egyik kutya, másik eb

Én nem tudom, melyik melyik, de mondjuk legyen inkább a sárgás fehér, hosszú szőrű a kutya, mert az némileg barátságosabbnak tűnik, ritkábban ugat és sosem fenyeget azzal, hogy átugrik a kerítésen, legfeljebb komótosan lépdel a kerítés felé, míg elhaladok előttük az utcán. És akkor legyen az eb az a baromnyi, fekete rövid szőrű, az a csupa izomból álló rémisztő lény, amelyik mindig rám ijeszt az öblös hangjával, de még inkább azzal, hogy ugrálás közben kilóg a hatalmas, vicsorgó feje a kerítés felett, és érezteti, hogy könnyedén ki tudna ugrani, ha épp akarna, és most ugyan kegyes hangulatában van és nem marcangol szét, de jobb, ha tudom, hogy ez bármikor előfordulhat. A kutya vacsoráját sosem látom, de biztosan van neki, mert nem zörögnek a csontjai a hullámzó sárgás szőre alatt és nem is tűnik úgy, hogy meg akarna enni. Az ebcsont meg beforr, és ez még ijesztőbbé teszi a fekete dögöt, mert tudom, hogy hiába is húznék rá egyet az esernyőmmel (már ha egyáltalán lenne esernyőm, amit gyorsan elő tudnék kapni, amikor szaporán lépdelek el, épp csak hogy nem futólépésben a kerítésük előtt), mert talán meg sem éreznék a gyorsan beforró csontjai a fájdalmat, csak harapna, csak enne engem, esernyőstül, szaladó lábastul, reszkető kezestül, enné a szandálomat, a szoknyámat, még a piros ridikült sem kímélné, mindent befalna a klaffogó, nyálas pofájával.

Én nem tudom, hogy mit jelenthet, hogy hogyan kell értelmezni azt, hogy sosem sejthető előre, mikor melyik jön elő a ház mögül, a kettőt együtt még sosem láttam, sosem tudom, melyik lesz ott a kovácsolt vas kerítés mögött, melyik bukkan fel és melyik miatt indul viszonylag nyugodtan vagy eleve zaklatottan a nap. Olyan, mint valami jóslat, nem lehet kitérni, máshol nem, de előttük mindig a járdán megyek, nem térek kijjebb az autóútra, mint amúgy másutt teszem, csak megyek vakon és várom, hogy ma melyiket juttatja aznapra a sors nekem, a megértőbb, nyájasabb kutyát-e vagy a vérengző, vad ebet.

Miért van nálam egy doboz Cataflam tabletta?

Kinek mi köze hozzá? Csak. Mert nagyon hülye vagyok. Nem, a Cataflam  valószínűleg nem alkalmas a hülyeség gyógyítására, nem is fogom bevenni. Akkor meg minek? Hát, a doboza miatt. Mert piros-fehér. Wtf?????? Mert a doboz piros és fehér. Piros. Ez van, sajnálom. A doboza miatt hoztam el.

Mert tegnap beleszerettem egy gyönyörű, csodálatos, csábítóan hívogató szerelempiros bőrtáskába. Ha láttatok már szép táskát! Puha, könnyű, visszafogott, elegáns, bohém, vagány, szolid, kihívó, szédítő, különleges... Egy kicsit megpróbáltam ellenállni, de néhány vissza-visszatérő kör után feladtam az ellenállást és megvettem. Soha életemben ilyen szép táskám nem volt még. Mint a cseresznye, mint a vér, mint a rózsa, mint egy alma, mint a boldogság, mint a csábítás maga, pont olyan táska. Még az sem tartott vissza tőle, hogy igen ritkán hordok ridikült. Francba a racionalitással, ha egyszer szerelem első látásra. Ritkán hordtam idáig ridikült, na és? Most majd gyakran fogok. Ma reggel át is pakoltam a normális kis hátizsákomból a cuccokat mind (már ami belefért, nem minden), de alig találtam olyan dolgot, ami színben is illett volna a táskához. Se egy diszkrét piros mintát tartalmazó ruha, se egy vadítóan vörös cipő, még egy piros zacskós pzs sem volt sehol. Így és ezért kaptam fel még valamit, ami legalább egy kicsit is kipiroslott a kacatok közül. A Cataflamot.

macska, medve, tigris, szarvas, kecske, ökör

A macska meggyógyult, immár nem kell félóránként fecskendővel 5-10 ml folyadékot belecsöpögtetni, immár nem ölben kell hurcolni ahhoz, hogy mozogjon kissé, immár nem kell örömtáncot járni, ha egy fél lencsényi főtt húst elnyammog, mert eszik, iszik magától és úgy egyáltalán: rosszabb, mint új korában. Örülünk. És nyaralni is jön majd velünk, hogy ne a távolból  kelljen aggódnunk érte.

A medvét bezárták, de igen-igen jó volt, úgyhogy jövőre ismét szabad lesz. Á. azt álmodta, mozdonyt vezetett és megették a tigrisek. Nem közben, utána.

Szarvas messze van, V. nagyon jól érzi magát, mert kecskét terelgetnek a barátnőjével a mezőn, és madarakat festenek - de esténként sírdogál, mert úgy tűnik, kicsi még ahhoz, hogy mindig nélkülünk legyen.

Én meg simán egy ökör vagyok,  hogy az idén legszívesebben használt nadrágomat leöntöttem az ebédre hozott bazsalikomos sült cukkini olívaolajos levével. Kimostam mosogatószerrel a csapban, kiteregetem az irodában az ablak elé (de sosem süt ide a nap), és áldom az eszem, hogy egy pótszoknyát többnyire tartok bent.

És én meg azt álmodtam, nagy bulit csináltunk V. szülinapjára, csődültek az elegáns vendégek, én semmi mást nem csináltam az első három-négy órában, mint hordtam a kabátokat az erre a célra kiürített szobákba, aztán mire befejeztem, mindenki jóllakott, és hordhattam kifelé a kabátokat, aztán elmostam több tonnányi tányért és poharat és aztán lefeküdtem kosztümben, mert majd összerogytam a fáradtságtól. Reggel aztán kiderült, hogy nem kosztümben alszom mégsem, csak a hálóingem bizonyult túl melegnek és csavarodott rám kényelmetlenül szorongatva mindenhol. Őszinte örömmel pattantam ki az ágyból kávét főzni.

aki hallgatózik, ne csodálkozzon

-  de nem értem, minek levetkőzni?
- azért kell meztelenül csinálni, mert a ruha felfogja a spermiumból a hatóanyagot, pont azt a részt, amiből a gyerek lesz
- de én nem akarok levetkőzni
- de élvezni fogod
- dehogy fogom élvezni
- mindenki élvezi
- én csak gyerekeket akarok, de levetkőzni nem fogok
- hidd el, hogy először senki sem akar levetkőzni
- én nem is fogok, én csak gyereket akarok
- először, aztán meg már csak az élvezet számít, a gyerekekre pedig gondolni sem fogsz többé, annyira megszereted az érzést
(...)

(Végül letettem. Eleinte csak telefonon akartam beszélni Á.-val, ezért feltárcsáztam (nem, igazából bepötyögtem) a számát. Mázlim volt, mert nem volt kikapcsolva a telefonja, mint sokszor, hanem kicsöngött. Aztán valaki fel is vette a telefont, viszont senki sem szólt bele. Én eleinte szólongattam Á.-t, hogy szia! szia, Á.!, aztán hallóztam még egyet-kettőt, mert hallottam hangokat, de később inkább figyelni kezdtem a hangokat, mert nem tudtam nem a fenti párbeszédre összpontosítani. Egyikük sem Á. volt, és a hangjuk alapján egyikük sem lehet több tizenkét évesnél. Talán négyen - öten lehettek a szobában,  ketten közülük fennhangon beszélgettek, mint olvasható is a "valódi, nőkkel való szexről" - egy, aki nem hitte a dolgot, egy pedig, aki bizonygatta, hogy így van ez a nagyoknál - de nemcsak ketten voltak, amikor nevetés volt, többen nevettek)

jajbeteg

A kis Ciróka rókica beteg lett. Nem jött elő, amikor hívogattam, sokára találtam rá, dülöngélt, botladozott, panaszosan nyekergett, nem ivott, nem evett. Felvettem cirógatni, alig, épphogy hallhatóan dorombolt, és úgy remegett, mint a nyárfalevél. A szeme fénytelen, az egész kismacska letargikusan szomorú. Persze, hogy egyedül vagyok itthon ilyenkor mindig. Betettem a kosarába, elvittem orvoshoz. Lázas volt (40,7), kapott antibiotikumot, lázcsillapítót, valami tápanyagpasztát - és vasárnap kell visszavinni. Mire hazaértünk, némileg felélénkült, de messze nem a régi, játékos, vadóc kismacska, már látom, hogy legalább az egyik, de inkább két lábát is húzza. Külsérelmi nyom nincs rajta, de én a vírus (?) mellett, amit a doki valószínűsített, valami fizikai behatásra is gyanakszom. Nem állítom, hogy túl alaposan megvizsgálta volna a doki, inkább azt akarta, én mondjam el, mi baja a macskának és mikor nem tudtam az olyan alapvető kérdésekre sem válaszolni, hogy mikor és milyen széklete volt utoljára (kerti macska lévén ezt elég nehéz rendszeresen figyelni egy-egy normál munkanapon), akkor a doki jól letolt, hogy ezek nélkül pedig nehéz lesz diagnózist felállítani. Aztán letolt azért is, mert nem tudtam, mikor ivott utoljára a macsek, meg aztán azért is, hogy egyáltalán hagytam megbetegedni és még csak azt sem tudom, mi a baja. Én - amellett, hogy halálra izgulom magam a kis rókica miatt - tulajdonképpen nagyon büszke vagyok magamra, hogy ilyen gyorsan észrevettem, hogy nyilván beteg, és azonnal orvoshoz vittem, és mindent megteszünk azért, hogy gyógyuljon. Ezt a pozitívumot az orvosnak eszébe sem jutott egyáltalán felemlegetni, pedig jólesett volna, ha elismeri, hogy milyen figyelmes voltam, meg gondos, és felsoroltam minden tünetet (de szerinte nem eleget) - és nem utolsó sorban otthagytam egy szekérnyi pénzt. Mit csinál vajon az, akinek napról napra van kiszámolva, amennyiből él? Nagyon lehet ám egy ilyen kis vadmacskáért is aggódni! (a gyerekeknek el sem mondtam telefonon... remélem, meggyógyul nagyon hamar!)

Odi et amo - avagy a macska kettős természetéről

a szőre nagyon selymes, de a foga nagyon éles
a foga nagyon éles, de a szőre nagyon selymes

Ha menekülnünk kéne...

... csak V. iskolatáskáját kellene a vállunkra kapni. Mert abban minden van. Vagyis volt, míg ki nem pakoltam a szobaátrendezés ürügyén. Mint majd az alább felsorolt listából is kitűnik, nem szoktam táskaellenőrzést csinálni, bemondásra elhiszem, hogy minden benne van, ami kell, és nincs benne sokkal több tárgy, mint amennyi feltétlenül szükséges. Bár a táskát megemelve mindig is voltak bennem kételyek, hogy vajon V. és én azonosan értelmezzük-e az iskolában nap mint nap feltétlenül szükséges tárgyak körét. Ma úgy döntöttem, kimosom a táskáikat, mert ráfér mindkettőre. Csak előtte ki kellett pakolnom. V. táskájában (többek közt és a teljesség igénye nélkül) a következő dolgokra leltem:

tankönyvek, füzetek, toll (hozzávetőlegesen 20 db), színes és grafit ceruzák (alig megszámlálható mennyiségben), papír zsebkendő (úgy 30-40 db közt, többségük tiszta), egy szétszakadt nyaklánc gyöngyszemei és damilja, iránytű, két műanyag és egy fanyelű fém kiskanál, egy pár meleg kesztyű, másfél pár zokni, egy bugyi, egy kisolló, három db. húsz centinél rövidebb vonalzó, két hosszú vonalzó, egy fénykép rólam, három saját magáról, dolgozatok január és június közöttről, orvosi igazolás áprilisról, állatos matricák befőző gumival összefogva, állat alakú hajgumik szanaszét, egy tenyérnyi törött tükör, egy kisebb és egy nagyobb palack (üresen), néhány nejlonzacskó, tempera festék becsukva és vízfesték kibontva, zsírkréták, színes hajgumik és hajcsatok bőséges választékban, lakáskulcs, üvegkavics, műanyag pohár, kis képes kártyácskák, képes papír könyvjelzők, fociskártyák, művirág és letépett levele, két mágnesgolyó, rajzok, irományok, egy naplócska, egy kis jegyzetfüzet, egy kis selyemkendő, kisebb állatfigurák műanyagból, egy pici plüssnyúl, zacskóban keksz, ... szóval, hozzá képest Csónakos üres zsebű nincstelen volt.

este tíz körül

Este tíz körül telefonálnak mindketten.

Á. a táborból, amit némi aggódással vegyes izgalommal vártunk, hiszen úgy írattuk be, hogy sejtettük, nem megy egy ismerőse sem. Tegnap óta van ott és már barátokról beszél. Akik szinte mind imádnak focizni és persze a matematikát. Direkt küldtük más hóbortosok közé, és úgy tűnik, bejött a számításunk. Á. nem az a könnyen lelkesedő, mindenért rajongó típus, de a táborról csupa jókat hallok. Mert esténként azért felhív, hogy beszámoljon arról, milyen jól érzi magát. Meg arról, hogy már mindkét cipője úgy szétszakadt, hogy levált az orruk. A ballábas szinte nulláról indult. A jobblábason a tízcentis szakadást akkor vettem észre, amikor feltettem a táborba induló vonatra. Csak reméltem, hogy nem szakad tovább. Ha már cipőt nem vehetünk neki, míg nincs itthon, vettünk egy ágyat. Ami alá befér egy polc, ami alatt lehet egy olyan kuckó, ahol olvashat, játszhat. Mert a szoba (az én régi dolgozóm) nagyon kicsi.

V. is hív a Balaton mellől. Ő egy barátnője meghívására náluk nyaral egy hétig. Nem is akárhogy! L. nagymamája pompásan főz, csupa itthon ismeretlen orosz különlegességet. A Balaton csodálatos, a lányok jókat játszanak. Igaz, V. ma elesett egy felnőttbiciklivel, csúnyán leverte a könyökét és a csuklója is fáj. De megvigasztalódott, mert a nagyszülők nagyon kedvesek hozzá, és mert a barátnőjével is minden jó. Sétálnak a parton, fagyizni járnak és lángost enni, gumidelfinről ugrálnak a vízbe, és szabad egészen későig fennmaradni. A macskát beledoromboltatom a telefonba (nem nehéz, álmosan ugyanolyan letehetetlen, mint egy kisbaba, vagyis az ölemben ül úgyis, akár telefonálok, akár nem,  és dorombol vadul és szenvedélyesen)

Örülök nekik és hiányoznak nagyon. Pedig jó ám itthon (bár még mindig pakolunk)

nálunk ez is megtörténhet

Úgy csomagolunk Á.-val, hogy én mondom, mit hozzon, azt beteszem a táskába, kipipálom a papíron. Lehet, hogy dedós módszer, de nálam évtizedek óta egész hatékonyan működik. Persze az, amit fel sem írok, simán kimaradhat, de nem így szokott lenni. Sokkal inkább úgy, hogy egy-egy tökéletesen készre pakolt táska marad otthon egészben. Többnyire az útikaja, de ez most mellékszál. Szóval, együtt pakolunk, Á. méla undorral, én viszont reménykedve abban, hogy egyszer csak megtanulja.

én: hozz két tekercs wc papírt!
Á.: tisztát?

Hazajöttek, elutaznak

Hogy milyen jó volt kettesben itthon hurcolkodni! Jó büdösek lettünk, meg irtó koszosak és el is fáradtunk, meg még moziban is csak egyszer voltunk, úszni meg egyszer sem. Ezt nagyon sajnálom. De minden jó érzés mellett nagyon-nagyon hiányoztak a gyerekek, olyan üres nélkülük a ház. Vagyis, izé, inkább olyan káoszosan kuplerájos, mert a bútorokat már átcibáltuk (a százkilósat is), de a sok kis apró kütyü, bigyó, izé, holmi, cucc egyelőre nyerésre áll velünk szemben.

Aztán tegnap végre hazajöttek. Nagyjából eléggé élvezték a tábort, V. megígérte, hogy nem kér meg többé egy nagyfiút sem lánypajtásaival, hogy az horrorfilmet meséljen nekik - mert annak a vége az lett, hogy dadogva és zokogva hívott fel az egyik éjszaka közepén, hogy azonnal hozzuk haza, mert fél, és még másfél órán át dadogott és sírt - és aztán nem hoztuk haza, de arról biztosítottam, hogy bármikor, de igazán bármikor felhívhat. Végül is csak napközben élt a lehetőséggel. Láttuk, hogy Á. is egészben van, dacára annak, hogy a tanítónéni szerint szinte semmit nem evett (amit én nem szoktam különösebben bánni, nem szokta magát éhen veszejteni sosem - de mivel a gyerektelen tanítónéni szörnyen aggódott érte és csokival tömte reggelire, hogy mégis legyen benne valami, már nem is csodálkoztam, hogy simán lemondott bármilyen étkezésről a csoki kedvéért.)

És holnap újra mennek. Hogy Á. menni fog, azt tudtuk, mi fizettük be a következő táborba is, a gyors váltás ellenére is, mert ez nagyon neki való tábornak ígérkezik - remélem, tényleg az lesz. V.-t pedig tök váratlanul egy barátnője hívta meg a Balatonhoz, ahol a kislány nagyszüleivel fognak eltölteni egy szűk hetet - hogy aztán hazajöjjön és másnap induljunk az Alföldre, ahol viszont egy másik barátnőjének a nagyszüleivel fognak eltölteni egy másik hetet. V. ilyen népszerű, nemcsak a kislányok körében, akik láthatóan szívesen hívják meg és nyaralnak vele, hanem a szülők körében is, akik sorra hívtak fel a tábor előtt, hogy kérjem meg V.-t, hogy figyeljen az ő gyámoltalanabb kislányukra is, mert V. olyan talpraesett, határozott, okos, komoly, érett, megbízható, bátor, jólelkű, kedves, segítőkész - és ezek mind a más kislányok anyukáinak a szavai a mi kislányunkról. Nagyon büszke vagyok ám rá! És mostanában azt mondja, orvos akar lenni. Tudom, hogy ezzel kicsit előre tekintek, meg hogy hol van az még, meg hogy változhat még ezerszer - de úgy gondolom, hogy ha netán tényleg orvos akarna lenni, ezek a tulajdonságok nagyon nagy segítségére lennének abban, hogy jó orvos legyen.