Próba

próbababa
próbafülke
próbadarab
próbasütés
próbaév
...
próbaidő - na, erről lesz szó.

Visszakerestem a blogban, az eddigi konnotációk igencsak negatívak voltak e tárgykörben. De most felülírom mindezt. Mert van mivel. Január elején lejár a próbaidőm. December közepén ezért leültünk a közvetlen főnökömmel és az igazgatóval, hogy megbeszéljük, ki mit gondol, hogyan legyen tovább.

Nem izgultam nagyon, mert nyilván nem véletlen az, hogy gyomorgörcsmentesen járok dolgozni már több, mint három hónapja - de azért valamelyest csak izgultam. Hátha összekavarodtak a kis antennáim az elmúlt évek kozmikus viharaiban és már nem detektálom jól a jeleket - vagy bármi. De nem történt semmi félelmetes, sőt, olyan össztüzet zúdítottak rám elismerésekből, mintha kárpótolni akarnának az elmúlt évtized minden máshol kapott sérelméért. Én amúgy is nagyon pirulós vagyok - de szerintem itt öt perc után konkrétan úgy nézhettem ki, mint a frissen főzött homár. Ilyeneket mondtak (és kizárólag azokat a szókapcsolatokat írom, amelyekre eléggé biztosan emlékszem): sejtették, hogy páratlan kincs vagyok, de már tudják, hogy egyedi, különleges gyémántot találtak. Rám alapozva biztossá váltak a bevezetendő új szolgáltatás sikerében, melynek záloga és egyben alapköve is vagyok. Fantasztikus, széles spektrumú tudásomnál csak az emberi kvalitásaim szélesebbek és mélyebbek (vagy magasabbak?), köszönik, hogy velem dolgozhatnak, mert ajándék vagyok minden munkatárs számára (stb) - ezt úgy fél órán keresztül. Nagyon meghatódtam. Nyugi, érzem én is, hogy van ebben túlzott lelkesedés - ugyanakkor én is már-már rajongok értük és a munkáért is, amit csinálok. Ami nagyon kellemes együttállása a dolgoknak - szóval, kölcsönös megelégedéssel megállapodtunk abban, hogy a munkakapcsolatunkat fenntartjuk. Nem tudom elmondani - de ti ennek ellenére is biztosan el tudjátok képzelni - hogy milyen hatalmas biztonságérzet volt így készülni a karácsonyra és az új évre. Lehet, hogy lesznek hullámvölgyek is (és elég valószínű, hogy nem tartható fenn ez az intenzív egymásért lángolás évekig) - de most egy hatalmas új lendületet adott (pedig eddig is lelkiismeretesen dolgoztam). Szeretem a munkámat, szeretem a főnökömet és szeretem a kollégáimat is (többnyire)...

(most pedig elrebegtem néhány titkos kívánságot)

luxybaby

Már a poszt előtt szeretnék elnézést kérni minden jóérzésű és épeszű olvasótól. De komolyan. Mutatom a képet:

Bor kinézetű gyógynövényital kutyák és/vagy macskák részére. Elég elmebeteg, ugye? És én vettem egyet. Rozét. Mert annyira szeretem a macskát hülye vagyok, hogy nekem  semmi sem drága már úgyis mindegy. Ott volt a fa alatt. A. nem engedte becsomagolni, mert a macska úgysem tudná kibontani. Ő az okosabb, engedtem. (vagy akkor ő a szamár és én vagyok az okosabb?) Mindenesetre a macskáknak is több eszük van, mint nekem. Köszönték nem itták meg. V. azt mondta, szerinte okosabb lett volna, ha veszek az árából a macskának fél kiló marhahúst. Vagy a szegényeknek tüzelőt. Vagy bármi mást. Szerintem is okosabb lettem volna. Elvakított a karácsony intenzív, aranyló csilingelése (sic). Az új évre majd kevesebb pénzt több észt kívánok magamnak. Ezt a négy napot pedig, ami ebből a butaévből hátra van, megpróbálom a négy fal között tölteni a bölcs "ne árts!" jegyében.

P.S.: de legalább a bejglik nem repedtek szét, egyik sem! Igaz - mint utólag mindig felismerem - olyan nagyon nálunk senki sem szereti a bejglit. Elfogy - de nagy rajongás nincs mellé. Egyszer talán a nagy lazulás mellé eljutok oda is, hogy inkább csinálok meggyes kiflit vagy csokis fatörzset (rengeteg édes csokikrémmel!), vagy egyenesen pohárkrémeket, mindenféle tészta nélkül, mint bejglit. (idén egy tiramisut végül összedobtam gyorsan - de azt is meg lehet jobban is csinálni)

Karácsony

Lazulunk. Idén nem feszülünk be. Már rég nincs vita azon, mekkora legyen a fa - a legnagyobb, ami csak lehet. És minden dísz felkerülhet, giccsparádénak is mondhatnánk, ha nem a szívünkkel aggatnánk teli. Így csak a leírás giccses - ám legyen. Ma karácsony van*, ma lazulunk. Ebédeltünk is, pedig az gyerekkoromban nem volt szokás. Mindenféle böjtöket megtartottunk - nem a vallás, sokkal inkább a gyenge anyagi helyzet okán. Most volt ebéd (fasírt krumplisalátával) és a bejgliket is felvágtuk ma. Öt napja elkészültek, nem vagyok én fakír, hogy még estig bírjam. Á. viszont bírná bármeddig, nem szereti a bejglit. Nem vettem halat.** Ez fáj - de racionális volt nem venni. Nekem a karácsonyi hal az a ponty. Csak Á. szereti és én, A. és V. nem. Hétköznapokon körülbelül kéthetente veszek és csinálok roston sült vagy rántott pontyot (magamnak, nekik mást) - az ünnepi menü olyan lesz, amit mindenki szeret. Már harmadik éve hagyomány: burgonyagratin (a krumpli megtisztítva, már csak tíz perc munka van vele, aztán hadd süljön órákon át). Saltimbocca (zsályával fűszerezett marhasült) - ezt frissen kell készíteni, én pedig már nem vagyok friss szóval, majd közvetlenül vacsora előtt sütöm. Hét perc húsonként. Írmarha. És zöldsaláta hozzá: szívsaláta, só, ecet, olívaolaj. Újabb hét perc. Azt hiszem, csinálok még hozzá tiramisut - minden van hozzá itthon - hadd örüljön Á. is.

Régebben élveztem ajándékokat csomagolni - ma már utálom. Ha nem is párnahuzatba ömlesztve kapják, de elég rusztikus leszek. A papírért is kár, az én időmért is kár - csak hogy öt percig szép legyen a fa alatt. A fánk gyönyörű: ezüstfenyő, közel 3 méter (3 volt, míg le nem nyestük a bóbitáját). Kora délután díszítették A. és a gyerekek. Nincs kapkodás, most mindenki alszik még egyet. Én írok inkább és hajat mosok. Főzni már nem kell, csak borsodót (az frissen jó), meg a tiramisut összerakni - és az illatos gasztroajándékokkal pepecselni. Fehér csokiba mártott aszalt szilva. Ezt találtam ki. És édes, tejszínes krémeket kis üvegekbe. Alig várom, hogy megkóstoljam a kreálmányaimat (egyelőre csak elméletben léteznek - de ha már majd sikerültek, írok receptet).

Nagyon boldog, békés, laza karácsonyt kívánok mindenkinek!

* tudom, hogy 24-e hivatalosan még nem az - nem érdekel. Nálunk az.

** igazából azért vettem: négy szelet fagyasztott tonhal steaket. Majd megesszük a két ünnep közt. A tengeri halat mindenki szívesen eszi sütve - csak az nekem nem karácsonyi kaja.

Álmodik a gyomor

Álmomban újra érettségiztem matekból és magyarból. Nem tudom, miért. A matekot Á. mellett ülve írtam, így nem aggódtam - míg ki nem derült, hogy ő akkor épp fizikából ír, így esélyem sincs lelesni róla. Eleve vicces, girlandokkal díszített feladatlapokat kaptunk, elég sötétben írtunk - de senki nem gyújtott lámpát, hogy lehessen puskázni. Nekem persze puskám sem volt. Matekérettségi - én nem is értem, ez hogy juthatott eszembe. Mintha az lett volna az indokom, hogy valami közgázszakra akartam volna felvételizni. Soha. Aztán onnan rohantam (nem tudom, hogy sikerült) átadni valamit egy lánynak, akit egyáltalán nem ismertem. Mindketten jó órát késtünk, de megtaláltuk egymást. A télből tavasz lett, vidáman futkostunk a pláza kerámiamozaikokkal borított kerti útjain. Azt mondta, jár pszichológushoz, mondtam, hogy én is szeretnék - erre Horváth Esztert ajánlotta, aki valami fura, speciális technikával dolgozik (nem kognitív, nem séma). Aztán találkoztunk az új kollégáimmal, akik a nyakamba ugrottak, amiből az új barátnőm is láthatta, milyen népszerű vagyok. Aztán elmentünk enni, de hiába vártunk, nem hozták ki a rendelésünket. Éhesen ébredtem.

Az utolsó roham

Akart a fene rohamozni még egy utolsót. De muszáj.

Vettem V.-nek egy cicákkal telihintett karórát - napi közel egy órás késéssel jár, szóval vissza kell vinnem. Nem vettem viszont magamnak sampont és hajbalzsamot, de szeretnék legalább egyszer hajat mosni még karácsony előtt. Sokszor főtt a fejem, szóval ez is indokolt. És nincs az a kis üzletecske, ahol ne tülekedni kéne akár a samponért is. Aztán tegnap este kitettem a skülönböző búvóhelyekről az ajándékokat - kinek mit. Döbbenten láttam, hogy Á.-nak mégsem vettem meg azt, amit már október óta többször meg akartam venni, de mindig úgy gondoltam, ej, ráérünk arra még. De már nem érek rá. És nem a samponboltba kell mennem érte. Aztán Á.-nak még mást sem vettem meg, mert azt nem találtam. Olyan nehéz jól arányosítani az ajándékokat! Mármint hogy látszatra, értékre, örömre is kábé ugyanannyit kapjanak mindketten. Aztán újabb probléma: a sógoromnak akit egyáltalán nem kedvelek nem vettem semmit. Amin nem csodálkozom, mert minden évben kínszenvedés kitalálni valamit a tesóknak, férjnek/feleségnek, gyerekeknek. A gyerekeket idén nagy nehezen kipipáltam. Minél nagyobbak, annál nehezebb ez az egész. Évente alig néhányszor találkozunk, így alig ismerjük őket. Jó, ez így persze túlzás. De mégis az a helyzet, hogy sem a méreteiket sem a valós preferenciáikat nem ismerjük - persze, tudjuk, kinek mi a hobbija - de hogy mit szerezzünk be egy kisfiúnak, aki pilóta akar lenni (és már évek óta ehhez a témakörhöz kap dolgokat), vagy egy másiknak, akiről csak annyit tudok, hogy iszonyúan idegesítő, sikító hangja van egyszer szeretett sakkozni, vagy egy kislánynak, aki művésznőnek készül (az allűrjei már mind megvannak hozzá) - és a sor folytatható. Nívós ajándékot persze mindenkinek lehetne venni sok pénzért - de már így is többet költöttem, mint egy szabolcsi falu éves összjövedelme akartam.

Tudom, erre az a szokványválasz, hogy élményt adjatok, élményt! Tavaly mindkét tesócsalád szabadulószobát kapott, tetszőleges időpontokra hat hónapon belül. Azt a tematikát, amit előre egyeztettem velük, hogy jó lesz. Igen, jól sejtitek. Egyikük sem ment el. Kifutottak az időből, vagy mi. Én persze értem, hogy ez nem az én dolgom már, az én dolgom addig tartott, hogy örüljenek - de mégis rosszul esik. És persze eszembe jut az is, hogy mi is rendszeresen kapunk színházjegyet olyan darabokra, amiket semmi kedvem megnézni, de mégis elmegyünk, amivel viszont A. kipipáltnak veszi az éves kötelező színházlátogatást, vagyis én aztán többet el sem jutok színházba, mert egy nemszinglitől alig-alig kérdezi meg bárki, hogy van-e kedve (rendszeresen, nem pedig beugróként mostazonnal) színházba járni. Moziba szívesen járok egyedül, színházba viszont csak ritkán szánom rá magam, hogy egymagam menjek. Persze lehet, hogy ezt holmi rossz párválasztás eredményének tűnik, de annak idején A. is szerette (vagy legalábbis gyakrabban tűrte) a színházat, most viszont már csak karatézni szeret. Mondjuk annak idején én is karcsú voltam és mutatós a szép színházi ruháimban, most meg úgy nézek ki, mint egy leharcolt barnamedve a veresegyházi élményparkban.

Szóval, elindulok, utolsó roham. Csak azt remélem, hogy nem itthon jut majd eszembe, hogy megint elfelejtettem sampont venni.

Jó dolgomban az sem tudom, mit csináljak

Úgyhogy elmentem tegnap gyógymasszőrhöz. Szeptember óta nem voltam, már nagyon rám fért. Vagy legalábbis én azt hittem. Nagyon jól is esett. Egy darabig. Már haza is úgy jöttem, mint akin  véletlenül átment nyújtófával egy bejglit sütögető háziasszony - mára konkrétan moccanni sem tudok, heveny izomlázzal elegyített teljestestfájdalom kínoz, mintha influenzás lennék (nem vagyok, a hajam nem fáj, orrom nem folyik, hőmérsékletem rendben - de), a végtagjaimat legszívesebben egész nap egy puha párnán tartanám. Nem szabad ennyi időt kihagyni, mert nagyon durva kínzásnak hat (mondta is a masszőr, hogy olyan a hátam, mintha betonból öntötték volna ki). Január 2-án megyek újra... remélem, addigra lábra tudok már állni.

A listára felkerülni nagyon könnyű

nálunk így zajlik a karácsony előtti párválasztás bevásárlás: hozzatok néhány sonkafeleséget is

Menü

Amikor anyukám nálunk van néhány napig, mindig igyekszem valami különlegese(ke)t főzni, mert ő már nem tud magának, viszont mindig is szerette a nem hétköznapi gasztronómiát. Ma délelőtt még előadást tartottam, negyed egyre értem csak haza - és egy órakor már készen is volt az ebéd, teljesen nulláról. Szerintem pikáns, eredeti és finom is volt, szóval:

póréhagymaleves fetasajtkockákkal

sült kacsamell édesburgonyapürével és kelbimbóval

befőtt, kávé

póréhagymaleves fetasajtkockákkal:

póréhagymát felkarikáztam, vajon megdinszteltem, tettem hozzá egy pohár tejfölt, egy bio leveskockát (DM) és vizet. A felkockázott fetasajtot a forró levesbe tettük levesbetétként, mindenki a maga tányérjába. 

A kacsamellet beirdaltam, megsóztam, borsoztam, saját bőrén (zsírján) megsütöttem serpenyőben, aztán szépen felszeleteltem (ehhez éles kés kell), két kacsamell hármunknak úgy volt elég, hogy maradt még belőle

édesburgonyát egy cseppnyi vízen megpároltam (és kissé odaégettem, de ez a füstös íz is jól áll neki), kis vajjal összenyomkodtam

a kelbimbókat megpároltam, szintén kis vaj a nyakukba

A húson és a levesen kívül mást nem sóztam meg egyáltalán.

Nagyon finom volt - a gyerekek még nem értek haza, de szerintem nekik is ízleni fog.

Valaki nagyon szereti Gross Arnoldot

Tüntike

Van az a piszok* amit csak egy (sor) tüntetés takaríthat el**

* kosz, redva, kupleráj, mocsok (bár ez a szó annyira trendivé lett, hogy inkább nem alkalmaznám)

** ma láttam már Ceaucesku-s mémeket, nekem sem egyszer jutott eszembe az a karácsony - de nagyon jó lenne, ha a NER-maffia nem ilyen véget érne, hanem valami tisztes jogállamra jellemzőt