Ma zellerkrém leves volt sajtos pirítóssal és császármorzsa eperlekvárral (vagy befőttel? - két évvel korábbi saját eltevés), holnap almaleves lesz rakott kelkáposztával. Hétvégén talán bab - vagy lencsegulyást és vadast tervezek még, illetve édességként almás pitét és sült almát.
Kocsim nincs, másfél-két hétig nem is lesz - alma viszont van itthon, abból gazdálkodom, ami van.
Á.-nak csináltattunk új személyit - mire elkészül, már átveheti egyedül (és még négy év és nagykorú lesz - de már ez a mindjárt 14 éves kor is őszinte döbbenettel tölt el - mikor múlt el ennyi idő?????) Én gyalog mentem, ő rollerral, olyan jó volt megint sétálni vele, mint amikor még az ezüstszürke kismotorral jött a babakocsi mellett. Előre gurult most a rollerrel, aztán vissza hozzám, én kitártam a karom, ő pedig másodcentikkel előttem fékezett, átöleltem (hagyta - visszafelé már erősen sötétedett, pedig még csak öt óra volt), aztán elkarikázott megint, aztán újra vissza. Remélem, amikor ő már felnőtt lesz én meg öreg, ő akkor is fog emlékezni az ilyesmikre, ha én netán elfelejtek mindent.
2015. október 29., csütörtök
az egyik pillanat egyáltalán nem olyan, mint a másik pillanat
mert az egyik pillanatban még szelíd szavú, kedves tündér mosolyog rám bájosan, okosan, együttműködő és együttérző - a másikban pedig el sem tudom képzelni, hogy mit keres itt egy ilyen kis növendékfúria, és különösen gőzöm sincs arról, hogyan is kéne hatástalanítani (azt az opciót, hogy józan belátásra bírjam, teljesen kizártnak tartom, mintha vörös vérköd ülne az agyán)
a hipochonder bánata
Én sosem tudom egyedül eldönteni, hogy tényleg fáj-e vagy csak úgy érzem, mintha fájna (ebből viszont sajnos az is következik, hogy azzal sem lehetek sosem tisztában, hogy ami volt (már amennyiben volt egyáltalán), az mostanra tényleg elmúlt-e, vagy csak abba a kegyelmi stádiumba kerültem át, amikor annyira rossz, hogy nem is érzem, mennyire közel a vég)
Címkék:
betegség,
egészség,
én,
gondolkodás,
hipochondria
A medvék és én
Gyerekként legalább hússzor olvastam ezt a medvés könyvet. Nem tartom magam nagy állatbolondnak, főként a macskákért rajongok, de most a medvefarm medvéiről megint eszembe jutott ez a könyv is, oda is adom a gyerekeknek (már odaadtam többször, de valahogy sosem olvasták még). A medvéknek (és minden más állatnak) nyilván jobb lenne a természetes élőhelyén - ha az még létezne. A medvéknek itt talán kevésbé rossz, mint másutt... talán élnek itt boldog medvék is.
2015. október 28., szerda
amikor majd az őszi szünetről beszélnek
és végighallgatják, hogy T.-ék Franciaországban voltak, N.-ék Görögországban, L-ék, D.-ék, K.-ék, és B.-ék, H.-ék, Cs.-ék is (egymástól függetlenül, más-más helyeken) mind all inclusive wellnescenterekben, akkor nekik az marad, hogy minket meg elvitt az anyukánk egy napra a veresegyházi medvefarmra, vihettünk rollert is, ebédet is kaptunk, sőt, mi karamboloztunk is.
Na, ja. Élménynek élmény ez is, most már nem remeg a kezem, most már képes vagyok hülyeségeket is írni róla, de tudjátok, amikor fékezett az előttem haladó és én is lefékeztem, akkor pontosan láttam, hogy a mögöttünk jövő nemhogy lassulni nem lassul, de még talán gyorsul is, és azt is láttam, hogy nemigen van hová ugratni, jobboldalt árok, baloldalt a szembejövő kocsisor - és ott ültek a gyerekek hátul, anyukám meg mellettem, és én láttam, hogy ez mindjárt belénk száll - és úgy is lett, iszonyatosat csattant, azt néztem, a gyerekek feje nem vérzik-e (nem vérzett és senkinek nem lett semmi baja), hallgattam, hogy megszólalnak-e, hogy nem fáj-e a nyakuk, gerincük, úristen, de féltem, a rádió kiesett a helyéről és az ölembe puffant, az ajtót nem tudtam kinyitni, olyan volt, mintha kurva erősen hátba vágtak volna - és persze megállt a mögöttem jövő (is), de nem jött oda, nem segített, nem kérdezett semmit, csak a saját kocsiját vizsgálgatta, én meg nem bírtam kiszállni. Aztán lehúztam az ablakot, kiabáltam egy sort, végül odajött és kívülről kinyitotta az ajtót, így végül én is kiszállhattam és megnézhettem a kocsit. Ahhoz képest, amit bentről képzeltem, alig tört össze... de eldeformálódott a hátulja, a csomagtartó nehezen nyitható és zárható, a kalaptartó fedele beesik a kelleténél nagyobbra nőtt lyukba, a lökhárító széttört, a kipufogó csöve (és dobja?) fityeg - és amúgy is fura hangokat hallat menet közben. Mert miután kitöltöttük a papírokat (béna voltam, mert nem kértem el az igazolványát, és gyanús lett (persze csak már itthon, A.-nak), hogy nem kérte el a betétlap másik felét - de valahogy nem áll rá a szám, hogy elkérjem és megvizsgáljam valakinek az igazolványait, hogy az általa megadott adatok helyesek-e - szóval, most izgulhatok, mert mi van, ha kamunevet adott meg kamucímmel - fotózni csak a saját kocsimat fotóztam, az övén csak azt a pici törést, a rendszámot nem, az embert sem - hát, mit mondjak, nem álltam a helyzet magaslatán - azt meg pláne csak itthon realizáltam, hogy én jókislány módjára előre kitöltöttem a bejelentőlap rám vonatkozó részét - csak sajnos annyira régen, hogy sem a lakcímem, sem a biztosító nem jó már rajta, elavultak, mert már más van)
Aztán persze elmentünk medvéket nézegetni és szép nap volt nagyon, jó volt az idő is, a medvék is, a farkasok is, az egyéb vicces állatok is, a kedvesen rollerozó gyerekeim is. Itthonról felhívtuk a szerelőt, holnap visszük az autót (az ember, aki belénk jött, azt mondta, intézzük el "okosba", ad ötezer forintot - de basszus, annyiért nyilván rá sem néznének, én meg tartok tőle, hogy nem is csak a látható sérülései vannak, hanem valami más is, ami a hülye hangot okozza). Napközben nem gondoltam rá, de most megint ráz a hideg attól, ahogy láttam, hogy belénk fog jönni és már jött is a csattanás meg az irtózatos hátbavágás, úristen, de jó, hogy nem lett egyikünknek sem semmi baja, nem vagyok én ezekre felkészülve.

szerencsefia
reggel, ahogy az alvó, majd lassan ébredező V. szépséges, finom vonalú arcát csodáltam, arra gondoltam, hogy vajon ki lesz majd az a szerencsefia, aki év(tized)eken át együtt ébredhet vele és láthatja, hogy milyen csodálatos, amikor az álomból átcsusszan az ébrenlétbe? annyira kívánom neki, hogy találjon olyan párt majd magának, akivel tényleg ajándékok lesznek egymás számára! olyan érzékeny, annyira bájos, kedves - és végtelenül erős, talpraesett, okos is a lányom! elfogult vagyok, és ragaszkodom is az elfogultságomhoz, de minden okom meg is van rá, hogy az legyek.
2015. október 27., kedd
Az én szabadságom
Az én szabadságom úgy telik, mint szokott - vagyis a főnököm mindennap ír egy-két (néhány) rövid levélkét, hogy milyen ígéreteket tett aznap másoknak, amiket csak én tudok teljesíteni, de azt akkor lehetőleg azonnal. Szerencsére az itthoni gépemen is szinte minden megvan (bár ezt F. előtt nem hangoztatom), így gyorsan megszerkesztem, elküldöm - és közben magamban azt gondolom, hogy miazanyádatakarszmármeginttebarom - de hát végül is tőle függ, hogy egyáltalán elenged-e szabadságra amikor őszi szünet van, vagy kivárja vele november második felét.
Ma anyukámmal voltunk meleg fürdőben - imádom. Anyukámat és a fürdőt is. Beszélgettünk, napoztunk az októberi bágyadt napsütésben (érdekes, hogy szikrázóan kék az ég, felhő csak bárányka, az is csak mutatóba - és a napsütés szikrázó bár, de mégis ősziesen bágyadt). Csak a medencéből kijőve láttam, hogy levelet kaptam (lájf) - többet is, de egyet F.-től is, miszerint holnap "be kéne mennem 10-re, körülbelül egy órás megbeszélésre számítsak". De én arra számítottam, hogy holnap is a medencében lebegtetem majd magam, esetleg a gyerekeket is magammal viszem (ha beígérek egy húsosfazekat ebédet délre, talán Á. is eljön) - szóval, számítottam a vízre, az együttlétre, a szünetre - de nem számítottam arra, hogy a cégünknél a legfontosabb döntések és történések épp holnap délelőtt tíztől fognak megjelenni, eszközlődni, engem várni - nem, erre nem voltam felkészülve. Pedig... pedig volt már ez így. Dohogtam, dühöngtem, hogy így keresztbe tett, úgy elcseszte - aztán azt gondoltam, hogy egy életem, egy halálom, egy szabadságom - felhívom, hogy mondja már meg, tényleg olyan kurvafontos-e megjelennem délelőtt egy órára, hogy amiatt az egész napot dobhatom a fenébe, mert kettőnél előbb nemigen érnék haza, az este pedig mostanában igen korán eljön, ötkor már szinte vaksötét van. Szóval, vettem egy hatalmas óriáslevegőt és felhívtam.
én: szia, olvastam a leveledet
F.: igen, be kéne holnap jönnöd, mert E. is benéz délelőtt
én: mostfogod kirúgni akarsz beszélni vele az elmúlt félévről?
F.: nem, dehogy, csak egyeztetjük a jövő heti programokat
én: van valami változás ahhoz képest, amit én tudok?
F.: nincs, csak gondoltam, jó lenne, ha hallanád
én: öööö.... mit?
F.: hát, ha pontosítanánk még egyszer... egy-másfél óra az egész
én: de hát tudok mindent, már egyeztettünk múlt héten
F.: de akkor E. szabadságon volt (itt nem sokon múlt, hogy ne robbanjon szét a fejem)
én: most pedig én vagyok szabadságon... és nem is szakítanám meg egy már régebben is megejtett naptáregyeztetés miatt, amiben semmi új nem szerepel
F.: jó, akkor majd elküldöm e-mailben... csak gondoltam, ha bejönnél, nem kéne leírni
én:anyádat köszönöm, ha leírod... és a teljes jövő hetet együtt töltjük, napi négy-öt óránk simán lesz kettesben az autóban, ha beszélnünk kell... (a kocsiban SOSEM szól hozzám)
F.: hát, végül is nincs semmi különös... akkor majd beszélek én E.-vel, úgysem marad tíz percnél többet
Így hát holnap mégsem szakítom meg a pihenést és lubickolni megyek... csak azt nem értem, hogy miért kell minden napot agyvérzéssel befejeznem?
Ma anyukámmal voltunk meleg fürdőben - imádom. Anyukámat és a fürdőt is. Beszélgettünk, napoztunk az októberi bágyadt napsütésben (érdekes, hogy szikrázóan kék az ég, felhő csak bárányka, az is csak mutatóba - és a napsütés szikrázó bár, de mégis ősziesen bágyadt). Csak a medencéből kijőve láttam, hogy levelet kaptam (lájf) - többet is, de egyet F.-től is, miszerint holnap "be kéne mennem 10-re, körülbelül egy órás megbeszélésre számítsak". De én arra számítottam, hogy holnap is a medencében lebegtetem majd magam, esetleg a gyerekeket is magammal viszem (ha beígérek egy húsos
én: szia, olvastam a leveledet
F.: igen, be kéne holnap jönnöd, mert E. is benéz délelőtt
én: most
F.: nem, dehogy, csak egyeztetjük a jövő heti programokat
én: van valami változás ahhoz képest, amit én tudok?
F.: nincs, csak gondoltam, jó lenne, ha hallanád
én: öööö.... mit?
F.: hát, ha pontosítanánk még egyszer... egy-másfél óra az egész
én: de hát tudok mindent, már egyeztettünk múlt héten
F.: de akkor E. szabadságon volt (itt nem sokon múlt, hogy ne robbanjon szét a fejem)
én: most pedig én vagyok szabadságon... és nem is szakítanám meg egy már régebben is megejtett naptáregyeztetés miatt, amiben semmi új nem szerepel
F.: jó, akkor majd elküldöm e-mailben... csak gondoltam, ha bejönnél, nem kéne leírni
én:
F.: hát, végül is nincs semmi különös... akkor majd beszélek én E.-vel, úgysem marad tíz percnél többet
Így hát holnap mégsem szakítom meg a pihenést és lubickolni megyek... csak azt nem értem, hogy miért kell minden napot agyvérzéssel befejeznem?
Címkék:
döbbenet,
gondolkodás,
harag,
hülyék,
mások,
méreg,
munka,
viselkedés
Üzenet egykori iskolámba, meg az összes többibe is
Amennyiben a tanárok még emberek és nem robotok és van nekik érző szívük, meg homo sapiensi agyuk, úgy gondolják már át (léccike, legalább legközelebbre), hogy mit is jelent a szünet szó. Ízlelgessék, mondogassák, értelmezzék. Szünet. Amikor abbahagyjuk, amit eddig csináltunk. Megállunk. Mást csinálunk. Nem gondolunk korábbi és további (a szünet előtti és utáni) teendőinkre, hanem kipihenjük azokat és felkészülünk azokra. Semmiképp nem folytatjuk a szünetben a szünet előtti és utáni tevékenységeinket, mert a szünet így értelmét veszti. Az a szünet, amiben ugyanazt csináljuk, mint a szünet előtt vagy után, az nem szünet. Az nincs, az nem létezik, az megszűnt szünetnek lenni. A szünet nem arra való, hogy az évközi lemaradásokat a gyerekek otthon pótolják. A szünet nem a fokozott gyakorlások ideje. A szünet nem arra ad lehetőséget, hogy háromszor annyi leckét csináljon meg a diák, mint a hétköznapok húsdarálójában. A szünet alvásra való, játékra, kirándulásra, bambulásra, beszélgetésre, utazásra, olvasásra (és nem olvasónapló írására) - olyan egyszerű és szép szó: szünet. Megszűnik, ami volt, és most valami más van. Egészen más. Szünet.
Ehhez képest V. reggel aggodalmas arccal ébredt, hogy jaj, a rajzháziját is meg kell még csinálnia, egy közmondást kell lerajzolni. Értem én, hogy nem sok, össze lehet csapni egy fél óra alatt is (csak hát szegény V. igényes a munkáira) - de basszus, nem lehetne nem feladni? Vagy annyit feladni, hogy az őszi szünetben figyelje úgy a körülötte tomboló őszt, hogy majd a szünet után tudja, hogy mit szeretne rajzolni őszi táj címén? És ha akar, készítsen hozzá vázlatot - mert szabad. Akár szorgalmit is szabad csinálni közmondásokból, ha valaki úgy gondolja. De miért kell megnyomorítani ezzel (és a többi tárgyból feladott többi leckével) a szünetet?
(azt javasoltam, adjon be egy fekete lapot azzal, hogy sötétben minden tehén fekete (bár lehet, hogy ez szólás és nem közmondás, a fene emlékszik már a különbségekre) - de nem meri, fél, hogy egyest kapna rajzból, holott az összes tantárgyat nézve sincs még más jegye a félévben, mint ötös - és hiába mondom, hogy teszteljük csak a tanár úr humorát, inkább dühösen, undorral rajzol - és közben azt fortyogja, hogy bezzeg a tanárok nem javítják ki a dolgozatokat a hétvégén, és meg is mondják, hogy az nekik nem a munkaidejük, és sokan hetekig nem javítják ki a dolgozatokat, de a hétvégére dupla adag leckét adnak, szünetre meg triplát)
(érdekes, hogy a versenyistállóban nincs lecke a szünetre, meg hétvégékre sincs külön... így az oda járó gyerekeknek van idejük önszántukból versenyre készülni, olvasni, vagy aludni)

A hit hegyeket
Szabadságon vagyok (hogyhogy már megint? de hát még így is marad egy hetem) - és mivel a gyerekek a velük szívesen töltendő időmre már kevésbé tartanak igényt (bezzeg a főztömre és a helyettük elvégzett házimunkára...), úgy döntöttem, rendet rakok magam körül (pld. nyári cuccok - téli cuccok cseréje, selejtezés, papírhalmok felszámolása, stb.). Többnyire nagy elánnal vágok bele az ilyesmibe, és bár tizennégy éves korom körül megfogadtam, hogy így aztán soha többé, mégis mindig úgy kezdem, hogy kiszórok mindenhonnan mindent (az üres szekrények olyan reménykeltően átláthatóak mint egy üvegzseb) - aztán az elán gyorsan fogy (nyilván a kámforhoz hasonló anyag lehet), ebbe a nagy munkába bele is fáradok, a kupacok pedig önálló életre kelnek és összekeverednek - a már összekeveredett kupacokat viszont teljesen reménytelennek látom, így elmegyek sétálni, úszni, vásárolni, főzni, végső esetben (nem) blogot írni - a kaotikus kupacok pedig tovább keverednek, osztódnak, szaporodnak kedvükre - míg végül annyian nem lesznek és olyan rendetlen minden, hogy már csak sírni van kedvem. Pont így voltam vele tegnap este is, amikor V. bejött jó éjszakát kívánni. V. jó éjszakát kívánt, adott két puszit és azt mondta: annyira büszke vagyok rád, mamikám! Büszke? énrám? amint itt ülök reményvesztett pofával a szemétdombjaim között? hogyhogy? miért? Mert nagyon kitartó vagy! - válaszolja selymes hangon V. Nem, nem gúnyolódik, őszinte lelkesedés csillog a szemében. Büszke rám. Mert kitartó vagyok. Hogy napokig dolgozom azért, hogy rend legyen. A dicsérete aranyat, gyémántot, brilleket ér. Újult erővel, megtízszerezett erővel látok neki a halmoknak. És lassan mintha tisztulna a terep...
2015. október 26., hétfő
A postán
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)