A kultúra vajon mi?

Szerencsések vagyunk, mert nemcsak munkahelyünk van, hanem még fizetést is rendszeresen kapunk (mondjuk, évek óta ugyanannyit, de legalább kapjuk), sőt, A. még ilyen-olyan béren kívüli juttatások közt is válogathat. Januárban kapnak egy listát, hogy miből lehet választani, az is megvan, adott évben ki mennyiből gazdálkodhat, aztán ők leadják az igényüket és ennek megfelelően kapnak a kártyájukra alamizsnát.

Mi is alaposan megnéztük a listát még januárban, és azt választottuk a kínálatból, amiről a leginkább valószínűnek látszott, hogy magunktól is költenénk erre pénzt. Mivel külön sörutalványt nem adnak, választottunk például iskolakezdésit (mert az ugye kiderült már régebben, hogy tankönyvet nem adnak rá, meg szakkört sem lehet fizetni belőle), meg választottunk kultúrautalványt is (vagy minek hívják). Mert szeretjük magunkat abban a hitben ringatni, hogy kultúrára, na, arra aztán költünk. Egész konkrétan kétféle terméket gondoltunk viszonylag gyakran finanszírozni belőle, elsősorban és nagy számban könyveket és néha egy-egy mozit négyesben.

Nos, megkapta A. a kártyát, nekiállt nézelődni, mert jó néhány könyvet kinéztünk már magunknak, kiszámoltuk a legolcsóbb konstrukciót is - neten megrendeljük, elmegyünk személyesen átvenni, és sej, annyi könyvet vehetünk, hogy csak győzzük olvasni. De vajon mit látott A., amikor könyvrendelésre adta volna a fejét? Hogy a kultúrautalvány könyvvásárlásra nem fordítható. Fúj, még hogy könyvek! Azokba túl sok minden belefér alig ellenőrizhető módon! Még mit nem! És mozilátogatásra sem jók a jegyek. Viszont lehetne belőle sporteseményeket látogatni. Amit ritkán szoktunk (mondjuk Á. szülinapján egyszer). És nem terveztük a továbbiakban sem. Nem vagyunk elég kulturáltak, no. Persze, mehetnénk még színházba is, ami jó - de oda eddig sem pénz híján jutottunk el ritkán, hanem mert elég nehéz megszervezni a gyerekfelügyeletet. A gyerekdarabokra pedig ezidáig a nagyszülők szokták ajándékképp elvinni őket. Hát, ezt letiltjuk! A nagyszülők inkább vegyenek ajándékba kenyeret, tejet, krumplit, mi meg majd a stadionok környékén szívjuk magunkba a kultúra legjavát. Vajon petárdát, mint kultúrkelléket, adnak-e utalványra?

oly korban élünk

A vonaton mellettem utazott ma Tomi és az apukája. Tomi okos arcú kisfiú csibészes mosollyal (az apukája sem volt kutya), aki végigkotyogta az utat. Egyrészt megtudtam, hogy mostanra már minden betűt megtanultak, aztán azt is, hogy így akkor már az írott formájukat is ismeri, aztán azt is, hogy ha csak olvasnivaló a házi feladat, akkor azt nem szokta megcsinálni.

apuka: és akkor mit csinálsz, ha felszólítanak?
Tomi: hát, olvasok!
apuka: de ha nem olvastad el előre?
Tomi: nem veszik észre, mert úgy csinálok, mintha már gyakoroltam volna

(...)

apuka: hú, nézd, micsoda acéllemezek!
Tomi: aztaaa... és nem borzasztó nehezek?
apuka: de, biztosan nagyon nehezek... nézd, milyen vastagok
Tomi: akkor hogy bírja el a vonat?
apuka: az is vasból van ám
Tomi: és melyik az erősebb? a vas vagy az acél?
apuka: az acél erősebb
Tomi: de akkor hogy bírhatja el a vastag acéllemezeket egy sima vasvonat????

(...)

apuka: nézd, itt is élnek emberek
Tomi: az erdőben
apuka: igen... házat is építettek
Tomi: szemétből van a házuk?
apuka: hát, mindenféléből... nézd, kéménye is van
Tomi: és füstöl a kémény!
apuka: biztosan főznek valamit
Tomi: és hogy gyújtottak tüzet?
apuka: hát, gyufával
Tomi: gyufával?????
apuka: mi is azzal szoktunk, nem?
Tomi: de hogyhogy már ezek az emberek is ismerik a gyufát?

A macska és az idő

A múltkoriban már írtam egy vidám posztot a macska felhasználhatóságáról az időjárás megállapítása tekintetében. Most a macska egy másik, egy kevésbé örömteli oldaláról szeretnék szomorúan beszámolni. Ez is az idővel kapcsolatos.

Mivel ma Á. nem ment iskolába, ezért nem kellett 5.30-ra beállítanom az órát. Tegnapi esténk megkoronázásául mondtam V.-nek, hogy ma kivételesen én fogom elvinni iskolába, mire V. tapsolni kezdett örömében és ezt mondta: jaj, de jó! jaj de jó! akkor apa végre egyszer aludhat tovább és kipihenheti magát! Hát, ez is egy érvényes nézőpont - gondoltam - bár én magamat többnyire jobban sajnálom reggelente, mint a 6.30-kor kávéval ébresztett A.-t. De hát nem véletlenül szól közhelyek sokasága az apák és leányaik varázslatos kapcsolatáról. És örülök, hogy ez nálunk is így van.

Beállítottam tehát immár az órámat 6.30-ra, olvastam még néhány oldalt a könyvemből, odébb görgettem V.-t, aki önhatalmúlag másfél méter szélességben vette igénybe a nagyágyat, aztán békésen elaludtam abban a tudatban, hogy délelőtt 6.30-kor én is kipihenten fogok ébredni.

Reggel pontosan 5.30-kor valaki arcon nyalt, aztán a selymes szőrű fejével orrba bokszolt, aztán mind a négy mancsával ugrálni és táncolni kezdett rajtam, mindehhez vidáman dorombolt. Viszont amikor megpróbáltam lelökdösni az ágyról, keserves nyávogásba kezdett és tíz hegyes körömmel kapaszkodott belém. Inkább felkeltem tehát, minthogy tovább kínozzak egy szegény állatot, aki már vagy nyolc órája nem evett egy falatot sem. Ha már felkeltem és reggelit adtam a macskának, megfőztem a mi kávénkat is, meg V. kakaóját, meg kipakoltam a mosogatógépet, meg beraktam egy mosást... és örömmel konstatáltam, hogy a macska jóvoltából nem veszett kárba egy percem sem, reggel fél nyolcra végeztem a házimunkák egy részével.

Családi kör

A. a repülőtér környékén járhat már, ő viszi ki Michaelt, a főnökét, aki tegnap nálunk aludt. Sajnálta, hogy velem és Á.-val nem találkozott (mi is sajnáltuk!), de mire ők hazaértek A.-val a hivatalos programról, mi már aludtunk, reggel pedig én a szokottnál is korábban indultam Á.-val. De hallomásból tudom, hogy nem hiába vásároltam mindenfélét, A. pompázatos lakomát tálalt reggelire, aztán még a konferenciára menet elvitték V.-t iskolába. És a macska is tetszett!

Á. éppen halászlét eszik gyufatésztával (mami, valami nagyon fura neve is van, amit elfelejtettem), és rendelt csülköt is pékné módra. A szobatársaival nagyon jól érzi magát. És reméljük, ilyen csuda jókedvűen ér majd haza. Persze, mi, az itthon maradottak mind nagyon drukkolunk neki.

Mi V.-vel itthon vagyunk. Egy igazi lányos vacsorát ettünk (fokhagymás és borsos húsdarabkákat sütöttem, amihez csak salátát ettünk, a V. által készített fokhagymás - tejfölös mártással), aztán ittunk egy-egy nagy bögre teát, aztán V. megírta a fogalmazás  háziját (a párbeszédet tanulják, így párbeszédet), aztán én vicces hangon felolvastam néhány korábbi írását, amin jókat derültünk mindketten, aztán V. táncolt az üres gyerekszobában, én meg olvastam (igen, újfent, és nem, nem unom, élvezem), aztán megfürödtünk és most a nagyágyban fogunk összebújva olvasni... még vagy öt percet, míg el nem nyom az álom bennünket. Engem biztosan.

82

Ha jól számoltam, nyolcvankét ötösöm van eddig idén - mondta V. méltán büszkén, amikor aláíratta a legújabb szaktanári dicséretét egy matekversenyért.

a félelem az olyan

hogy szíven üt ököllel, beléd költözik, aztán terjeszkedni kezd: gyorsan növekvő gombócot képez a gyomrodban, nedves és sötét fátylat borít a szemedre, és aztán ott mocorog mindenhol minden átkozott  pillanatban

munkanap

négy hosszú előadást hallgattam végig ma
egy ősz hajú, bajszos mellett ültem
nem először találkoztunk már
az első előadás alatt nagyon sokszor köhögött
víz volt előtte, néha beleivott
diszkréten odacsúsztattam elé egy szem negrót
nem nézett rám, a negrót odébb tolta
az előadás közben nem szólt hozzám egy szót sem
én sem beszéltem senkivel
viszont gyakran telefonált fojtott hangon
ami nem kevésbé idegesítő és udvariatlan, mint az egymás közti hangos beszéd
a szünetben nem nézett rám/ keresztül nézett rajtam
a további előadások alatt is felváltva köhögött és telefonált
a negrót nem ette meg, csak tologatta
a program végén a többi holmijával együtt eltette a cukorkát is
továbbra sem nézett rám
a nap végén a főnököm nyilvánosan is bemutatott a népnek
mentegetőzve, hogy persze a nap elején kellett volna
egyetértettem, de ezt a nyilvánosság előtt nem hangoztattam
a köhögős bajszos ember ekkor azt mondta, reméli, hogy legközelebb én is előadók közt leszek majd, mert ő és a többiek is nagyon szeretik az előadásaimat, mert azok érdekesek, és mindig várják, hogy menjek hozzájuk
megköszöntem a kedvességét
ő a negrót addig és azután sem

külvilág kizárva

olvastam, olvastam, olvastam, filmet néztem, olvastam, olvastam, olvastam. ők pedig hagytak.

A felelőtlen

Én épp azt szép havas napot választottam a (reggeli kávét és pisilést, meg némi finom ágyban olvasgatást leszámítva) a délig alvás gyönyörű napjának, amikor még pizzát rendelni sem érdemes, mert annál azért még én is hamarabb csinálok majd ebédet, ha felébredtem. Most felébredtem. És elgondolkodom, mit csináljak, és ha kitaláltam, majd nekilátok. A család szerint az bizony jó lesz!

A visszatérő télről, a korai kelésről, az ünnepről és a rendszer hibáiról egy füst alatt

A múltkoriban majdnem beszóltam azoknak, akik a hóesést kárhoztatták, aztán -  tekintettel olvasóim többségére - visszafogtam magam, és jól tettem, mert meaculpázhatnék sűrűn, hogy akkor most meg miért nyígok én a leghangosabban, de azért, mert miután az ember lánya már korán virágzó ismeretlen bokrot szagolgatott a parkban, azután hiába van tárgyi ismerete arról, hogy a fagyos szentekig még két hónap van és azalatt történhet télileg bármi, nem kívánja vissza a telet, sőt, elkezdi szinte gyűlölni azt, különösen hajnalban, amikor amúgy is alig nyílik a szem. Ma reggel alig nyílott, legszívesebben nem bújtam volna elő a paplanom alól, és még kevésbé, amikor meghallottam, hogy kopog az eső (bár örülhettem, hogy még nem volt fehér minden). És már kávéfőzés közben  jött az első fejsajgás, aztán pedig zuhanyozás közben Á. kérdése, amit nem értettem, sőt, biztos vagyok benne, hogy ő sem:

Á.: öltözzek előbb rendes ruhába, aztán vegyek ünneplőt?
én: mi?
Á.: először öltözzek fel rendes ruhába, aztán vegyem át az ünneplőt?
én: nem, ünneplőbe menj el
Á.: igen, ünneplőbe megyek, de előtte vegyem fel az igazi ruhámat?
én: mivan??????????????
Á.: rögtön ünneplőbe öltözzek? vagy előbb igazi ruhába?
én: nem értem, mit akarsz, most rögtön vegyél fehér inget!
Á.: jó... én sem értem... veszek

Aztán kijöttem a zuhany alól, felmarkoltam az este a földre hajigált szennyeshalmot (én hajigáltam oda) és egy határozott mozdulattal behajítottam a wc-be a nem sokkal arrébb álló szennyesláda helyett. Aztán korrigáltam, kiszedtem és egy külön mosdótálba félreraktam estig. Akkor hazaérek.

Aztán a vonaton megkérdeztem Á.-t, hogy van-e kokárdája. Hogy elhozta-e magára tűzve. Nem - ingatta búsan a fejét. Pedig az idei év feljegyzendő, mert nagyjából először fordult elő, hogy mindkét gyerek tudta, hogy hová tette el a tavalyi kokárdáját, elő is vették szépen, én Á.-ét feltűztem a lépcső melletti hálóra, hogy ott biztosan észrevesszük (őszintén nem értem, különösen már a későbbi reggeli előzmények ismeretében, hogy hogy a francba gondolhattam ezt), szóval, a kokárda a lépcső mellett van feltűzve most is. Aztán gyorsan végigvettem ott a vonaton, hogy vajon miből rittyenthetnék Á.-nak kokárdát tíz perc alatt, hogy ne szólják meg az iskolában, de persze nem voltak kilógó piros, fehér és zöld szálak a ruhámon, ma egyébként is lilás rózsaszínben pompázom, sem ilyen színű szalagot nem hordok amúgy - szóval, nem alkottam kokárdát a vonaton. Csak elméláztam azon, hogy mikor még én voltam gyerek (bezzegazénidőmben), egyrészt nem friss hóval és télikabátban ünnepeltünk, hanem vidám farmerdzsekiben, rajta kokárdával (igen, akkoriban nem volt ez ciki, sőt, akkoriban a szívemben éreztem a márciustizenötödikéről, hogy ez aztán tényleg ünnep, de akkor ez tényleg ünnep is volt), kimentünk a muzicskához (nem volt nehéz, szűk köpésnyire laktam tőle, az is jó volt - és hogy örülök most, hogy már messze). Aztán Á. azt mondta, hogy azt mondta nekik a tanár úr, hogy lehet kokárdát viselni, de nem kötelező, és megnyugodtam, hogy nem nézik ki Á.-t és hogy jó helyre írattuk. Még akkor is, ha ismét ellopták a tornaöltözőből a kabátjából a pénztárcájhát, amiben pénz nem volt ugyan, de a néhány hete megkapott új diákigazolványa a bérlettel az ott volt. És annak annyi, mindkettőnek.

És ez nagyjából elég volt ahhoz, hogy felrobbanjon az agyam. Persze, először letoltam a rendetlen Á.-t, aki nem zárja el a holmiját a szekrényébe - de igazából a rendszert szidom, fuckoffsystem, mert egyrészt utálom, hogy az öltöző tűzvédelmi okokból (????) nem zárható és két vagy három bejárata is van, és átjáróházként funkcionál, de gondolom, a régi iskolák egy részénél már csak így van ez, de mi a faszért (és gondoltam itt ezerszer csúnyábbakat is, káromkodtam, mint egy kocsis, persze, csak magamban, mert kinézetre meg messze esek egy kocsistól és nem akarnék látványos összeférhetetlenséget teremteni a kül- és belvilágom közt) szóval, mi a fenéért kell, kötelező egy másik bolygón élő, egy varázsvilágban élő, egy alapból trehány tizenegy évesnek olyan igazolványt tartani magánál, ami csak kurva sok utánajárással (naná, hogy nem ő fog utánajárni), sok pénzből, fél éven túli átfutási idővel pótolható? Miért, a kurva életbe? Miért nem tudok neki egy sima bérletet venni diákigazolvány nélkül, és miért nem tarthatom a drága és bonyolultan beszerezhető barom igazolványt otthon a páncélszekrény (OK, nincs, de ha lenne) mélyén, és miért kell a hülye igazolványát naponta minimum négyszer elővennie, felmutatnia, amikor látszik rajta, a tavaszi ragyogó napnál is világosabban, hogy jogosult a gyerekbérlet használatára, és az is látszik, hogy nem tud vigyázni a hivatalos iratokra meg kártyákra, mert csak a focis kártyák érdeklik? Úgyhogy fuckoffsystemfuckoffsystemfuckoffsystemfuckoffsystem.