macskamentes.hu

Nincs ilyen weblap, nem érdemes rákattintani. Elkezdett nekem feldobálni a fb mindenféle macskás csoportokat - amúgy a fb jól gondolja, ha nem is akarok belépni egyikbe sem, azért a macskák érdekelnek. A macskák. De nem az úgynevezett macskamentő csoportok. Ahol apró ketrecbe zárt macskákat árulnak azzal, hogy az utcáról mentették, és amíg nem viszi el valaki, addig a verébkalitkányi ketrecben kell élnie, ha meg nem bírják tovább tartani, akkor elaltatják. Meg ahol kizárólag benti tartásra kínálnak utcán befogott, vemhesen ivartalanított macskát. Ez nem macskamentés, ez macskakínzás. Mit képzelnek maguikról és a világról ezek az emberek?  Ez borzalom, gyilkosság, vegytiszta gonoszság. Tudom, háború is van - az is borzalom, gyilkosság, vegytiszta gonoszság.

az öltözködésről

A ruhatáram minimum fele fekete holmikból áll - bár az utóbbi időben nagyon igyekeztem inkább színes holmikat venni - de a feketék inkább téliek, a nyáriak pedig inkább színesek. Ez utóbbiak sokkal jobban állnak, a feketében már úgy nézek ki, mint egy hatalmas undok állat. De a temetésre - gondolom - mégis feketében illik menni. Nem mintha lenne ott bárki, aki rosszallóan nézhetne, se anyám, se apám. Durva. Úgyhogy most mégis rendeltem magamnak egy hosszú fekete (nyári) ruhát meg egy hosszú fekete vékony kardigánt. Hátha szép idő lesz már addigra. Mondhatnánk, hogy az a durva, hogy még ilyenkor is csak a ruhákon jár az eszem, de nemcsak azon jár, pont arra kalandozik, teljesen összevissza, amerre akar. Apám egyébként - már amennyire meg tudom ítélni - az utóbbi időben kifejezetten szeretett temetésekre járni, mintha az élők dölyfe hajtotta volna. Legutóbb ott volt a Szakcsién - aki akkoriban (amikor kissrácok voltak) még csak Lakatos Béla volt, mondta. És apám szeretett szépen felöltözni a temetésekre - a covid utáni éveket leszámítva nagyon is szeretett igényesen és elegánsan felöltözni, öltöny, vasalt fehér ing, nyakkendő, fényesre suvickolt cipő. Így járt koncertekre és temetésekre is. Én nem szeretek tudok elegáns lenni, rajtam öt percen belül minden kosztüm vagy rendesebb ruha úgy áll, mintha a tehén szájából rángatták volna ki. 

az időérzékemnek lőttek

Az óraátállítás óta képtelen vagyok másfél-két óránál hamarabb elkészülni, rendszerint délután három körül képzelem, hogy dél van, éjjel túl sokáig fent vagyok - de gyakorlatilag inproduktív az egész napom. Miközben a rádióban azt mondták, hogy így tovább tudunk szántani. Hát, én se tovább, se mélyebben nem szántok. És még sonkát sem vettem, most döbbentem csak rá, hogy talán kéne, és hogy a jövő héten már nem lesz időszerű. Á. - aki vagy tíz éve egyáltalán nem eszik sonkát - ma meglepett azzal, hogy mindig is szerette, csak én mindig lazacot vettem neki. Tényleg vettem, mert nem akartam, hogy lemaradjon a húsvéti reggeliről amiatt, hogy nem szereti a sonkát. Lehet, hogy már évtizedek óta nem érzékelem helyesen magam körül a valóságot?

dőlt betűk

- hogyhogy hajnalban nekiálltál főzni?

- hirtelen észrevettem, hogy tegnapra vot kiírva ez a csirkemell - de most még jó

*

- én nem árultam el a zsákbamacskát!

stációk

Ma az van, hogy eszembe jut, hogy ezt vagy azt meg kell jegyeznem, hogy elmondjam apámnak ha újra életben lesz. Ja, nem, ez végleges. Halk koppanás. Pedig azt még el akartam mondani - és itt jön valami banalitás. Például hogy hasznos lett volna, ha megmondja, hogy baj esetén hogyan kell kikódolni a telefonját, mert most, látod, itt a baj, aztán szenvedünk a kikódolással - mondanám, de persze gyorsan rájövök, hogy ezeket már sosem fogom tudni elmondani. Nem tudom elmondani, hogy miért lett volna jó, ha legalább néhány ismerősét bemutatja, vagy ha nem gyűjt annyi cuccot, hogy nem lehet rajta kiigazodni, vagy ha megadta volna a kórházban az én telefonszámomat is - mert mindezek jól jöttek volna. És jobb lenne, ha ő sem követné el legközelebb a halála előtt ugyanezeket a hibákat. Na, ugye. Megmondtam volna én ezt előre is, csak rám kellett volna hallgatni. Remélem, saját halálom előtt majd kellőképp megfontolt leszek.

hirdetés

Meseszép gyönyörűség hozzáillő álomcipellővel eladó! Én csak egyetlen egyszer viseltem nagynéném keresztfiának az esküvőjén ezt a pillangós-virágos csodát, nagyon dicsérte mindenki, még azok is, akik nem kedvelnek annyira, de végül sajnos szekrénylakóvá avanzsált méretváltás miatt, most új lakóhelyét keresi, ahol jobban meg lenne becsülve, mint nálam. Cipikével csakis együtt költöznének, mert náluk összeillőbb párost még életemben nem láttam. Ne írogass felesleges kérdéseket, hanem vedd meg minél előbb, mert sorállás van értük! Kizárólag előreutalással postázom, csak komoly vásárlónak, csalók kíméljenek, úgyis kiszűröm őket és jelentem minden fórumon!

utalás

hiába, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, mégis: átutalást indítani és a rendelkezésre álló 155 vagy mennyi karakteres helyre a temetés szót és az apám adatait írni egymás mellé - hát, bizarr, borzasztó és hihetetlen is egyszerre

barátság

Mondom a barátnőmnek, mikor lesz a temetés (sokára) - azt mondja, megpróbál eljönni, de nem ígéri. Meghökkenek, mert apámat nem ismerte, sem senkit a családból. Hogyhogy eljönnél? - kérdezem. Ne menjek? - kérdez vissza. Hát, szerintem nem éreznéd jól magad - mondom. Hát, szerintem ti sem fogjátok - feleli - nem a vidám buli miatt mennék, nem magamat akarom jól érezni, hanem ott lenni, hogy segítsek, ha szükséged van rá. Nem tudok mit mondani, meg vagyok hatva, bár talán nem látszik, hogy mikor könnyezek* a meghatottság, mikor egyéb miatt. Ez a nézőpont bennem még sosem merült fel, pedig milyen érvényes és kedves nézőpont. Ilyen kedves barátnőm is van.

* egyébként nem sírok sokat, inkább csak nagyon váratlanul tör rám, többnyire vezetés közben, vagy ha arra gondolok, hogy most akkor tényleg muszáj lesz megtanulnom** olaszul, mert pillanatnyilag senki sem tud elég jól, pedig mindig úgy éreztem, hogy ez családunk védjegye

** a német is, de németül sajnos már egészen biztosan nem fogok megtanulni - auf Wiedersehen

Isten bárányai

Volt nagy felháborodás úgy egy hónapja, hogy az iskolák - nyilván a sztrájkoló meg engedetlenkedő tanárok ármánykodásai következtében - túllépik a farsangolásra szánt időkeretet és nagyböjt idején öltenek jelmezt a kisdedek és hozzá fánkot majszolnak, amit cukros málnaszörppel öblítenek le. Botrány! De még ki sem hűltek a farsangi fánkok, amikor meg azt látom hirdetni, hogy a mostani hétvégén báránynapokat tartanak. Nem, ez nem azt jelenti, hogy az egyházak szelíd önmérsékletről tesznek tanúbizonyságot, magukra veszik a politikusok bűneit és feláldozzák magukat a közoktatás oltárán, konkrétan úgy értve, hogy végül mégsem csapnak le véres karmokkal mindazon oktatási intézményekre, amelyre a friss, ropogós törvény szerint lecsaphatnának, hogy azok ingyen és bérmentve az ő tulajdonlásukba kerüljenek, á, dehogy! Hanem a báránynapok a hiperszuperultrakeresztyén Magyarországon nagyböjtben azt jelenti, hogy éttermek vegán báránylakomákkal készülnek. Országszerte*, hogy ne kelljen senkinek a nagyböjt idején egy iskolát feltörni és ott farsangolni fánkon, málnaszörpön. Jó lesz a bárány, ha fánk már nincsen. Fánk már nincsen. Gáz van. Katyvasz van. Bíborlóan boldog szívvel várjuk a Szentatyát, és csak a háta mögött köpködjük meg Őszentségét (de hát nemigazi keresztény ő, mit vár?), mokányul ellenállunk Svédországnak, a finnek a sumér nyelvrokonság miatt megúszták (hal = kala), móresre tanítjuk a puskaportól hapszó Prüsszelt, tapsikolunk az orosz Voldemortnak (már aki, feleim, már aki) - hát, így vigadunk mi Magyarországon (nem köztársaság) a 21. század első negyedében és egyúttal a világmindenség utolsó éveiben. Ne sírjatok, báránykáim, lesz még addig egy-két jó köteg zöld fű Csernobilból.

* foglalni szeretnék tizenkét személyre, mise után mennénk vasárnapi ebédre, ne mondja, már, hogy nincs hely, hát persze, azok a kutyafattya hitetlenek már 10.45-re odaérnek, jövőre parancsba kell adni, hogy mindenkinek kötelező a mise, ne legyen mese

Álmok

Mióta meghalt, jól alszom, nincs a folytonos rettegés, hogy mi lesz, ha meghal. És azóta megint minden éjjel álmodok valamit, az álmaimban többnyire tudom, hogy meghalt. A felébredés pillanatában még szoktam emlékezni arra is, hogy miről szólt az álom, de amint kinyitom a szemem, szétpattan az éjszaka, mint egy buborék, legfeljebb az érzete marad és a tudás arról, hogy volt álmom. Ma éjjel azt álmodtam, hogy voltunk valahol, apám is ott volt velünk. Mi mindannyian tudtuk, hogy már meghalt, de ő még nem. Nem viselkedett másképp, mint szokott és mi nem szóltunk neki. Kegyeletből? Sajnálatból? Viccből? Vagy féltünk tőle? Nem tudom - és azt sem, kellett volna-e valamit mondanunk egyáltalán.