Mélyrepülésben a "természettudományos" tájékoztatás

"Hatalmas méhkas jelent meg ma a budapesti Jászai Mari téri villamosmegállóban. A darazsak ellepték a területet."

Szerencséd, hogy nem öreganyádnak szólítottál!

A kiscica következik! Jöjjön, jöjjön be az a kiscica! - kiáltotta az orvos. És én a csodáló tekintetek kereszttüzétől felajzva vidáman besétáltam. (A féregtelenítést és bolhairtást szerencsére nem nekem kellett elszenvednem.)

A fordítás szabadsága

A kisboltba újfajta termékeket hoztak, különféle salátákat áttetsző dobozban. A csomagolóanyagon élénk pink felirat: prodotto non lavato! - és a fordítás az olaszul egyáltalán nem olvasóknak: konyhakész, mosás nélkül fogyasztható!

Vagy ti másképp fordítanátok?

Macskajaj

Bajok vannak a macskákkal. Először is Ciróka nem ismeri saját nevét, finom cirógatás helyett rúg, karmol, harap, mintha inkább Maróka lenne a neve. Tegnap úgy pofon vágta kieresztett karmokkal V.-t, hogy V. sírva fakadt az ijedségtől és a fájdalomtól és azt hüppögte, hogy ő nem szereti már Cirókát. Mert túl vad és ő így nem tudja szeretni. És aztán rám is megharagudott, amikor azt mondtam neki, hogy sajnos Cirókát sokáig kell szelídíteni, mire megtanulja, hogy ne prédának nézzen minket és ne támadjon ránk teljes erőből - hiszen akármilyen kis aranyos pofija van, mégiscsak egy ragadozó vadállat. És azt javasoltam V.-nek, hogy foglalkozzon többet vele, mert másképp nem megy. Viszont V. úgy képzelte a dolgot, hogy ő majd olvasgatja a HP hatodik kötetét, míg Ciróka édesen dorombol a mellkasán. De nem így van.

Aztán nekem még az a bajom a macskával, hogy egyáltalán nem szobatiszta. Hol itt, hol ott találok egy adag bűzlő kupacot, és nem csak az a baj, hogy nincs kedvem macskakakát takarítani, inkább az, hogy nem is mindenhonnan lehetséges.

Aztán a fekete mimacskánk továbbra is rettenetesen utálja a kiscicát, így nemigen lehet egy légtérben hagyni őket kettesben, még a kertben sem. Pláne mert a vakmerő Cirókát már többször is a kerítés túlfeléről cibáltam vissza, ahol viszont két igen érdeklődő kutya lakik. Ahol meg nem, ott autók járnak.

És a nagymacska, pótolandó a kismacska miatt nem velünk töltött időt, éjjelente rendszeresen beszökik az emeleti magas fürdőszobaablakon, ma például éjjel háromtól böködött és dagonyázott rajtam, és hiába dobom ki az ágyból, amint visszaaludnék, ő is visszajön.Dorombolva, nem karmolva, de kicsit rágicsálva és a fejével sűrűn megbökve - úgyhogy nagyjából olyan friss vagyok, mint a vizes fürdőszobakövön napokig  rohadni hagyott felmosórongy.

Ja, és persze nekiálltam a kismacska bérszelídítésének is V. helyett, mert hát mégiscsak én vagyok az anyja (V.-nek persze, nem a kis vadállatocskának)

Ajjjajjjajjjajjj! Ajjjajjjajjjajjj! Ajjjajjjajjjajjj! Ajjjajjjajjjajjj! Ajjjajjjajjjajjj! Ajjjajjjajjjajjj! Ajjjajjjajjjajjj! Ajjjajjjajjjajjj! Ajjjajjjajjjajjj! Ajjjajjjajjjajjj! Ajjjajjjajjjajjj! Ajjjajjjajjjajjj!

hüpp-hüpp

Végtelenül megható, amikor egy szívet-lelket, minden energiát és szeretetet beleadó tanári csoport segítségével egy 35 fős ötödik osztály minden egyes tagjáról az összes szülő előtt bizonyosodik be, hogy jaj, ő is, meg ő is, meg ő is (és ez így harmincötször) milyen jó volt! Ilyenkor könnyű nemcsak érteni, de érezni is, hogy miért mondja Á. a tanév vége előtti pillanatban, hogy örül ugyan a szünetnek, de szomorú is, mert már csak hét év van hátra ebből az iskolából. Ha hét ilyen év, akkor az azért hosszú időre látja majd el szellemi és lelki munícióval mindannyiukat. Hú, de örülök! És csak azért nem bőgtem a meghatottságtól, mert láttam, hogy mások is visszatartották. Igazából most az van, hogy nem is találok szavakat erre a megnyugtató, puha, finom, szívet melengető érzésre.

Határtalan megátalkodottságomban...

én: ragaszkodom hozzá, hogy holnap valami rendes ruhában menj iskolába!
Á.: de miért?
én: mert nem akarom, hogy a többi szülő összesúgjon mögöttem és ujjal mutogasson rám a koszos vagy szakadt ruhás gyerekem miatt
Á. teátrálisan végigveti magát a lépcsőn (!): nem bírom! vasalt ing???? lakkcipő???? hogy kinevessenek???? miattad?????
én: mások rendszeresen vasalják a ruháikat, nem leszel feltűnő... lakkcipőd pedig még sosem volt
Á.: igen, eddig sosem volt, de te még arra is képes lennél, hogy vegyél egyet holnapra! (és hisztizve elrohan)

(nem, egyébként nem lennék képes arra, hogy lakkcipőt vegyek Á.-nak, mert tök feleslegesnek tartok évi egyszeri felvételre szépcipőt venni, még V.-nek sincs, aki pedig nem bánná... bár lehet, hogy ebben mutatkozik meg az igazi gonoszságom, V.-nek nem veszek, Á.-t kötelezem rá, hogy abban szenvedjen)

Ellenállhatatlan vágy

V.-t napok (hetek?) óta figyelmeztetem, hogy rakja el végre az általam már rég szépen összehajtogatott ruháit (na, ilyen D.-éknél valóban nem fordulhat elő). Sokat eltett, de egy kupac mindig ott maradt. Szülinapi buliba készülvén azt mondom neki, nem indulunk, amíg az utolsó szálig el nem pakolta a holmiját. Ezzel a zárómondattal megyek zuhanyozni. Amikor kijövök, a ruhakupac mozdítatlanul hever korábbi helyén, V. a szoba közepén áll, ölében Cirókával. Már épp állati dühös fejet vágok, amikor V. ezt mondja:
Ne haragudj, de ellenállhatatlan vágyam támadt! - és magához szorítja Cirókát.

Egy különleges júniusi nap

Nem állítottam be az órát, azt gondoltam, alszom, míg bírok. De hát ember tervez...  végül erre ébredtem: Mami! Mami! Apa! Apa! Mami! Apa! Nézzétek! Süt a nap! Süt a nap és kék az ég! Ébredjetek! Mami! Apa! Süt a nap!!!!! Keljetek fel! Kisütött a nap!

ideje újragondolnom a napi rutinom egyes pontjait

Á. focizni készül a sportpályán D.-vel, én meg indulok épp nagybevásárolni, úgyhogy azt javaslom neki, vigyen kulcsot, de ha hamar abbahagyják a focizást az eső miatt, menjen nyugodtan D.-ékhez. Mert én nyugodtabb vagyok, ha nem egyedül van itthon, és ők meg szeretnek együtt játszani lakásban is.

Á.: azt sajnos nem lehet, inkább hazajövök...
én: nem lehet? hogyhogy? D. nem ér rá?
Á.: de, szerintem ráér...
én: akkor? nem szívesen mennél?
Á.: de, én szívesen mennék, csak nem lehet...
én: miért?
Á.: hát, nem örülnének a kosznak
én: a kosznak?
Á.: amit beviszek
én: vedd le a cipőd, törölj lábat...
Á.: de ha a zsebemből kiszóródik a homok, vagy ha a homokos zoknimmal összemászkálok mindent, akkor mérgesek...
én: D. teljesen tiszta marad focizás után?
Á.: nem, de azonnal megy fürdeni és átöltözni
én: egy ideális gyerek... és te miért nem szoktál?
Á.: mert téged azért nem zavar annyira a kosz...
én: miért, szerinted én örülni szoktam neki?
Á.: nem, csak tudod, náluk elég gyakran szokás takarítani
én: ó, bakker! én például itthon sokkal gyakrabban takarítok, mint szeretnék...
Á.: jó, de ők mérgesebbek is, mint te
én: akkor most hétvégén mindkét nap veled fogok takarítani, hogy ne csak arra emlékezz, hogy náluk nem szabad összejárni homokos talppal mindent...

A kötelező olvasmányok margójára, halvány grafittal

Gondolom, A Pál utcai fiúkat mindenki olvasta. Ha máskor nem, először és utoljára ötödikben, mert ötödikben az a kötelező. A rém. Ami régi és unalmas.
Vagy mégsem? Én szerettem. Szerettem korábban is és szerettem később is, aztán magam adtam Á. kezébe néhány éve. Elolvasta, mostanra többször is. Aztán idén ismét, hiszen ötödikes és most kötelező. Az ismerős anyukák arra panaszkodnak, hogy a gyerekeik fél évig nyúzták a regényt (ők nem Á. osztálytársai, mert az osztálytársanyukákkal nem beszéltem még ilyesmiről) nagyon unták, utálták, nagyon örültek, hogy végre vége, mert túlzottan sokáig gyötörték, aprólékos olvasónapló, az elolvasás tényét ellenőrizendő dolgozatok arról, milyen színű volt Csele kalapja, miféle tárgyak lapultak (és pontosan mennyi) Csónakos zsebeiben, meg effélék. Hát, úgy én sem szerettem volna.

De Á.-ék iskolájában nem így volt (megint megmutatkozott, sokadszorra az év során, hogy van alapja a jó hírnek és nincs a versenyistállósággal riogatóknak), ők sok mindent olvastak (Á. a János vitézt utálta nagyon - persze, hogy tündérország miatt), és a Pál utcaiak csak az év végén következtek, jól megalapozva Harry Potterrel, Erich Kastnerrel, meg másokkal. Nem volt olvasónapló (és azt hiszem, nem csak Á.-nak nem), nem voltak ellenőrző dolgozatok, hiszen az olvasás ténye kiderült mindig az órákon való beszélgetésből. De ezek sem tartottak hosszan, helyette négyfős csoportokban projektmunkaként dolgoztak rajta a gyerekek. Összevont órákat felhasználva elvitték őket 10-12 fős csoportokban, szaktanárok vezetésével megnézni a korabeli helyszíneket, többször is jártak a levéltárban, végigbarangolták a belső városrészeket, közben interneten információkat gyűjtöttek, meg képeket, és korabeli(nek tűnő) ruhákban fényképezkedtek (semmi jelmez, amit otthon találtak, abból), korabeli(ként is eladható) újságot írtak, ppt bemutatókat készítettek, totót és kvízeket a többi kiscsoportnak, és az egyes helyszíneken tartották meg előadásaikat egymásnak. Az igazi, nagy bemutató pedig hétfőn kora este lesz, arra a szülők is mind hivatalosak. Volt kedvük csinálni, ha az elején nem is volt könnyű a csoportmunka, ha nehéz volt együttműködni, úgy összeállítani valami komplett egészet, hogy mindenki munkája nagyjából azonos mértékben legyen benne. De nagyon is volt kedvük csinálni, szerették.

Hogy mennyire? Eléggé ahhoz, hogy nyolcan fiúk szövetséget alapítsanak, elnökkel, alelnökkel, jegyzővel, és Á. már a zászlóhoz is kért tőlem anyagot. Főleg sárga legyen - mondta - meg egy kis sötétzöld. Még nem találtam ilyet, de rajta vagyok az ügyön.

Meséltem A.-nak is, aki azt mondta, ez természetes, a kisfiúk mind ilyenek, társaságokat alapítanak, zászlókkal, jelszavakkal, titkos gyűlésekkel... csak konkrét cél és tevékenység nélkül... tette hozzá, szigorúan a kisfiúk titkos társaságaira gondolva. De én úgy érzem, megragadta a lényeget, mert a felnőtt fiúk is épp ezt csinálják. Társaságok, logók, névjegyek, fontos titkos gyűlések...