Én nem tudom, melyik melyik, de mondjuk legyen inkább a sárgás fehér, hosszú szőrű a kutya, mert az némileg barátságosabbnak tűnik, ritkábban ugat és sosem fenyeget azzal, hogy átugrik a kerítésen, legfeljebb komótosan lépdel a kerítés felé, míg elhaladok előttük az utcán. És akkor legyen az eb az a baromnyi, fekete rövid szőrű, az a csupa izomból álló rémisztő lény, amelyik mindig rám ijeszt az öblös hangjával, de még inkább azzal, hogy ugrálás közben kilóg a hatalmas, vicsorgó feje a kerítés felett, és érezteti, hogy könnyedén ki tudna ugrani, ha épp akarna, és most ugyan kegyes hangulatában van és nem marcangol szét, de jobb, ha tudom, hogy ez bármikor előfordulhat. A kutya vacsoráját sosem látom, de biztosan van neki, mert nem zörögnek a csontjai a hullámzó sárgás szőre alatt és nem is tűnik úgy, hogy meg akarna enni. Az ebcsont meg beforr, és ez még ijesztőbbé teszi a fekete dögöt, mert tudom, hogy hiába is húznék rá egyet az esernyőmmel (már ha egyáltalán lenne esernyőm, amit gyorsan elő tudnék kapni, amikor szaporán lépdelek el, épp csak hogy nem futólépésben a kerítésük előtt), mert talán meg sem éreznék a gyorsan beforró csontjai a fájdalmat, csak harapna, csak enne engem, esernyőstül, szaladó lábastul, reszkető kezestül, enné a szandálomat, a szoknyámat, még a piros ridikült sem kímélné, mindent befalna a klaffogó, nyálas pofájával.
Én nem tudom, hogy mit jelenthet, hogy hogyan kell értelmezni azt, hogy sosem sejthető előre, mikor melyik jön elő a ház mögül, a kettőt együtt még sosem láttam, sosem tudom, melyik lesz ott a kovácsolt vas kerítés mögött, melyik bukkan fel és melyik miatt indul viszonylag nyugodtan vagy eleve zaklatottan a nap. Olyan, mint valami jóslat, nem lehet kitérni, máshol nem, de előttük mindig a járdán megyek, nem térek kijjebb az autóútra, mint amúgy másutt teszem, csak megyek vakon és várom, hogy ma melyiket juttatja aznapra a sors nekem, a megértőbb, nyájasabb kutyát-e vagy a vérengző, vad ebet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése