Vettem V.-nek egy cicákkal telihintett karórát - napi közel egy órás késéssel jár, szóval vissza kell vinnem. Nem vettem viszont magamnak sampont és hajbalzsamot, de szeretnék legalább egyszer hajat mosni még karácsony előtt. Sokszor főtt a fejem, szóval ez is indokolt. És nincs az a kis üzletecske, ahol ne tülekedni kéne akár a samponért is. Aztán tegnap este kitettem a skülönböző búvóhelyekről az ajándékokat - kinek mit. Döbbenten láttam, hogy Á.-nak mégsem vettem meg azt, amit már október óta többször meg akartam venni, de mindig úgy gondoltam, ej, ráérünk arra még. De már nem érek rá. És nem a samponboltba kell mennem érte. Aztán Á.-nak még mást sem vettem meg, mert azt nem találtam. Olyan nehéz jól arányosítani az ajándékokat! Mármint hogy látszatra, értékre, örömre is kábé ugyanannyit kapjanak mindketten. Aztán újabb probléma: a sógoromnak akit egyáltalán nem kedvelek nem vettem semmit. Amin nem csodálkozom, mert minden évben kínszenvedés kitalálni valamit a tesóknak, férjnek/feleségnek, gyerekeknek. A gyerekeket idén nagy nehezen kipipáltam. Minél nagyobbak, annál nehezebb ez az egész. Évente alig néhányszor találkozunk, így alig ismerjük őket. Jó, ez így persze túlzás. De mégis az a helyzet, hogy sem a méreteiket sem a valós preferenciáikat nem ismerjük - persze, tudjuk, kinek mi a hobbija - de hogy mit szerezzünk be egy kisfiúnak, aki pilóta akar lenni (és már évek óta ehhez a témakörhöz kap dolgokat), vagy egy másiknak, akiről csak annyit tudok, hogy iszonyúan idegesítő, sikító hangja van egyszer szeretett sakkozni, vagy egy kislánynak, aki művésznőnek készül (az allűrjei már mind megvannak hozzá) - és a sor folytatható. Nívós ajándékot persze mindenkinek lehetne venni sok pénzért - de már így is többet költöttem, mint egy szabolcsi falu éves összjövedelme akartam.
Tudom, erre az a szokványválasz, hogy élményt adjatok, élményt! Tavaly mindkét tesócsalád szabadulószobát kapott, tetszőleges időpontokra hat hónapon belül. Azt a tematikát, amit előre egyeztettem velük, hogy jó lesz. Igen, jól sejtitek. Egyikük sem ment el. Kifutottak az időből, vagy mi. Én persze értem, hogy ez nem az én dolgom már, az én dolgom addig tartott, hogy örüljenek - de mégis rosszul esik. És persze eszembe jut az is, hogy mi is rendszeresen kapunk színházjegyet olyan darabokra, amiket semmi kedvem megnézni, de mégis elmegyünk, amivel viszont A. kipipáltnak veszi az éves kötelező színházlátogatást, vagyis én aztán többet el sem jutok színházba, mert egy nemszinglitől alig-alig kérdezi meg bárki, hogy van-e kedve (rendszeresen, nem pedig beugróként mostazonnal) színházba járni. Moziba szívesen járok egyedül, színházba viszont csak ritkán szánom rá magam, hogy egymagam menjek. Persze lehet, hogy ezt holmi rossz párválasztás eredményének tűnik, de annak idején A. is szerette (vagy legalábbis gyakrabban tűrte) a színházat, most viszont már csak karatézni szeret. Mondjuk annak idején én is karcsú voltam és mutatós a szép színházi ruháimban, most meg úgy nézek ki, mint egy leharcolt barnamedve a veresegyházi élményparkban.
Szóval, elindulok, utolsó roham. Csak azt remélem, hogy nem itthon jut majd eszembe, hogy megint elfelejtettem sampont venni.
Menjünk együtt színházba!
VálaszTörléslájk :)
Törlésleharcolt barnamedve a veresegyházi élményparkban b pont ilyet latok a tükörben:) Mi nem veszünk ajándékot évek óta mert kb semmit nem tudok senkiről, ritkán találkozunk és nincs időnk megy mindenki a saját útján és kevés a metszéspont. Annyival könnyebb a készülődes, annyival kevesebb a csalódás.
VálaszTörlésHogy te mennyire tévedsz, mert a leharcolt barnamedve én vagyok! :)
VálaszTörlés