másról
aki: miért? zavar?
én: iszonyatosan hipochonder vagyok, amiről beszélünk, az nekem azonnal lesz
aki: jó, akkor beszéljünk a pénzről
én: :D :D :D :D :D
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)