Rendezvényre megyünk

A spontán összeverődő tömegnél (strand, metró, karácsonyi bevásárlás) csak a programszervezett tömeget utálom jobban (gyereknap, május elseje, céges buli, stb), mert ilyenkor még jókedvet is kell szimulálni és folyton kimutatva élvezni kell az ottlétet. Nos, egy ilyen nagyszerű rendezvényre vagyunk hivatalosak holnap - nem a saját jó szántunkból.

Hogy miért megyünk mégis? A jó viszony megtartása végett, udvariasságból, hálából, szeretetből.

Mert egy baráti család vért, verítéket, utánajárást, kérincselést, protekciót, kapcsolatokat vetett be azért, hogy minket meghívhassanak erre a zártkörű csodarendezvényre, amit a cégük szervez, főként persze a cég dolgozóinak, hogy épüljön a sok kapcsolat, és ne akkor találkozzanak először a népek, mikor egymásnak kell ugrani a cafeteria-elemek miatt. És barátaink akkor szóltak csak nagy boldogan, mikor végre sikerült, mikor megvolt a mi jegyünk is. És mi nem fanyalgunk a barátainknak, amikor ők örülnek, hanem megyünk, mint a karikacsapás.

Lesz itt minden, mi szem-szájnak ingere: szöcskeszöktetés, bakugratás, vándorgyűlés, nagy közös éljenzések, bográcsban főzés, kötéleregetés, versenyek mindenből és mindenkinek, díjak és kupák özöne, a fülünkön ki-be folyik majd a sok koncert, a szemünkön ki-be a sok látnivaló, erőnket, ügyességünket latba vetve szőjük majd erőssé a cég szövetét, hacsak ki nem derül, hogy mi a potyautas molylepkék vagyunk e szép szöveten. És mindezt sugárzó arccal, a jövőbe néző, bátor tekintettel, lelkesedve és vigyorogva tesszük egész nap.

A. tudja, hogy mennyire viszolygok az ilyesmitől, és bár ő sem rajong értük, sőt.... csak civilizáltabb lény, mint én, megígérte, hogy ő majd minden vadulásban részt vesz a gyerekekkel, ha igénylik. Én majd a szelídebb sátrak és árnyékok felé veszem az irányt - szerencsére a hely maga régi jó ismerősünk - és csendes szemlélőként vegyülök el a sportöltözékes forgatagban. Én is abban leszek.

És a gyerekeknek két napja kiséljenzünk itthon, hogy micsoda jó lesz a buli, hogy őket már az ebben való kétkedés szele se érintse.

És talán végre vasárnap legalább egyetlen napra eljutok a Tiszához is!

Vidám nyári játékok

1.
A következő játék igen egyszerű, kellékigénye szerény, bármely korosztály játszhatja, élvezeti értéke kétes ugyan, de világosan megmutatja, ki a legény a gáton. Kiötlője a kis martine úgy 8-10 éves kora körül, játszótársa a testvére, a 6-8 éves P., a gyakran kitalált ötletes játékok dacára még mindketten életben.

A játék kizárólag nagyon forró nyári napokon játszandó, mert úgy érdekes, déli 11 és 15 óra közt, amikor úgysem szabad fedetlen testtel napra menni. Pedig ezt még mi akkor nem is tudtuk, a naptejből kétféle létezett, 3-as és 5-ös faktorszámú, kényeskedő belvárosi hölgyek részére. Mi a nagymamánknál unatkoztunk csendben a kertben, lévén a buta felnőttek sziesztáztak a házban. De az alvás a csecsemőknek való, véltük akkoriban. És mi már nagyok voltunk, nem aludtunk hát. Hanem nagyon csendben játszottunk. A fekete lópokróccal, amit a fűre terített a nagymamánk, hogy ott üldögéljünk az árnyékban. Az árnyékban üldögélés az alváshoz hasonlóképp a csecsemők és az öregek dolga. Fogtuk hát a vastag fekete lópokrócot, és egyik csücskét felkötöttük a száraz barackfa ágára, így épp a földig lógott. Aztán az első bátor jelentkező a pokróc alá állt és szorosan magára tekerte azt álló helyzetében, majd fekete bugyorként állt a tűző napon, és állt, és állt, és állt... amíg bírta. A másik résztvevő az időt mérte, hogy meddig bírja. Mert neki annál majd tovább kell bírni. Mert nyerni mindennél fontosabb!

Este boldogan számoltunk be akkor épp mentőző édesanyánknak a nagyszerű állóképesség-felmérés eredményéről. Ő megismertette velünk a hőguta szót és bemutatott egy azonnali sápadást kreolról hófehérre. Mert aznap napoztatott fekete pokróc nélkül is többeket vittek kórházba a meleg miatt. És a pokróc alatt akár 80 fok is lehetett, vélte anyánk. Mi bírtuk! És büszkék voltunk rá.


2.
Néhány évvel korábban, vagy később, vagy tán épp abban az évben augusztusban apánkkal Rómába utaztunk. 42 fokot ígértek aznapra, így apánk kissé félve, de elszántan hurcolt bennünket keresztül-kasul az örök város nyilván örök aszfaltján, mert a háromévenkénti útlevél nem tette lehetővé az apácáknál (ahol laktunk) való hűsölést. Apám rajongott mindenért, mi kicsit untuk, de mentünk. Muszáj volt. Aztán találtunk egy parkot, apánk árnyékba vetődött, mi pedig megszálltuk a csodálatos, üres, nyugati felszereltségű, tehát izgalmas, szintén gondosan aszfaltozott játszóteret, amilyenben még nemigen volt részünk. És a csillogó eszközöket váltogatva  hintáztunk meg körhintáztunk, meg másztunk meg ugráltunk egyes egyedül a játszótéren. Órákon át. Apánknak addigra jártányi ereje sem volt,  estére (azóta már ismerem, milyen) migrénje lett. Másnap pisszenés nélkül ültünk a besötétített szobában, legfeljebb újabb törülközőt nedvesíteni mehettünk ki a szigorúan sötétbe burkolt fürdőszobába. Szórakoztatásunkra a vatikáni rádió neszezett alig érthetően.

Amikor végre

Amikor végre olyan idő van, amilyennek nyáron lennie illik, akkor

- az én szabadságom letelt és egy irodában ülök egy olyan számítógép mellett, ami negyedóránként lefagy a forróságtól

 - kétségbeesetten hív fel a nyár elején nálunk nyaraló N. és D. anyukája, (aki  - hálából, hogy ideadta a gyerekeit, most megkapta egy hétre a mieinket),  hogy a gyerekek nem akarnak strandra menni, pedig ez lenne az egyetlen értelmes időtöltés ma az országban

- és hiába köteleztem beszéltem rá őket, alig/nem mentek be a vízbe!

 - amikor hazaérek, és ömlik rólam a víz, Á. megkérdezi: miért vagy ilyen vizes? esik az eső?

 - és nem készül el a körtebefőtt, ami pedig nagyon jól jönne télen, de nem visz rá a lélek, hogy egy reggeli kávéfőzésnél huzamosabb időre bekapcsoljam a tűzhelyet

 - és egyébként is sokkal jobb a kertben bámulni az egyre hosszabbra nyúló alvó macskát

- nehogy elhiggyétek, hogy "soha sincs jó idő", mert ha kissé megkésett is, de erre vártunk május óta

 - és szélről legeljetek, fának ne menjetek! mert ha fának nekimentek, fejeteket beveritek!

 - és ne menjetek kórházakba, még időpontra sem, mert amikor az időpontot adták, még nem tudták, hogy épp most az összes orvos szabadságon lesz, hogy a különféle speciális vizsgálatokra házon belül is hónapokkal korábban kell időpontot kérni, mert ha nem, akkor hoppon maradtál, és jegyezzétek meg, hogy amit telefonon vagy előző alkalommal mondanak, hogy hogyan járj el (kell-e számot húzni, kell-e, szabad-e vagy netán tilos kopogni, mit kell magaddal vinni feltétlenül, hogy a személyidet csak "most az egyszer, kivételesen" fogadják el arra, hogy igazold, nem más nevében szúratod meg magad), az nemcsak azzal ellenkezik, amit az ajtóra ragasztott kétszáz cetli tartalmaz, de a valóban honos gyakorlattal sem egyezik egyik sem. Én anno egészségügyi szervezetszociológiából írtam a szakdolgozatomat, azzal a végszóval, hogy nem minden működik optimálisan, de nyilván a dolog racionalizálódni fog idővel. Egy picike dolgot felejtettem csak el: a mondat egyik szava elé odabiggyeszteni az "ir" hangsort...

és végül

Nyíregyházára értünk, jó későn este. Én eredetileg az osztrák határhoz szerettem volna menni, részben kontrasztot néz(et)ni, részben  németül beszélő vidéken járni, mert Á. németül tanul és szeptembertől V. is azt kezdi - és szerettem volna, ha tapasztalják, hogy mire jó. A. viszont azt mondta, hogy nem hajlandó egyhuzamban plusz 500 km-t autózni mindezért, jöjjünk haza, csomagoljunk ki, aztán induljunk tovább. Én viszont erre nem voltam kapható, ugyanis ha hazajövünk, nincs az a hat lovas szekér, ami A.-t elhúzná az időközben beérkezett munkák elől. Úgyhogy egy nagyjából útba eső hely kellett, hogy azonnal oda mehessünk. Szoktam néha Nyíregyházán is dolgozni, amikor persze sosincs időm másra, de mindenki azt mondta az ottaniak közül, hogy az állatkert is, a strandok is szuperek. Úgyhogy lett Nyíregyháza.

Azt kell mondanom, szinte minden tekintetben felülmúlta a várakozásaimat (kávét csak egy helyen tudnak főzni, ott  viszont tényleg jót).

Első napra strandot terveztünk, csúszdásat, hullámosat. V. kedvéért, mert imádja az ilyesmit. Felkeltünk, összecsomagoltuk a minimálöltözékünket, és odasétáltunk a strandhoz, nyitás után jó fél órával. Beálltam a nyáj mögé birkának  sor végére. Á. inkább a parkban bóklászást választotta, A. és V. pedig a körülnézést. Így aztán én tudtam meg legelébb, mintegy fél órás sorban állást  követően, hogy teltház van, nem engednek be senkit.

Kicsit elszomorodtunk V. olyan hisztiben tört ki, hogy bármely dackorszakos kétéves irigykedve bámulta volna, és közölte, hogy ő akkor is bemegy. És nem jön velünk sehová, mert tönkretettük a napját, sőt, az életét is. Együttérzően bólogattunk, és megígértük, hogy délután visszajövünk. V. közölte, hogy egy tapodtat sem mozdul, főleg nem velünk, mert mi vagyunk a hibásak. És nem jött. Kétévesen sem volt könnyű vele, de akkor végszükség esetén felkaptuk és vittük. Most legfeljebb végighúzni tudtuk volna a parkon, de öregnek és végtelenül tehetetlennek éreztük magunkat minden ilyen játékhoz. Olyan vacak dumákkal próbálkoztam - V. teljes megvetésétől sújtva - hogy a napunk olyan lesz, amilyenné mi tesszük, meg hogy találjunk ki más programot, csak rajtunk múlik, jó lesz-e a nap vagy sem...

Nem rajtam múlott, ez Nyíregyháza varázslata volt: mikor már azt hittem, menten agyoncsapom V.-t, mert utálok hiába szépen beszélni, megláttunk egy erdei kalandparkot. Szinte üresen. Nem néztük, mibe kerül (megfizethetőnek bizonyult egyébként), már be is utaltuk őket. A hisztis, soha többé semmit sem akaró V. és az állítólagosan tériszonyos Á. egyforma örömmel kúsztak-másztak, csúsztak a köteleken, és végre béke volt. Mi A.-val egy ideig fényképeztük őket, aztán lerogytunk egy árnyékos padra.

 Jó két óra múlva az éhség lecsalogatta a fáról a hobbitkölyköket (reggeli, második reggeli, ebéd, estebéd, vacsora, pótvacsora, harmadik vacsora...) Valami evős helyet keresve (bolt nincs, éttermek vannak) rátaláltunk a Tófürdőre is, ami - mint kiderült - nem a strand, sem az élményfürdő... és gyakorlatilag üres volt. Nem volt zárva, nyitva volt üres. Hangulatos tó, retrocsúszda, a tó partján csepegtetős várnak való homokos iszap, meleg vizű gyógymedence, kis gyerekmedence. Ebéd után azonnal bementünk, és zárásig ki sem jöttünk. Á. végig várat és öblöt épített, V. úszott és csúszdázott, én a meleg vízben gyakoroltam az ízületfájós öregasszonyszerepet - meglepően élethűen, A. pedig bámészkodott.

És olvastam, a Csíkszentmihályi kreativitást. Még nem végeztem vele, és ennek z időhiányon túl még egy oka van: a fordítás. Mindenképpen respektáland, teljesen érthetetlen, és felesleges, ha egy magyarul nem jól beszélő ember veszi a fáradságot és könyvet fordít. Reméljük, anyukája megdicsérte az igyekezetét. De bakker, van (kéne, hogy legyen) a könyvnek olvasószerkesztője, nyelvi és szakmai lektora. Az nem olvasta el? A könyv érdekes. Nem egy tudományos könyv, de érdekes. Viszont a magyar szöveg bosszantóan pocsék, és nemcsak az elütések, betűkihagyások miatt, hanem a nyilvánvaló félrefordítások és a magyar nyelv logikáját, pláne hogy szépségét nélkülöző szövegtákolás miatt is. Elolvasom azért, mert érdekel. De lehet, hogy közben megüt a guta.

Aztán voltunk még az állatkertben, ami még annál is szebb és jobb, mint amilyennek az elmesélések alapján képzeltem. Nyitástól majdnem zárásig voltunk ott, és nem láttunk még mindent. Mondjuk, mi A.-val egész életünkben nem kaptunk annyi bolti nyalánkságot (kürtős kalács, jégkása, bolti ebéd, bolti innivaló), mint amit a gyerekek elkértek annak fejében, hogy hajlandóak legyenek végigkísérni minket a napon, de szerencsére így nem alig hisztiztek.

Mondjuk így: aznap már nem. Mert másnap arra ébredtünk, hogy V. sír, Á. pedig azt magyarázza neki teljes meggyőződéssel, hogy megérdemelte a rugdosást, ami egyébként sem fájhatott neki. Mikor rászóltunk, abbahagyta ugyan a rugdalást, de velünk is vitába szállt, hogy V. milyen rossz karatés, nem tud rendesen célozni, ereje sincs - van neki, csak jószívű, ráadásul azt tanulják, hogy hogy ne ártsanak másnak, mondtuk, de Á. okoskodott tovább. V. pedig új sírásba és egyúttal a múltkori kétéves műsor helyett felnőtt női hisztibe kezdett: felöltözött, megállt az ajtóban és közölte, hogy többé nem él velünk egy háztartásban, amennyiben nem szabadulunk meg Á.-tól azon nyomban: Vagy ő, vagy én! Többet nem szívok egy levegőt vele! És persze vigasztalni sem hagyta magát, dacosan csapkodott, majd mikor azt próbáltam elmondani neki, hogy noha haragszunk Á.-ra és ezt meg is mondtuk neki, nem óhajtjuk nélküle tovább élni az életünket, mert ő is a gyerekünk és őt is szeretjük - na, innentől kezdve V. valódi fúriaként viselkedett, és azt mondta, hogy a "szeretjük Á.-t" állítás egyben magában hordja a "nem szeretjük V.-t" állítást, csalódott bennünk is és megy. És bevágta az ajtót és elment. Én meg hálóingben utána - mert itthon is azért kell zárnunk az ajtót, mert V. a vakmerőségig bátor és makacs és tényleg világgá megy. Amitől én félek. Visszahoztam. Rúgott, karmolt, harapott. Visszaérve azt láttam, hogy Á. békésen olvas, mint aki semmiről sem tehet. Megparancsoltam neki, hogy azonnal ágyazzon be, mindkettejüknek... és vigye ki a kávés- meg a kakaóscsészéket és hangos köszönjük! kiáltással adja oda a recepciósnak. Á. számára már az is nagyon komoly büntetés, ha neki kell V. helyett megcsinálnia valamit, pláne, hogy V. ugyanakkor semmit sem csinál, csak a sarokban térdel arccal a sarok felé - azaz Á. értelmezésében jogtalanul és pofátlanul pihen. Kivitte a csészéket nagy bőgve... és nem jött vissza. Addigra már felöltöztem, mentem körülnézni, Á. sehol. Attól, hogy ő megszökik, kevésbé szoktam tartani, mert nem túl bátor - épp ezért viszont nagyon megijedtem, hogy sehol sem látom, pedig az útra is kimentem, sehol. Reméltem, hogy nem az erdőben bolyong. 10 perc múlva jött be - a panzió közös mosdójából, addig őszültem megint egy sort. Mint láttam, Csíkszeredában még van az én hajszínemből néhány doboznyi.

Ez a reggel azért elgondolkodtatott azon, hogy vajon akkor pihenjük-e ki a leginkább magunkat és az okozza-e a legtöbb örömöt, ha a gyerekekkel együtt nyaralunk, vagy az, ha vágyakozva gondolunk rájuk, békésen iszogatva a kávénkat egy teraszon, majd szeretettel gondolunk rájuk egy kisváros főterén, ahol nem veszünk jégkrémet, vagy nevetve gondolunk rájuk egy hegy tetején vagy a tengerparton, anélkül, hogy félméterenként leülnénk, vagy a nyakunkba gyerekeket ültetnénk, míg a drága kis tündérpalánták otthon vakációznak a szép kertünkben...

Summázat: nagyon jó volt. Csak rövid, már ahogy az a nagyon jó nyaralásokkal lenni szokott. A legfőbb jóként megvan az április végi színem, sőt, talán már néhány nap a májusiból is, igyekszem még fejleszteni. És így, néhány nappal a hazatérés után már csak 5-6 mosás van hátra ahhoz, hogy visszatérjünk a normál kerékvágásba (de bevontam a nem velünk nyaraló ágyneműket is), és már csak két-három csomag nincs kipakolva. De már van körténk a körtebefőtthöz, meg elképzelésem a hétvégi nagy lecsóbefőzésről.

Csak annyit mondhatok,

hogy nagyon, nagyon-nagyon irigylem azokat, akik ezen a héten (is) szabadságon vannak! Pláne azokat, akik a Tiszánál, ahová én idén nem jutottam el - elképzelni is nehéz! - a  hideg miatt.

A gyerekek is nyaraltak

A strandon természetesen vízifogócska is van: Á. és V. a nyulak, A. a farkas, a játék egyszerű: a farkasnak el kell kapnia a menekülő nyulakat. Mivel gyorsan elkapja őket, a nyulak úgy döntenek, három életük van. Elkapja Á.-t egyszer, V-t kétszer, majd Á.-t megint. Persze, kiszabadulnak, incselkedve menekülnek. V. a könnyebb préda, noha jól úszik - viszont nem rúg és harap, mint Á. - így A. őfelé veszi az irányt.
V. segítségért kiált: Á.! Á.! gyere, a nyuszik segítik egymást! gyere gyorsan, a nyuszik segítik egymást!
Á. örömtáncot jár és nyúlhoz méltatlanul üvölt: én nyertem! én nyertem! én nyertem!!!!!

V. születése óta igazi vízibaba, mindig imádta a vizet, ügyesen, jól mozog benne és bátor is, szeret strandra járni. Á. viszont születése óta utálja a bármiféle vizet - időnkénti néhány perces megszakításokkal. Az úszótábor, az úszás számára szenvedés és teher, a strandot csak ideig-óráig viseli el, többnyire olvas, vagy kis botokkal harcol a parton. Ha nagy néha vízbe megy és véletlenül tetszik neki a dolog, már a következő órában elfelejti a dolgot és újra órákba telik meggyőzni, hogy jöjjön vizezni. Így nem lepődtünk meg, hogy már az első élményfürdős strandnap kétharmadánál nyávogni kezdett, hogy ő unatkozik. Mert az élményfürdőben nincs építkezős iszap, csak medencék sora, csúszdák és egyéb hiábavalóságok. És már kiolvasta minden könyvét. Úgyhogy ő holnap nem is jön, közölte. Némi hezitálás után A.-val egyhangúlag úgy döntöttünk, akkor járunk a legjobban, ha még este felkeresünk egy könyvet is tartó boltot. Á. kapott négy új könyvet és egy keresztrejtvény újságot azzal az utasítással, hogy megtiltjuk, hogy még este olvasni kezdjen. (Keménykalap és krumpliorr, Verne: Utazás a föld középpontja felé, Kincskereső kisködmön és A rab ember fiai - egy kötetben, valamint a Robinson Crusoe). A keménykalappal végzett, mire  másnap felébredtünk, reggel kb. 7-től 9-ig, a strandon két véletlen vízbemenetel és csúszdázás közt elolvasta a Robinsont, a Kincskeresőt és A rab embert. Mivel másnap az iszapos strandra mentünk, majd haza, a Verne könyvre nem került sor.

A strandokon, kalandparkokban és egyéb helyeken belépőként osztott színes, papír karszalagokért mindkét gyerekem teljesen odavan. Az iskolákban is kéne ilyet osztogatni!


A tónál építkező gyerekek közül kettő - kisebbek a mieinknél - kis vödrökben vizet hordanak a tóból a váruk köré. Messziről, bentről, mert nekik mély víz kell.

A nyaralástól vacsorával búcsúzunk, ballagunk haza a csillagos ég alatt utolsó éjjelre a szállásunkra. Á. idétlenkedik, pörög, háttal ugrál - mint többnyire. V. kicsit fázósan fogja ragacsos mancsával az enyémet. Meghatódva és szeretettel ezt mondom nekik: akármilyen idétlenek vagytok is sokszor, egyetlen gyereket sem láttunk még soha, akire elcserélnénk benneteket! V. boldogan nyom egy szintén ragacsos puszit a kezemre. Á. pedig ezt mondja: mert olyan igénytelenek vagytok, hogy nektek még ez is jó.

Kicsit később, még mindig úton hazafelé V. vázolja, hogy hogyan képzeli a felnőttkorát: a közelünkben fog élni, sok gyereke lesz és bármikor átmehetünk hozzá, majd mindig főz nekünk. Á. közli, hogy neki nem kell gyerek, mert részben sokba kerülnek,  részben idétlenek - meg egyébként sem.
Ki fog majd öregkorodban szeretni? gondoskodni rólad? - kérdezi tőle A. (aki korábban szintén nem akart gyereket, de ezt szerencsére már elfelejtette)
Majd a V. gyerekei! - mondja Á.
Hát, ha olyan rigolyás öregember leszel, mint amilyen kisfiú vagy időnként, nem biztos, hogy meg akarnak látogatni majd - mondjuk neki.
Á. szerényen: Majd a Nobel díjamból veszek nekik csokit, ők meg cserébe ápolnak.

Ugyanez kicsit másképp néhány nappal korábban, mikor arra figyelmeztetjük, hogy az elméleti tudás mellé nem ártana gyakorlati tapasztalatokra is szert tenni némely dolgokban (orrfújás, kézmosás, szájtörlés, egyéb bonyolultságok)
Á.: ezek engem nem érdekelnek!
mi: hogy fogsz akkor gondoskodni magadról?
Á.: majd V. főz nekem, meg szőhet majd nekem ruhákat...
mi: és hogy fogod neki mindezt meghálálni?
Á.: majd én gondolkodom helyette is!
.... mit mondjak? V. messze nem áll olyan rosszul a gondolkodással, mint amennyire Á. képtelennek tűnik az alapvető életfunkciói fenntartására...

Jaj, de lusta vagyok! - sóhajt fel A., (aki amúgy a munkamánia olyan szintjén áll, hogy minden perc ajándék, amit mással tölt)
Nem baj, apa, nem vetem a szemedre, én is lusta vagyok! - mondja vigasztalólag Á., akiről viszont valóban megmintázható lenne a lustaság élethű mása.

V.-t a szomszéd kislány áthívta pancsolni. Elengedtük, mehet. Veszi a fürdőruháját és így szól: Átmegyek akkor most Adriennhez, gondolom, úgy tisztességes, ha közlöm veletek is!

.... izé.... hát, igen...

képek

Így olvasnak.

És így nézik a cápát:

Á. kiránulás közben, a patakból kijőve, sétabottal és harci bottal felszerelkezve:

V.  mászik:

és sétál:

felhők az erdőben:

patak az úton - jártunk rajta autóval és gyalogosan is:

a továbbiak

Egész Erdély területén útjavítási munkálatok folynak - okkal. Az utak ugyanis többnyire rettenetesek, és nem túlzok. Minden előzetes jelzés nélkül simán találkozhat az ember hatalmas gödrökkel, az aszfaltozott úton nagyköves murvás résszel (kezdem sejteni az itthon oly titokzatosan hangzó, sok helyütt reklámozott "temetői murva" kifejezés eredetét), huppanókkal - ez utóbbiak egy része előre kódolt: csatornacsöveket fektettek le több (száz) km hosszúságban keresztben az úton, mindenhol épp olyan mély gödröt ásva, mint a betoncső. Aztán leaszfaltozták. Már ahol. Aztán most kilóg. Mindenhol. És huppan és nagyot dob! A. egyrészt nagyon jól vezet, komolyan. Másrészt minden különösebb patetikusság nélkül azt kell mondanom, hogy ezért tudta megmenteni az életünket. De azt majd csak később.

Egyelőre én magamban pánikolva, a többiek gyanútlanul utaztunk az országban. A határtól beljebb érve eltűnt a nagy kosz, a nagy büdösség, de a sok szemét maradt, a sok helyütt jellemző nagy szegénység annak minden látható, kopottas jelével maradt. És voltak néhány helyen a virító nagy gazdagságnak is jelei, elég komikusak. A gyerekeknek minden esetre tetszettek a csillogó bádogtetővel fedett csodálatos paloták.

Á. sokat olvasott, sakkozott, V. nézelődött, kártyáztak is, aludtak is, beszélgettünk is - és szólt a zene, immár a kínai véletlenszám-generátor által engedélyezett teljes változatosságában. Kicsit azért részrehajló. Nincs autótévénk, mert úgy gondoljuk, hogy az utazásnak abszurd módon maga az utazás is a része, ami alatt persze lehet sok mindent csinálni, nem kötelező kinézni az ablakon - de jó. És ha mesterségesen, direkt nagyon mással kötjük le a figyelmüket, akkor nem tanulják meg élvezni pusztán a kibámulást, a semmittevő vagy aktív nézelődést. De lehet, hogy másképp beszélnék, ha gazdagabb lennék, vagy visítozósabb gyerekeim lennének - ki tudja.

Néha megálltunk pisilni, és A. nagy bánatára a pisilésen kívül még legalább 5-10 percig nem szálltunk vissza az autóba.

A Havasok némileg hasonlítanak Tátra szerelmemhez, úgyhogy én nagy vágyakozással néztem a fenyveseket, hogy majd milyen jókat mászkálunk ott. Sok birka, sok ló, sok tehén, sok ilyen-olyan viseletes, vagy simán csak megviselt ember. Ugráltunk az időben, száz év, húsz év, harminc év, ötven év oda - vissza.

A szállásunkról semmit sem tudtunk előre, mert A. Erdélyben élő barátja foglalta nekünk és csak az indulás előtti napon adta meg a koordinátákat. Mint kiderült, egy skanzenba csöppentünk, részben fürdőszoba nélkül. A. barátaival mentünk: csupa pasi és kisfiaik, így V.-re és rám tekintettel mi nyertük meg a fürdőszobás házat. Nagyon kellett. A többiek 30 - 50 méteres szintkülönbséggel jártak mosdani, meg wc-re. Reggelizni mi is.

Ébredés birkakolompra, az szép. Lefelé elcsúszni az otthagyott dolgaikon, az szar.

Láttunk kenyérsütést kemencében, az nagyon izgi volt a gyerekeknek. Á. szinte semmit nem evett meg az ott feltálaltakból - részben érthető módon. A skanzenban sült kenyér finom, a padlizsánkrém és az almalekvár is. A sajt is, de Á. nem eszik sajtot. A frissen fejt tejből készült margarin meg a  gépsonka (?) már látványra is csúf volt. És a vacsorákkal sem feltétlenül jártunk jobban. És bolt van ugyan, vicces termékekkel (patkó, amiből még sosem vett senki, mert nem jó az ottani lovakra, patkószeg, ami így szintén felesleges), de tejet nem árulnak sehol, mert az van mindenkinek háznál. Vehetünk valahol? nem. Nem vettünk. Vettünk sört, savas vizet, joghurtot, házicsokit.

Voltunk vendégségben G.-nél, aki ott él és A.-ék gyerekkori haverja.  G. megismertetett bennünket B.V.-ékkel, akik néhány km-re laknak tőlünk itthon és kb olyan korú gyerekeik vannak, mint nekünk. Együtt voltunk izgalmas hegyi patak völgyi túrán - autóval. El csak egyszer akadtunk. Aztán csak kikönyörögtük magunkat egy kis gyaloglásra is, ami nagyon jó volt. V. különösen élvezte, hogy a nálunk lévő férfiuralommal szemben B.V.-éknél két kislány is van. Meghívtak magukhoz az erdélyi házukba (családi örökség) - és hogy bebiztosítsuk a kapcsolati itthoni folytatását is, Á. azonnal otthagyta náluk a kedvenc pulóverét. Még jó, hogy itthon tényleg egy köpésnyire laknak csak tőlünk. Náluk, illetve az ő falujukban láttuk meg először azt, hogy Erdély épített környezete is tud szép, egységes és harmonikus lenni, hogy a szegény falvak kopottsága is lehet szép, és hogy lehet úgy felújítani régi, romos házat, hogy az megmaradjon a helyén, egységben a többivel, mégis váljon élhetővé a 21. században is. Mert ahol átmenőforgalmú út van, az ő (néhány összetartozó) zsákfalujukkal szemben, ott  meglehetősen vegyes az épített környezet, szépségben, ízlésben, funkcionalitásban egyaránt.

Egy nap kivételével - amikor kirándulni mentünk volna - az idő ragyogó volt. Így csak kis kirándulást tettünk nagy esőkabátokban Gyimesbe, a Rákóczi vár maradékához, meg még egy kicsit a közeli  hegyre, de nem mentünk fel egyetlen esztenához sem. De láttunk olyat, aki igen: őket kutyafalka támadta meg, és menekülés közben kicsit leestek a hegyről. Aznap nálunk is történt sérülés: B., az egyik velünk lévő kisfiú esett le a fáskamra tetejéről - többszörös csuklótörés, mint itthon kiderült. Ott a röntgen nem mutatott törést. Bármelyik gyerek leeshetett volna, mert noha kértük, mondtuk, parancsoltuk, hogy ne másszanak fel a tetőre, felmásztak. Mind. Á. is, V. is. És kardoztak, és botoztak, és  zöld almákkal hajigálóztak, és sziklákról szökelltek, és versenyeket futottak, és harcoltak, harcoltak, harcoltak vég nélkül. Úgy működtek, ahogy kell, kihasználtak minden, a környezet kínálta lehetőséget. B. balesetét leszámítva nagyon optimálisan.

Á. a töredékidőkben meg az autóban kiolvasta a Bőrharisnyát, a Nyomkeresőt, a Winnettou mindkét kötetét, V. pedig a Kisanna erdőországban-t. Én Csíkszentmihályi Mihály A kreativitás című könyvét vittem, a hely szellemében bízva, de azt végül csak Magyarországon kezdtem olvasni.

Ottlétünk alatt megláttam G. könyvespolcán az Úrilányok Erdélyben-t, és mivel megvenni nem akartam, de kíváncsi voltam rá, elkértem. Hát, izé... mi mást lehetne írni egy tehetségtelen módon megírt,  humortalan, unalmas, sznob könyvről, mint azt, hogy pocsék? Egyetlen érdemlegesnek tűnő dolgot találtam benne, egy kávétorta receptet a legvégén - ha az finom, akkor kevésbé sajnálom majd a könyvre pazarolt 3-4 órát.

Találtam még egy könyvet: Sebő Ödön A halálra ítélt zászlóalj című könyvét. Erre viszont azt mondom, hogy érdemes volt elolvasni. Egy visszaemlékezés a második világháború egy térben és időben kisebb, általam eddig ismeretlen részletére. Sok mindennel egyet nem értve is döbbenetes és lenyűgöző - csak a saját mindennapi nyávogásaimat alapul véve is.

Hazafelé más úton indultunk, mint ahogy jöttünk: a Maros völgyét néztük ki, mint a Nyíregyházához vezető legszebb utat. Az út természeti szépségeit tekintve nem kellett csalódnunk. A tervezett idővel kicsit elszámoltuk viszont magunkat - nem kalkuláltuk bele ugyanis a Nagy Országos Úthálózat-javítási munkálatokat, így nem kicsit szomorodtunk el, amikor öt órányi zötykölődés után még csak 200 km-nyire távolodtunk el  kiindulópontunktól és még jó 350 km-nyire voltunk Nyíregyházától, ahol további öt napot szándékoztunk tölteni. A strandon, hogy lebarnuljunk. Hogy szépek legyünk.

De nem mentünk gyorsan, mert nem akartunk felborulni, meg semmi ilyesmit. Néztük, van-e valahol benzinkút, mert tankolni kéne.A  néhány autóval mögöttünk jövő nem így gondolkodott, elkezdte előzni a sort. A szemben jövő sem így gondolta, jött bátran és gyorsan. Jobb kocsik voltak, mint a miénk, ez nyilvánvaló. És nagyobbak. És száguldottak, épp szembe egymással. Elég nyilvánvaló volt, hogy itt valakik össze fognak ütközni, és az is, hogy mi sem tudunk hová menekülni. Kétszer egy sáv, a mi oldalunkon az út mellett méter széles fű, mögötte betonozott, mély árok. A szemközti sáv mellett fák. Én egész egyszerűen megszűntem gondolkodni, csak azt láttam, hogy itt egy kurva nagy karambol lesz és mi benne leszünk. A. szerencsére hidegvérűbb nálam, okosabb, ügyesebb, jobban vezet és tudta, hogy mi a teendő. Fékezett. És jobbra mentünk, de csak enyhén, nem úgy, ahogy én rántottam volna el a kormányt, hogy az árokban kössünk ki. Úgyhogy mire nekünk jött a hátsó barom és kilökött az útról, addigra a lehető leglassabban mentünk, a lehető legjobban kihúzódva a fű szélére, de még nem esve az árokba. Valakik dudáltak, mi szép lassan megálltunk, és A. kiszállt, hogy megnézze, mi van. A bal elejünk, meg a bal első ajtó, meg a bal első kerék sérült meg. De mi nem! A hátsó barom kis gondolkodás után megállt előttünk vészvillogóval. De a mögöttünk kettővel jövő szintén román kamion meg beállt kettőnk közé, és tolta előre, hogy se rendszámot, se típust nem láttunk. Végül is megvárt a közeli (zárva tartó) kútnál, és ez mindenképp a javára írandó, úgyhogy van papírunk arról, hogy elismerte a felelősségét.  Míg a papírokat töltögették, a gyerekeket elküldtem szaladgálni "ha már adódott egy ilyen jó kis lehetőség" - mert én még mindig lefagyva voltam. A. szépen angolul intézkedett. Én akkor épp magyarul is elfelejtettem. Kb. egy órát szaladgáltak a gyerekek, mire végeztek.... valahogy.

Papírok kitöltve, kocsiba vissza - megjött a hangom is és kávét követelt, azonnal. Meg pisilni. Azonnal. A kávét vmi poharas icecoffee személyében megkaptam a közeli profi boltban (vagy penny, vagy más hasonló), de wc nem volt. Nem gond, amint kiérünk a városból és lesz lehetőség... Mielőtt kiértünk volna, megállítottak a rendőrök. Nem Hello! feliratot villogtattak. Elszedték a papírjainkat, A.-t kiparancsolták, mi meg ültünk megint vészvillogva az út szélén. Úgy fél óra hosszat. Mint kiderült, A. orra alá nyomtak egy papírt, hogy fizessünk. Mostazonnal. Mert 50 helyett 54-gyel mentünk. Visszaadni nem tudtak volna, de nekünk csak tankolásra eltett nagy pénzünk volt. A. vissza a városba, kisbolt, felvált, kifizet, visszaszáll, indulunk. Majd megállunk pisilni. Ha lesz alkalmas hely. Még jó óráig nem volt. Tűkön ültem, és félő volt, hogy kiszúrnak... megálltunk. Már felhajtottam a szoknyám, de még nem húztam le a bugyimat, mikor megállt a szemközti oldalon épp mellettünk egy helyközi járat, emberek tömkelege szállt le. Szoknya le, visszaszálltam, indulunk tovább. A tanklámpa világít, kút sehol. Mire végül találtunk, az autó a kiszáradás, én pedig a kifakadás legszélén álltunk.

Onnantól a határig - még vagy 150 km, még vagy négy óra - eseménytelenül telt az idő, Csengersimánál rövid szemrevételezést követően hazaengedtek, irány Nyíregyháza!

... aztán végül hazaértünk

Kissé csalódottan konstatáltam, hogy a dolgaink maguktól nem törekedtek az itt hagyottnál nagyobb  rend felé, holott érezhetnék ezt a fajta elvárást... de amit lehajítottunk, az lehajítva maradt. Viszont nagy az öröm, mert a számítógépeket sem csapta agyon idén semmi, mint amire két éve hazaértünk - mert most nem elégedtünk meg azzal, hogy áramtalanítottuk a házat, mint akkor, hanem ki is húztuk őket. Nemcsak a konnektorból, hanem az internetcsatlakozóból is (olyan volt, mintha a lélegeztetőgépről kapcsolnék le valakit... azt hiszem, ez a függés egyik markáns jele lehet), mert már tudjuk, hogy a gépeink a telefonkábeleken (????) át is megsemmisíthetőek, egyszerre mindkettő. Láttuk, hogy nyitva maradt a konyhaablak (ami még egész napos elmenéskor sem), de nem okozott bajt, megtaláltuk a jól behűtött úti italainkat, a vizeket és a narancslét, amik az úton hiányoztak ugyan egy darabig, de most nagyon jólestek. Szóval, hazaértünk.

Mostanra hat jól definiált színű, de az optimálisnál terjedelmesebb méretű szennyeskupac várja a mosógép előtt, hogy bekerüljön a tisztítótűzbevízbe. A gyerekek pedig a reggelit, vagy az ebédet... bár szerencsére mostanra elszoktak a rendszeres étkezésektől. A. már reggel 8-ra elvitte a kocsit a szervizbe, ahonnan az indulás előtti napok egyikén hozta el tökéletes állapotban. Szerencsére a szerelők vállalták a román biztosítóval való egyezkedést, egy hónapra taksálták az átfutási időt.

De előtte még történt mindenféle más is, például az indulás környékén:

Felkeltünk időben. El is indultunk akkor, amikor terveztük A. tervezte, azaz hatkor. Mert A. szeret a tervezett időpontban indulni. Én jobban szeretek akkor, ha minden készen áll az induláshoz...

Még az indulás előtti nap volt jó néhány elintézni valónk. Vagyis főleg A.-nak. De utál sorban állni, intézkedni, úgyhogy elvállaltam helyette, mert vásárolni úgyis el kellett még menni, azt pedig mindig én szoktam. Abban a hiszemben vállaltam helyette az intézni valókat, hogy akkor ő majd itthon helyettesít, vagyis a székekre kupacolt cuccokat a listát nézve és a lista szerint kiegészítve beteszik a táskákba. Mert az utazáshoz listát írok és kipipálom, ami megvan. Lehet, hogy hülye szokás, de működik. Ők viszont inkább filmet néztek. Úgyhogy mire hazaértem és azt hittem, az egyetlen dolgom az lesz, hogy átessek az előszobában a készre pakolt cuccokon, meg hogy szendvicseket gyártsak a másnapra, azzal szembesültem, hogy a táskák üresen pihennek a helyükön és nincs készen semmi. Mondjuk öröm, hogy legalább a filmet teljesen megnézték.

Azt mondtam, leveszem a kezem róluk, csomagoljanak egyedül, az én holmijaim még a székeken kupacolva sem voltak, inkább azzal foglalkoznék, plusz a kajákkal.

Így aztán - mint később kiderült - A. csak meleg ruhákat csomagolt magának, mert Erdélyben még a medvék is bundában járnak. Nem hozott sem túracipőt, sem szandált. Á.-nak viszont nem vittünk cipőt, csak szandált és gumicsizmát. Ő volt az, akinek nem volt esőkabátja sem. Néhány napig azt hittük, rövid nadrág sincs nála, de azt megtaláltuk később. Nekem csak olyan pulóverem volt, amit inkább a dolgozni/színházba szeretek vinni, mint kirándulni. Ezt A. pakolta be a filmnézés miatti bűnbocsánat-kérésként, és mondta, hogy ne rakjak pulóvert, ő gondoskodott róla. Nem vittünk vizet, mert A. azt mondta, már berakta. Mikor szerettem volna kezet mosni, derült ki, hogy csak almalét csomagolt, és a "raktál be vizet?" kérdést "lesz-e mit inniuk a gyerekeknek?"-re fordította. Amúgy kiválóan fordít bármilyen nyelvről. Vittünk viszont egy bontatlan 10-es csomag jó minőségű WC papírt.... ez az én hülye mániám. De jól jött. Nem vittünk kávét, mert az utolsó pillanatban kiraktam - hogy A. ne vethessen a szememre a WC papír cipelés mellé újabb rigolyát - elhamarkodott lépés volt, figyelembe véve, hogy  kávéfüggő (is) vagyok. Egyszerűen szeretem. De nagyon. És ha nincs jó kávé, akkor nagyon hiányzik, de kis ideig a nescafé nyújtotta illúzióval is beérem. Amit Erdély e tárgyban nyújtani tudott, az illúziónak is kevés volt.

Végül - dacolva A. kissé lenéző mosolyával - kaját is vittünk. 3-3 szendvicset készítettünk mindhármunknak (V. készítette egyedül!), akik esznek szendvicset. Á. nem eszik szendvics nevű és formájú dolgot, úgyhogy ő kapott három üres zsemlét. Meg babaparadicsomokat. A. szerint feleslegesen. Mert Torockón úgyis ebédelünk, aztán meg úgyis kapunk vacsorát. Reggel 6-kor indultunk, reggeli nélkül, mert ki bír reggel ötkor enni? Meg hát a hűtőt is kiürítettük, nem is lett volna mit. Torockóra fél 2-re értünk, ebéd kettőtől. Gyimesközéplokra pedig fél éjfélre. Útközben A. is elismerte, hogy a fejenként három szendvics nem volt durva túlzás.

És útközben zenét hallgattunk. A. írta ki pendrive-ra. Állítólag sokfélét, hogy mindenkinek tetsszen. Ebből a sokféléből Ártándig kétféle zene manifesztálódott a gépről, igaz, azok rögtön duplikátumban, mert sajnos a randomizáló helyett az ismétlőgomb lendült működésbe, így Ártándig, ahol végre sikerült A.-nak megjavítania a dolgot, minden egyes számot kétszer akart lejátszani a szerkezet. A reggeli zenekínálat pedig a következő típusú zenékből állt össze:
1. Először az orkok és az ördögök összefogtak a világ kipusztítására, és pokoli dübörgések, valamint sátáni kacajok közepette lezúdultak a világra.
2. Úgy tűnik, győztek, mert a másik típusú zene épp úgy hangzott, mintha a legyőzöttek vízen lebegő holttestei felett a széttiport testekből épphogy kiszabadult kóbor lelkek busongnának és fakadnának lágy kesergő dallamokra.
Aztán megint jöttek az orkohordák, megint győztek, megint jöttek a szomorú lelkek... Ártándnál Péterfy Bori megszólalása a földi élet tovább folytatásának ígéretes, bár szinte hihetetlen lehetőségét villantotta fel.

A határ éles volt: kosz, bűz, rozsda, szemét. Nagyon. Pedig hát itthon is lenne mit javítani még.

Nagyváradon kisebb vita kerekedett arról, hogy vajon rendőrautó volt-e a tetején "Hello!" feliratú lámpát viselő kocsi. (Nem - és később volt időnk hosszabban is megnézni, milyen a román rendőrautó)

V. megállapította, hogy Romániában hemzsegnek a Daciák.
Á. felnéz a könyvéből: hol? hol hemzsegnek a delfinek?

Tapasztaltuk, hogy Romániában (Erdélyben is) mindenkinek sokkal jobb szeme van, mint nekünk, ugyanis az általunk záróvonalként érzékelt fehér csíkokon a legkisebb folytonossági hiányt is meglátják és kihasználják. Egyébként is általában elég félelmetesen vezetnek, messze nem éreztem biztonságban magam (tudom magamról, hogy gyáva vagyok, de az Olaszországban leautózott közel ötezer km nem váltott ki belőlem ilyen aggódást) - és sajnos nem volt alaptalan.

Torockó (ahol először megálltunk) szép főterű kis város (falu). A hegyek gyönyörűek ott is, meg előtte a Királyhágó környékén, meg később a Csíki és a Gyimesi havasokban is. Bánatomra jóval többet ültünk autóban, mint amennyit gyalogoltunk, de sok helyen jártunk és sok mindent láttunk - kevés minderre az egy hét.

Részletesebb úti beszámoló - tán még néhány képpel is díszítve - később!

P.S.:

A zárás előtti utolsó pillanatban felmerülő kérdések:

Mikor kelünk?
A gyerekek 4-re állították be Á. stopperóráját és V. éles hangon csipogó micimackós vekkerét.
A. szeme elkerekedik: és mit csináltok 5-ig???? (a terv szerinti indulás időpontja)

V.: fogat mosunk, felöltözünk, fésülködünk, reggelizünk, kakaót iszunk, bepakolunk az autóba...

Á.: én olvasok.

Mit kezdünk a ruhákkal?
Mármint azokkal, amiket nem viszünk el. Mert A. hiedelmével szemben nem pakoltam be az összes ruhánkat, beleértve azokat is (sem), amelyeket évek óta nem viselünk. Ami itthon marad és tiszta, az békén alszik a szekrényben. Mert így, hogy sokat elpakoltam az úti csomagokba, elég hely támadt a szekrényekben ahhoz, hogy elférjenek az itthon maradók. És a többi? A szennyesek? Azokat természetesen kimosom még ma, amennyit csak bírok és itt hagyom a fregolikon. A. szeme elkerekedik: két hétig??????
Szerintem nem lesz bajuk, lesz idejük megszáradni, össze nem koszolódnak és kit zavar?

Mit viszünk az útra?
Persze a ruhákon kívül. Szerintem célszerű némi innivalóval és étellel is készülni, még ha a tervek szerint dél körül meg is érkezünk első állomáshelyünkre, ahol kapunk ebédet, és amivel már kihúzzuk estig, míg igazából megérkezünk.
A. szeme elkerekedik: és aztán megállunk pisilni minden görbe fánál?????
Mert A. szerint simán kibírjuk addig. Szerintem is, nem gond. Csak arra nem gondol, hogy a gyerekek vinnyogását, mely szerint:

éhes vagyok! átnyúlt az én felemre! szomjas vagyok! pisilnem kell! elzsibbadt a lábam! mikor érünk már oda? szomjas vagyok! unatkozom! pisilnem kell! elzsibbadt a lábam! rugdal!!!!! mikor érünk már oda? éhes vagyok! pisilnem kell! mikor érünk már oda? pisilnem kell! elzsibbadt a lábam! dünnyög!!! mikor érünk már oda? unatkozom! nem hagy békén! éhes vagyok! szomjas vagyok! unatkozom! pisilnem kell! elzsibbadt a lábam! miért kényszerítettetek minket ide? mikor érünk már oda? mikor érünk már oda? elfáradtam! mikor érünk már oda? mikor érünk már oda? mikor érünk már oda? mikor érünk már oda?

kettőnk közül A. viseli nehezebben...

Kell-e biztosítás?
Szerintem igen. Babonából.
A. szeme elkerekedik...

Milyen zenét hallgassunk útközben?
A gyerekek: ezt, meg ezt, meg ezt, meg ezt!!!!!
A. szeme elkerekedik: AZT MÁR NEM!!!!! (egyszer, életünkben egyszer, úgy 6-7 éve valóban 6 órán keresztül ment egyetlen vicces népi dalocskákat és rigmusokat tartalmazó CD Frakk hangján, de szerintem a cél érdekében simán kibírható volt)
én: írtál CD-t? Miket?
A.: azt, meg azt, meg azt...
én: AZT MÁR NEM!!!!! (vannak zenék, amelyeket mindketten kedvelünk... csak mióta a gyerekek értik a szöveget, nem annyira alkalmazzuk)

... a kérdés jelenleg még nyitott kérdés...