Mostanra hat jól definiált színű, de az optimálisnál terjedelmesebb méretű szennyeskupac várja a mosógép előtt, hogy bekerüljön a tisztító
De előtte még történt mindenféle más is, például az indulás környékén:
Felkeltünk időben. El is indultunk akkor, amikor
Még az indulás előtti nap volt jó néhány elintézni valónk. Vagyis főleg A.-nak. De utál sorban állni, intézkedni, úgyhogy elvállaltam helyette, mert vásárolni úgyis el kellett még menni, azt pedig mindig én szoktam. Abban a hiszemben vállaltam helyette az intézni valókat, hogy akkor ő majd itthon helyettesít, vagyis a székekre kupacolt cuccokat a listát nézve és a lista szerint kiegészítve beteszik a táskákba. Mert az utazáshoz listát írok és kipipálom, ami megvan. Lehet, hogy hülye szokás, de működik. Ők viszont inkább filmet néztek. Úgyhogy mire hazaértem és azt hittem, az egyetlen dolgom az lesz, hogy átessek az előszobában a készre pakolt cuccokon, meg hogy szendvicseket gyártsak a másnapra, azzal szembesültem, hogy a táskák üresen pihennek a helyükön és nincs készen semmi. Mondjuk öröm, hogy legalább a filmet teljesen megnézték.
Azt mondtam, leveszem a kezem róluk, csomagoljanak egyedül, az én holmijaim még a székeken kupacolva sem voltak, inkább azzal foglalkoznék, plusz a kajákkal.
Így aztán - mint később kiderült - A. csak meleg ruhákat csomagolt magának, mert Erdélyben még a medvék is bundában járnak. Nem hozott sem túracipőt, sem szandált. Á.-nak viszont nem vittünk cipőt, csak szandált és gumicsizmát. Ő volt az, akinek nem volt esőkabátja sem. Néhány napig azt hittük, rövid nadrág sincs nála, de azt megtaláltuk később. Nekem csak olyan pulóverem volt, amit inkább a dolgozni/színházba szeretek vinni, mint kirándulni. Ezt A. pakolta be a filmnézés miatti bűnbocsánat-kérésként, és mondta, hogy ne rakjak pulóvert, ő gondoskodott róla. Nem vittünk vizet, mert A. azt mondta, már berakta. Mikor szerettem volna kezet mosni, derült ki, hogy csak almalét csomagolt, és a "raktál be vizet?" kérdést "lesz-e mit inniuk a gyerekeknek?"-re fordította. Amúgy kiválóan fordít bármilyen nyelvről. Vittünk viszont egy bontatlan 10-es csomag jó minőségű WC papírt.... ez az én hülye mániám. De jól jött. Nem vittünk kávét, mert az utolsó pillanatban kiraktam - hogy A. ne vethessen a szememre a WC papír cipelés mellé újabb rigolyát - elhamarkodott lépés volt, figyelembe véve, hogy kávéfüggő (is) vagyok. Egyszerűen szeretem. De nagyon. És ha nincs jó kávé, akkor nagyon hiányzik, de kis ideig a nescafé nyújtotta illúzióval is beérem. Amit Erdély e tárgyban nyújtani tudott, az illúziónak is kevés volt.
Végül - dacolva A. kissé lenéző mosolyával - kaját is vittünk. 3-3 szendvicset készítettünk mindhármunknak (V. készítette egyedül!), akik esznek szendvicset. Á. nem eszik szendvics nevű és formájú dolgot, úgyhogy ő kapott három üres zsemlét. Meg babaparadicsomokat. A. szerint feleslegesen. Mert Torockón úgyis ebédelünk, aztán meg úgyis kapunk vacsorát. Reggel 6-kor indultunk, reggeli nélkül, mert ki bír reggel ötkor enni? Meg hát a hűtőt is kiürítettük, nem is lett volna mit. Torockóra fél 2-re értünk, ebéd kettőtől. Gyimesközéplokra pedig fél éjfélre. Útközben A. is elismerte, hogy a fejenként három szendvics nem volt durva túlzás.
És útközben zenét hallgattunk. A. írta ki pendrive-ra. Állítólag sokfélét, hogy mindenkinek tetsszen. Ebből a sokféléből Ártándig kétféle zene manifesztálódott a gépről, igaz, azok rögtön duplikátumban, mert sajnos a randomizáló helyett az ismétlőgomb lendült működésbe, így Ártándig, ahol végre sikerült A.-nak megjavítania a dolgot, minden egyes számot kétszer akart lejátszani a szerkezet. A reggeli zenekínálat pedig a következő típusú zenékből állt össze:
1. Először az orkok és az ördögök összefogtak a világ kipusztítására, és pokoli dübörgések, valamint sátáni kacajok közepette lezúdultak a világra.
2. Úgy tűnik, győztek, mert a másik típusú zene épp úgy hangzott, mintha a legyőzöttek vízen lebegő holttestei felett a széttiport testekből épphogy kiszabadult kóbor lelkek busongnának és fakadnának lágy kesergő dallamokra.
Aztán megint jöttek az orkohordák, megint győztek, megint jöttek a szomorú lelkek... Ártándnál Péterfy Bori megszólalása a földi élet tovább folytatásának ígéretes, bár szinte hihetetlen lehetőségét villantotta fel.
A határ éles volt: kosz, bűz, rozsda, szemét. Nagyon. Pedig hát itthon is lenne mit javítani még.
Nagyváradon kisebb vita kerekedett arról, hogy vajon rendőrautó volt-e a tetején "Hello!" feliratú lámpát viselő kocsi. (Nem - és később volt időnk hosszabban is megnézni, milyen a román rendőrautó)
V. megállapította, hogy Romániában hemzsegnek a Daciák.
Á. felnéz a könyvéből: hol? hol hemzsegnek a delfinek?
Tapasztaltuk, hogy Romániában (Erdélyben is) mindenkinek sokkal jobb szeme van, mint nekünk, ugyanis az általunk záróvonalként érzékelt fehér csíkokon a legkisebb folytonossági hiányt is meglátják és kihasználják. Egyébként is általában elég félelmetesen vezetnek, messze nem éreztem biztonságban magam (tudom magamról, hogy gyáva vagyok, de az Olaszországban leautózott közel ötezer km nem váltott ki belőlem ilyen aggódást) - és sajnos nem volt alaptalan.
Torockó (ahol először megálltunk) szép főterű kis város (falu). A hegyek gyönyörűek ott is, meg előtte a Királyhágó környékén, meg később a Csíki és a Gyimesi havasokban is. Bánatomra jóval többet ültünk autóban, mint amennyit gyalogoltunk, de sok helyen jártunk és sok mindent láttunk - kevés minderre az egy hét.
Részletesebb úti beszámoló - tán még néhány képpel is díszítve - később!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése