Este tíz körül telefonálnak mindketten.
Á. a táborból, amit némi aggódással vegyes izgalommal vártunk, hiszen úgy írattuk be, hogy sejtettük, nem megy egy ismerőse sem. Tegnap óta van ott és már barátokról beszél. Akik szinte mind imádnak focizni és persze a matematikát. Direkt küldtük más hóbortosok közé, és úgy tűnik, bejött a számításunk. Á. nem az a könnyen lelkesedő, mindenért rajongó típus, de a táborról csupa jókat hallok. Mert esténként azért felhív, hogy beszámoljon arról, milyen jól érzi magát. Meg arról, hogy már mindkét cipője úgy szétszakadt, hogy levált az orruk. A ballábas szinte nulláról indult. A jobblábason a tízcentis szakadást akkor vettem észre, amikor feltettem a táborba induló vonatra. Csak reméltem, hogy nem szakad tovább. Ha már cipőt nem vehetünk neki, míg nincs itthon, vettünk egy ágyat. Ami alá befér egy polc, ami alatt lehet egy olyan kuckó, ahol olvashat, játszhat. Mert a szoba (az én régi dolgozóm) nagyon kicsi.
V. is hív a Balaton mellől. Ő egy barátnője meghívására náluk nyaral egy hétig. Nem is akárhogy! L. nagymamája pompásan főz, csupa itthon ismeretlen orosz különlegességet. A Balaton csodálatos, a lányok jókat játszanak. Igaz, V. ma elesett egy felnőttbiciklivel, csúnyán leverte a könyökét és a csuklója is fáj. De megvigasztalódott, mert a nagyszülők nagyon kedvesek hozzá, és mert a barátnőjével is minden jó. Sétálnak a parton, fagyizni járnak és lángost enni, gumidelfinről ugrálnak a vízbe, és szabad egészen későig fennmaradni. A macskát beledoromboltatom a telefonba (nem nehéz, álmosan ugyanolyan letehetetlen, mint egy kisbaba, vagyis az ölemben ül úgyis, akár telefonálok, akár nem, és dorombol vadul és szenvedélyesen)
Örülök nekik és hiányoznak nagyon. Pedig jó ám itthon (bár még mindig pakolunk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése