Olyan furcsa vagyok ma

Reggel a rendőrségen (mint tanú)
rendőr: kora?
én: 86 (igazából persze a valódit mondtam)
rendőr: bocsánat, nem értettem
én: 86
rendőr: azt hiszem, félreértjük egymást... a korát kérdeztem
én:  86
rendőr: 86????
én: izé... kiszámolom... 1913-ban születtem (igazából itt is a valódit mondtam)
rendőr: 1913-ban????
én: kiszámoltam, annyi... 86
rendőr: tényleg????
én: hát... miért, nem annyi?
rendőr:  izé... én nem hittem volna...
én: hát, akárhogy számolom, ennyi
rendőr: azt hittem, 70 (igazából kb. 13-mal mondott kevesebbet)
én: nem, nem, 86
rendőr: de már be is töltötte????
én: igen, azt határozottan tudom, hogy februárban szokott lenni
rendőr: akkor ezt írjam be?
én: hát, ha a valódi korom kell, akkor igen
rendőr: jó... akkor beírtam...
(aztán folytattuk mással, mert a tényleges téma nem ez volt)

Aztán elmentem dolgozni - a metrón egy kisfiú (mondjuk egy éves körüli) úgy bámult, hogy tiszta zavarba jöttem - nem a kisfiútól, vele jókat szemeztem és összevigyorogtunk - de az anyja féltékeny lett, összevissza fordítgatta a babakocsit, adott neki ropit, teát, magához húzta - a kisfiú meg mindent eltolt és csak engem akart bámulni

Aztán beültem ebédelni egy önkiszolgáló étterembe, már jócskán késő volt, vagyis rajtam kívül egy-két ember lézengett még - és sok-sok asztal állt üresen. A második falatnál tartottam, amikor bejött egy anyuka két kislánnyal (olyan három- és ötéves formákkal), nagy hangerővel, ugrálással (mármint a lányok) kiválasztottak valamiket - aztán az anyuka azt mondta, üljenek le valahová, míg ő fizet. A lányok az én négyszemélyes asztalomat választották és azt kiabálták: a nénivel ebédelünk! a nénivel ebédelünk! Anyuka a bocsánatomért esedezett, próbálta elvonszolni a lányokat, de amint visszament a kasszához, a lányok visszatelepedtek. Engem nem zavartak (sőt), de végül is győzött a nyers erő - másik asztalnál ettek.

Aztán kidolgoztam a belemet, jó későn végeztem (nem végeztem, csak eljöttem), a buszon megálltam egy kapaszkodó mellett - ha nem is totális fiatalságom és gyönyörűségem tudatában, de olyan jó érzéssel, hogy ma sikerült rendesen kinéznem. Nagyjából abban a másodpercben, ahogy eltöltött ez a jó érzés, felállt a mellettem lévő ülésen ülő molett nő és azt kérdezte: le tetszik akarni ülni? Egy másodperc volt összezuhanni. Ennyire öregnek nézett? De ha ennyire terhesnek, az sem jó (bár ha az igaz lenne, az szép meglepetés lenne) - nem fogadtam el (és csak magamban gondoltam, hogy azt kellett volna válaszolnom, hogy kismamáktól sosem fogadok el helyet, kedveském)

Nem billentette helyre a lelkivilágomat az sem, hogy a vonathoz igyekezvén még rám kacsintott és utánam is füttyentett egy illuminált hajléktalan egy kocsmaasztal mellől.