transzformák

a Profession.hu az én Tinderem, én ott bízom, ott próbálok csábítani, ott csalódom, engem ott jelölnek be büdös lábú vérbunkók, engem ott aláznak válasz nélkül hagyva, én ott akarok szép lenni és ott nem alacsonyodom, én nem kalandot keresek, de nem is megyek hozzá senkihez látatlanba, pláne bagóért, én egy izgalmas, művelt, vagány, intelligens, humoros, olvasott, gazdag, utazni szerető, sportos, házias, magas, vékony munkahelyet keresek - ugyanitt öngyilkossággal foglalkozó már megunt, nyakban fojtogatóan szűk, sötét, gondolataimat világos, virágos jövőképre cserélném

Őszanyó

Áll egy néni az utcán a fa mellett. Fakó kék mackóruha és halvány lila otthonka lóg rajta. Ha nagy lenne a köd, beleolvadna a ködbe, de csak kis köd van, így olyan, mintha a fa alatt sűrűbb lenne kissé a köd. A néni kezében egy cirokseprű, tollával felfelé. A seprűvel veri, porolja, pöröli le a néni a leveleket a cseresznyefáról. A néni öregecske asszony méretű, a cseresznyefa pedig öreg fa méretű. A néni a partvissal sem ér fel a fa derekáig sem. A fa alsó harmada már lombtalan. A középső harmadon élénken sárgállanak, a felsőn pimaszul vöröslenek a levelek. Csúfosan vigyoroghatnak is,  ahogy fújja, lengeti őket a szél, mert a néni egyre kétségbeesettebben nyújtózkodik a seprűvel, kaszál a levegőben és az ágak közt. Jön egy nagyobb fuvallat, leperget néhány levelet a fáról és szétfújja mind, ami a néni lába körül már össze volt seperve. A néni lefelé is hadonászik, felfelé is hadonászik. Motyog is közben, talán varázsigéket mormol, amiben azt parancsolja, száradjanak el, pöndörödjenek össze a levelek, és hulljanak egyenesen az FKF  fekete jellel ellátott zsákjaiba. Hibás lehet a varázslat szövege, nem történik semmi másképp. Áll a néni az utcán. Fakó kék mackóruha és halvány lila otthonka lóg rajta. Ha nagy lenne a köd, beleolvadna a ködbe. A kezében egy cirokseprű, azzal verné le a leveleket a cseresznyefáról, de amit elért, már mind leverte. Már csak az üres ágak közt hadonászik és szavakkal pöröl.

Menjünk bonyolultan!

Gyakorta elhangzott ez a kérés Á.-tól úgy kettő és nyolc éves kora közt - és úgy kellett érteni, hogy békávézgassunk összevissza a városban, illetve adott célunkat érjük el a lehető legtöbb átszállással és a legváltozatosabb járművekkel. Megvolt a haszna: az én egy havi bérletem árából pompásan szórakoztunk naphosszat, jártuk a várost, beszélgettünk mindenről, amit láttunk, időnként leszálltunk és játszótereztünk, Á. kívülről fújta a város összes* viszonylatát és már háromévesen olyan korrekt útbaigazítást tudott adni bárkinek, aki hozzánk fordult, hogy leesett az álluk.

Aztán ezek az idők elmúltak, Á.  (sőt, már V. is) régóta egyedül utazik (mindketten profin amúgy) - én pedig állásinterjúkra járok a legdurvább helyekre. És nézem hozzá a google maps útvonal-tervezőjét. Jó ideig nagyon korrektül, jól használhatóan működött. Az utóbbi időkben azonban teljesen meggárgyult. A múltkor azt javasolta, hogy az úti célomhoz induljak el az ellenkező irányba vonattal, szálljak le egy megálló múlva (gyalog negyed óra), ott várjak egy órát és harmincnyolc percet, szálljak fel a többedik! jó irányba menő vonatra, menjek el vele a megszokott állomásig (15 perc), aztán szálljak fel egy metróra, menjek el vele ellenkező irányba, ott várakozzak egy órát és huszonkilenc percet, aztán szálljak fel a jó irányba, menjek el oda, ahol leszálltam a vontról és busszal menjek további két megállót (5 perc) úti célomig, amit ezen a módon 5 és fél óra alatt tudok abszolválni - normálisan másfél. Most pedig azzal szórakoztat, hogy szálljak le a vonatról egy köztes megállónál, öt különböző járművel érjem el a számomra amúgy tíz percen belül elérhető vasútállomást, ott szálljak fel a metróra két megállóra, menjek busszal és villamossal egy csomót, a metró amúgy soron következő megállójáig, ott szálljak fel a metróra és menjek vele a korábban elhagyott útvonalon további három megállót, és már ott is vagyok. Így akár három óránál többet is utazgathatok egy amúgy kb. ötven perces út helyett. Köszi, gugli, de már nem Á. menjünk bonyolultan parancsát szeretném követni, csak időben odaérni, ahová tartok.

* az éjjelieket is, bár éjjel nem sehová sem mentünk bonyolultan, viszont a negyedik születésnapjára kinyomtattuk és telefonkönyv méretű könyvvé köttettük számára a teljes békávé menetrendet - és azt hiszem, azóta sem sikerült ennél nagyobb örömöt okozó ajándékkal előrukkolnunk, pedig minden évben nagyon igyekszünk (most is)

fellélegzés

nem kell ezentúl sem napi kétszer két órát utaznom a munkahelyemre, mert mégsem lesz mégsem ott lesz a munkahelyem - a leendő nem főnököm nagyon rokonszenves volt, ellenben a portás kicsit sem - jó 20 perccel hamarabb érkeztem, mert fél órával hamarabb is indultam - de nem engedett be az épületbe, az esőben váratott, mondván, hogy a kontaktom még megbeszélésen van, aztán mikor kiderült, hogy nincs megbeszélésen, akkor azt mondta, ma még be sem ment, aztán az időpontom után öt perccel felszólt, és akkor kiderült, hogy ja, mégis ott van már az ember, akkor szaladjak fel a harmadikra - addigra jól eláztam, pedig még fodrásznál is voltam tegnap, és késtem is - bár nem az én hibámból, így amikor felértem a harmadikra, az első mondataimat a tüdőmmel együtt köptem ki az irodában - és amikor már vagy tíz perce beszélgettünk, akkor kopogtak és valaki bedobta az önéletrajzomat, amit szerintem a beszélgetőtársam akkor látott először, mert nagyon csodálkozott, hogy kórházi gyakorlatom nincs - bár az önéletrajzomban benne van, azaz nincs benne, aztán azzal is sikerült meglepnem, hogy mi volt az álláshirdetésben - szóval, summa summárum, ha ők elolvasták volna rendesen az önéletrajzomat, illetve ha úgy írták volna meg a saját álláshirdetésüket, hogy az lefedje, akit keresnek, akkor nekem nem ment volna el durván az egész napom azzal, hogy feleslegesen odamentem. hazafelé a buszon felhívott időegyeztetésre egy másik titkárnő, annak is igent mondtam, de nem fűzök már sok reményt semmihez, ami ál-lal kezdődik és lás-ra végződik. 

novhét

A Vörös Október Ruhagyár Kertészet 2017-es késő őszi modelljeiből:

A nap, amikor földimogyoróvá válok

Nem szeretem a földimogyorót. A héjából kitördelni egyáltalán nem, az íze sem jó nekem, meg nagyon szemetel is, szóval, azt sem szeretem, hogy a gyerekeim szeretik. De a Mikulás azért mindig hoz nekik, ha már a gonosz anyjuk nem vesz. Sózva, pörkölve sem kedvelem különösebben, bár ha elém tolják némi alkohol mellé, akkor persze szemezgetek. A Snickers csokit iszonyú csokiéhségemben is visszautasítom. A rendes magyar mogyorót (török mogyorót) nagyon szeretem, a nutellát viszont egyáltalán nem, még alkohol mellé sem.

Erre tegnap jött egy pokolbéli sugallat és  nem bírtam kijönni a lidlből, míg meg nem találtam a mogyoródarabokkal ropogóssá tett amerikai mogyoróvajat (made in UK) - és csak az akadályozott meg benne, hogy egy egész üveggel elnyalogassak belőle, hogy úrilány vagyok és éjfél után már nem eszem. Szerintem elraboltak az ufók és azt akarták, hogy maradjak mindhalálig pufók.

Nagyon nehéz

honlapot készíteni - még sehol sem tartok vele, de már úgy érzem magam, mintha pihenés nélkül heteket dolgoztam volna egy olajbányában szabadkézi kitermelőként, búvárfelszerelés nélkül. Jó lesz, persze, hogy jó lesz. Ha majd készen lesz. Ezzel párhuzamosan nem mentem el kisegítő fizikai munkásnak, azt hiszem, ez végre jó döntés volt. Eléggé örülnék, ha képes lennék legalább heti egy jó döntést meghozni, de annyira kusza szálakon történik az agyamban minden, hogy nem egyszerű. Ezzel is párhuzamosan behívtak egy állásinterjúra, elméletben nagyon tetszik a dolog (persze, még nem jártam ott, majd szerdán), viszont a googlemaps útvonaltervezője alsó hangon is másfél órára hozza ki az odautat - és nyilván visszafelé is hasonló, szóval, iszonyatosan elszántnak kell lennem ahhoz, hogy ez heteken hónapokon át minden hétköznap megtegyem úgy, hogy közben napi nyolc órát munkával is kell ott töltenem. Ugyanakkor az egyik legígéretesebb (leginkább izgalmat és szellemi kihívást jelentő) munka lenne. Meg kell tanulnom majd (ha úgy adódna, hogy viszonyt kezdünk egymással) a tömegközlekedési eszközökön élni (aludni, enni, sminkelni, olvasni, telefonon ügyeket intézni). És persze mennyi érdekes, blogba illő sztori lapul a budapesti közösségi közlekedési járműveken!

A gyerekeim még nem alszanak. Á. hangosan mesél V.-nek, aki gyöngyözve, gurgulázva kacag. Idilli pillanatoknak is tekinthetném, ha nem lenne 18 perc múlva éjfél. V. rendszerint ötkor kel (túl korán), Á. pedig hatkor (túl késő). Én, mint jó munkanélküli, mindenre ráérek. Példának okáért a múlt héten másfél órát várni a munkaügyi központban, aztán eljönni dolgom végezetlen, aztán ma két és fél óra múlva bekerülni (kiolvastam másfél könyvet), ahol is a vicces kedvű nőci azt mondta, már felesleges volt befáradnom, mert kiküldték postán a megszüntetőt. Vállaltam, hogy továbbra  is szívesen baszom el az időm a folyosójukon ücsörögve együttműködöm velük, mire kaptam új időpontot, azzal az könnyítéssel, hogy ezentúl nem kell bejárnom, ímélben is tarthatjuk a kapcsolatot. Hogy ezidáig miért nem, az rejtély majd megírom regényben.

Budapest noir

A budapesti kilences busz elég hosszú járat, megfordul fényben és árnyékban egyaránt. Bár akik úgy vélik, hogy "átmegy a legsötétebb gettón", azok azért elég nagyot tévednek. Tegnap este egy jól kivilágított (ámde mégis sötét) megállóban vártam a buszt, másodmagammal. A másik egy férfi volt, és alig állt a lábán. Annyira alig állt, hogy jócskán messzebb húzódtam tőle, részint mert nem akartam, hogy esetleg a cipőmre hányjon, részint mert minél távolabb szerettem volna lenni tőle akkor, amikor betántorog vagy beesik az autók közé és azok kilapítják. Sokára jött csak a busz, de végül mindketten megúsztuk. Célzottan egy másik ajtónál szálltam fel, örültem is neki, hogy milyen frappánsan megoldottam a dolgot. De nem örültem sokáig, mert egy gatya nélküli ember tántorodott felém. Elugrottam (könnyű nekem, én nem a bokám köré csavarva hordom a nadrágomat) és átevickéltem a busz hátuljába. A nadrágtalan ember szintén arrafelé dülöngélt. Nem rajta múlt, hogy megúszta esés nélkül, míg leült egy helyre. Volt jócskán, mert az amúgy sem teli buszon mindenki húzódott el onnan, amerre imbolygott. Többen rákiabáltak, hogy húzza fel a gatyáját. Ebben az állapotában egyik szót sem ismerte, csak bárgyún nézett. Egy rikító narancssárga hajú idős (fogatlan, ráncos, ámde erősen sminkelt) nő az üvöltötte: lesz nemulass, ha nem adsz a borodból! Balhé lesz, ha nem kínálsz meg! A férfi anélkül bámulta, hogy észrevette volna. A nővel lévő hat év körüli kisfiú nevetett. A nő tovább kóstolgatta a részeget. Felnőtt családtagjai csitították és a férfit szólítgatták, hogy húzza fel a gatyáját. Nagy nehezen felhúzta ültében - majd azzal a mozdulattal könnyített is magán, folyt a lé az ülésre és az addigra felhúzott nadrágszárán is. Többen lefotózták. Egy kisfiú - vélhetően a hatéves öccse - hangosan kommentálta a történéseket: nézd, leszédül, le az! miért nem dőlt hátra? miért előre dőlt? Az anyja nevetve válaszolgatott, te majd ne legyél ilyen! - mondta még, dőlj szépen hátra, akkor nem esel le! Mellettük egy idős hölgy ült virágcsokorral, próbálta elvonni a kisfiú figyelmét a behugyozó férfiról - kevés sikerrel. Két barátnő az ablak mellett trécselt, vihogtak, fotózták a vállalhatatlan történéseket. Aztán egyikük azt mondta - kimutatva a busz ablakán: nézd már! Telihold van! Ez a nyavalyás hold akkor minden nyomorunk oka! A másik kinézett, kissé elbiggyesztette a száját, mint aki már túl van az efféle élményeken és azt felelte: nálunk már napok óta ez a kurva telihold világít, üti kifelé a szemünket, de már hozzászoktunk.

Ma megnéztük A.-val a címben is említett filmet* - erősen felejthető. Valahogy végig az volt az érzésem, hogy színészek játszanak díszletek között. Ez az objektív tényeket tekintve hiába volt helytálló és igaz, ha filmnézés közben végig ez jár a fejemben, az sajnos nem sok jót jelent. Így most még kíváncsibb vagyok a könyvre.

Én A hóembert szerettem volna megnézni, de A. szerint azt nagyon lepontozták. Hát, nem tudom, ennél jobban-e.

tapasztalások

Az iskola, ahová járok, tálcán kínálja, ugyanakkor el is várja, hogy megismerjük egymást. Jobban annál, mintsem csak némileg. Így aztán lépten-nyomon fura dolgok derülnek ki rólunk. Egymásról és magunkról is. Rólam például kiderülhetett, hogy jól bírom a hallgatást. Hosszan és élvezettel csinálom. Mindig is így volt, én tudtam. És hogy meg is tudok szólalni. Ez nem annyira régi tudás magamról, de azért már ez is több, mint tíz éves történet. Másokról kiderült, hogy képtelenek hangosan beszélni. A szünetben tudnak, de amikor az a feladat, hogy hallassák a hangjukat csoporthelyzetben - hát, az sokaknak nem megy. Némelyeknek a megszólalás sem, úgy egyáltalán. És például van valaki, egy lány, aki nem hallott semmit a #metoo-ról. Úgy értem, semmit. Semmit. Amikor szóba került említés szinten, hogy az elmúlt időszak "zaklatási ügyei", akkor úgy nézett, mint borjú az új kapura. Aztán büszkén azt mondta, hogy nem néz tévét és nem olvas bulvárt. Ehhez több büszke másik ember is csatlakozott. Tévét mondjuk a szó klasszikus értelmében én sem nézek, de azért a neten megnézem, mik mennek manapság. Meg hát bulvárt is olvasok. A csoportból én egyedül, ha jól értelmeztem az egyedül felnyújtott mancsomat. És nem lennék büszke arra, ha nem értesülnék a körülöttem folyó közügyekről. Mert a zaklatást és annak társadalmi vonatkozásait (konzekvenciáit, cselekvési tervét, viselkedési normáit, meg a közbeszédet) nem tartom magánügynek. Ez a lány (és a többiek közül is többen) pedagógusok vagy egyéb emberekkel foglalkozó népek. De fura lehet így, elefántcsonttoronyból szemlélni a népet. Én meg lentről a sárból, pfujj. Disznók közé a disznó. A teljesen tudatlanokat még annál is kevésbé értem, mint azokat, akik erősen relativizálják és így kiröhögik ezt az úgynevezett zaklatási hiszti-mizériát. Pedig azokat sem, sőt. Értem amúgy, hogy vannak korosztályos normák, amelyek változnak, meg társadalmi csoportbéli normák is vannak, különbözőek, de mi mind (?) valami felsőbb középosztály (előszeretettel használják magukra, hogy értelmiségi, de hát ilyen nincs már, húsz éve is nehezen volt definiálható - akkoriban volt valami ilyen feladat egyszer, aztán kijött, hogy nem jól megfogható fogalom - azóta pedig szétcsúszott még inkább) tagjai vagyunk, legalább ennyi látókört, empátiát feltételeztem volna. Amúgy nagyon érdekes és tanulságos is volt a ma délután - de korántsem mindenki szűrt le belőle sokat bármennyit is. Örülhetnék, hogy milyen okos vagyok (igen), de azért aggaszt is, hogy a többiek közül néhányan mennyire nem tűnnek annak. Szent Eufémia, segíts meg!

itt vagyok honn(lappföldön), itt az én világom*

Nahát, szóval A. annyira megrémült attól, hogy fogom magam és tényleg elmegyek útkaparó segédmunkásnak, hogy regisztrált nekem egy domain nevet és feltett rá egy (még üres) honlapot is, valamint azt is megígérte, hogy természetesen segít feltölteni rá a tartalmakat is, ha egyedül nem boldogulnék (nem tudom, mit kell ezen segíteni, én sem értek hozzá, egyébként pedig egyértelmű minden, ha nem vagy analfabéta). Attól még holnap elmegyek a boszorkánnyal megbeszélt keresztúthoz és megkérdezem mit segíthetek felvennének-e egyáltalán, ha ide akarnék jönni utat kapargatni**. 

* P.S.: P.S.
** kaparj kurta, neked is lesz!