Ez most itt az a kivételes poszt, amiben ténylegesen arról lesz szó, amit a cím ígér, vagyis az erkölcstanóráról, ami az idei évtől kötelező tantárgy mindazoknak, akik nem a hittanórát választották (felmenő rendszerben).
V.-t erkölcstanra írattuk (van hozzá hosszú magyarázat meg indoklás - de ez most nem a történet része) - de szívem szerint arra sem írattam volna, vagy legalábbis erősen tartottam attól, hogy vajon milyen ideológiákkal etetik majd őket - de most, egy hónap eltelte után azt kell mondanom, hogy eddig csak kellemes csalódásban volt részem.
V.-ék játszanak és beszélgetnek, önismereti, társadalomismereti, etikai kérdésekről - anélkül, hogy véleményeket vagy bármilyen ideológiát erőltetnének rájuk. Minden alkalommal részletesen megbeszélem V.-vel, mit csináltak - és eddig minden téma tetszett - igaz, a legtöbbet kiegészítettem még ezzel-azzal, ha már úgyis szóba került - hogy V. még árnyaltabb képet kapjon mindenről, mint a többiek (ez a fixa ideám, hogy mindkét gyerekem sokkal strukturáltabban gondolkozik, mint az átlag, úgyhogy simán terhelhetem őket minden területen plusz infókkal és nézetekkel)
Ma V.-ék a fogyatékkal élőkről beszéltek, a módszer pedig az volt, hogy a tanárnő mondott két állítást és mindenki ahhoz csatlakozott, amelyik számára rokonszenvesebb, elfogadhatóbb - aztán mindenki elmondhatta, hogy miért állt oda, ahová - akit a "másik oldal" meggyőzött, az átsétálhatott oda - én is gyakran operálok ilyesféle eszközökkel, szeretem és jónak tartom.
Amit V. a mai napról elmondott, az viszont megdöbbentett, vagy nem is annyira megdöbbentett, mint erős figyelmeztetésként értékelem - méghozzá a társadalmi nyitottság, elfogadás, tolerancia, empátia kérdésben (ne higgyétek, hogy túlzott illúzióim lettek volna, de valahogy a gyerekekről azt hittem, már nyitottabbak, mint a hasonló témákban nyilatkozó felnőttek - hiszen ők már talán egy árnyaltabban gondolkodó világban nőhetnek fel... véltem én, úgy tűnik, hibásan)
A két állítás a következő volt:
a) a bármilyen fogyatékkal élő gyerekeknek egy speciálisan az ő fogyatékosságukra reflektáló bentlakásos intézetben van a legjobb helyük, hasonló társaik közt.
b) a bármilyen fogyatékkal élő gyerekeknek a családjukban van a legjobb helyük és egy "átlagos" "normál" iskolában, heterogén közegben.
A csoportban huszonvalahányan vannak - V. a b) állítással tudott azonosulni - és rajta kívül még ketten. A többiek az a)-t választották - majd miután mindannyian elmondhatták, ki miért választotta az adott csoportot, még három további gyerek "állt át" hozzájuk - és a csoport jó kétharmada megmaradt az a) válasznál.
V. elmondta az indoklásokat is (nyilván kiragadva közülük, nem az összeset - ilyesmikkel indokolták a szegregált nevelést: jobb nekik ott, ahol senki sem neveti ki őket, csak visszahúznák a többieket, senki sem szereti látni "ezeket" a gyerekeket, az orvosok jobban értenek hozzájuk, mint a szüleik)
Megkérdeztem V. saját véleményét is, hogy ő miért választotta a b) választ - és nagyon-nagyon örültem annak, amiket mondott: "elképzeltem, hogy ha én lennék ott, akkor hol szeretnék élni, és én veletek szeretnék... és lehet, hogy valamiben nem jók, de lehet, hogy másban nagyon, mert például egy vak gyereknek lehet nagyon jó hallása és szép hangja, meg aki kerekesszékben ül, az is lehet a legokosabb gyerek is... és mi tudnánk nekik segíteni, egymásnak meg nem biztos, hogy tudnak... és én semmiképpen nem szeretnék egy intézetben élni, messze tőletek, mert titeket szeretlek a legjobban a világon"
Nálam reagálok erre, mert én ugye zárva vagyok:)
VálaszTörlésSztem az a kivételes, ahogy V. reagált. Még a felmőtteknek is milyen nehéz lehet egy ilyen komplex kérdésben azonnal véleményt formálni, ráadásul a csoportnyomást nem figyelembe véve!
VálaszTörlésÉs volt "helyes válasz"? A végén a tanárnő hogyan zárta le az órát? Érdekesek lehetnek ezek az erkölcstanórák, írj még róluk, ha van kedved :) én szívesen olvasnám!