2013. február 24., vasárnap

Ünneplős

A Pi életét néztük meg, mindannyiunk megelégedésére. Azt hiszem, a 12-es korhatárkarika ellenére is jól érthető volt Á. és V. számára is - azt gondoltam, ha nem is értenek mindent (na, de ki ért mindent?) legalább a (z OK, néha giccsbe hajló) szép képek miatt érdemes megnézni. De azt hiszem, sok minden átment az lényegből is. És valószínűleg emlékezni fognak rá később is, mert igazán látványos film. Pedig nem 3D-ben néztük meg, mert azt mind utáljuk, ha 3D-t akarunk, színházba megyünk vagy sétálunk a városban. A film Á. szerint túl szomorú, de neki is tetszett. V. pedig Pi apját kárhoztatta (némileg és kissé), hogy az ő döntése nélkül nem (így) haltak volna meg sem az emberek sem az állatok. Hát, igen. Azt hiszem, meg kell tanulni nemcsak vígjátékokat nézni. Örülök, hogy felnőtt ismerőseink véleményével szemben, akik az azonos korú gyerekeiket sosem vitték volna el rá, de ők maguk is unták, Á. és V. sem vontatottnak, sem unalmasnak nem találták a filmet. Ahogy A. és én sem.

Utána pedig megkockáztattuk, hogy ünneplésként megkóstoljuk a Magyarországon kapható (egyik?) legdrágább fagyit, a hágendázst (vagy mit). Nos, a választott ízek mind igen-igen finomnak bizonyultak, de tényleg. Ennél sokkal többet is el bírtunk volna nyalogatni belőle.

De:

a drága fagylalt nem jár együtt sem a valódi logikával, különösképpen nem pedig a kedves, kulturált, vendégmarasztaló kiszolgálással. Sajnos.

A logikája:
Egy gombóc 850 Ft. OK, lehet hanyatt esni, ennyi. De egy gombóc az két gombóc (még ha kicsik is). És különféléket is lehet választani. Vagyis egy gombóc igazából 425 Ft (még mindig kurvadrága persze), viszont tényleg a kettő kisgombóc a legkisebb válaszható adag.

A kiszolgálás:
Ez akasztott ki inkább, mert hogy luxusra szórjuk a pénzünket, azt előre is tudtuk. A nő odafordult először Á.-hoz: na, mit akarsz? Á. mondta, hogy mit kér. Tölcsér vagy doboz? - kérdezte undokul a nő. Mindet dobozkában (ti. papírpohár kanállal) fogjuk kérni - vettem át a szót Á.-tól. Á. azt mondta, kávét kér. A nő meghökkent: te szereted a kávét??? Á. azt felelte, hogy igen. Mert tényleg - noha egy-egy feketekávés kockacukron kívül gabonakávét isznak.  A nő erre olyan pofát vágott, mintha Á. azt jelentette volna be, hogy naponta nyomjuk teli heroinnal. Mondjuk így, erősen rosszallta Á. választását. De megerősítettem, hogy mehet a kávéfagyi, nem értette rosszul. A nő tehát behajolt lógó hajával a pultba, fejével súrolta a pult felhajthatós üvegét és kiszedett két gombócnyi fagyit. És te? - kérdezte aztán V.-t. Én is kávét kérek és csokit. Milyen csokit? - kérdezte a nő, miközben fintorogva tudomásul vette, hogy minden gyerekünket rendszeresen mérgezzük. Sima csokit - mondta V. Van belga, meg praliné, meg... és volt még néhány, V. számára tökéletesen irreleváns jelző. Csak sima csokit kérek - így V. A további vegzálástól megmentettem a kis butát, azt mondtam, ez legyen, itt, ni - és rámutattam az egyik ki tudja, melyikre. Tölcsérbe vagy dobozba? - hangzott fel ismét. Mondtam, hogy mindet dobozba kérjük... - így a hajzuhatag ismét alámerült a fagylaltok közé. Aztán én következtem. Tölcsérbe kéri? - kérdezte konokul a nő. Nem, dobozba. Akkor szóljon! - tette vissza a tölcsért morogva. Én közben elküldtem a gyerekeket, hogy üljenek le egy asztalhoz. Az foglalt! Mind foglalt! - sivította a nő. És nem véletlenül azok! De ki a fene gondolná, hogy egy bevásárlóközpontba helyet kéne foglalni a fagyishoz? Kiültettem tehát őket a forgalomba, kicsit távolabb. Mondjuk, ott csak két szék volt négyünknek, így mikor megláttam, hogy a benti asztalok közül mind üres, mégiscsak visszaültünk. Jól is tettük, mert míg ott voltunk, végig voltak szabad asztalok. Szóval, hajzuhatag ismét a hűtőpultba, kimerte a kérteket és a kezembe nyomta. A. szerencsére nem kért fagyit, így nem bosszantottuk fel ismét szegény dolgozót, csak fizetett becsülettel.

Konklúzió: nagyon finom a fagyijuk, igazán! De nem itt fogunk rendszeresen asztalt foglalni magunknak. És ennek a horrorbrutál ár csak az egyik oka.

Tavasztündér teázója

Gyakran teázunk és sok teát iszunk. Feketét, fehéret, tarkát. A teafőzés (ha nem komplett teaszertartásban gondolkodunk) nem túl bonyolult tevékenység: vizet kell forralni hozzá, bögrét választani, kicsit, nagyot vagy közepest - és hogy azon belül melyik legyen: virágos, kockás, zöld, sárga, macskás, madaras, és így tovább vagy negyvenig. Mindenkinek van néhány kedvence. Teafajtát is kell választani, esetleg a teába még valamit, mondjuk tejet, mézet, cukrot, citromot, netán mazsolát vagy fagyasztott gyümölcsöt. Bögrék mellett teafajtákból is nagy a választék, tizenöt-húszféle többnyire van itthon. Ha így visszaolvasom, látom, hogy noha a teafőzés nem túl bonyolult tevékenység, négyünknek már nem is kis kombinációs feladat észben tartani - mert persze mindig mindenki mást és másképp akar. Akadnak is időnként tévesztések.

Az viszont még soha egyikünknek sem jutott eszébe korábban, mint ami ma reggel V.-nek. Bejött hozzám, hogy kérek-e teát. Igen - mondtam. Milyet? - kérdezte ő. Mindegy - mondtam, mert azt a legkönnyebb megjegyezni. De V. előhúzott egy kis füzetet a háta mögül és elém tartotta. Válassz! A kis füzetben is itthon található teafélék címkéi vannak beragasztva, mint egy itallapon. Az ember csak rábök a megfelelőre, V. már szalad is, hogy elkészítse. És mazsolás süteményt is hoz hozzá. Ki gondoltam volna ma 17 éve, hogy ez lesz belőle?

2013. február 22., péntek

Múltunk sötét bugyraiból

Már egy hete megvettem a hatalmas gombafejeket, hogy rántott gombát csináljak. Nem vagyunk egy rántogatós família, mikor mások úgy emlegették a tradicionális és unalmas vasárnapi ebédeket, mint a cikizmus netovábbját, én csak irigykedtem, mert évente legfeljebb egyszer-kétszer ettünk rántott húst. Pedig nagyon  szerettem, de anyukám szerint macerás volt, bebüdösítette a lakást, nem is túl finom, meg még egészségtelen is. Azt hiszem, rántott gombát és rántott sajtot is húsz éves korom után kóstoltam először. Nem is nagyon ízlett egyik sem, de aztán megszerettem és néha eszem ilyesmit. Mondjuk úgy öt -tíz évente, vagy hasonló időnként. Aztán egyszer csak megkívántam, vettem tehát gombát. És ma estére meg is csináltam. Körítésként az alábbi párbeszédeket használtuk:


Á.: mi lesz a vacsora?
én: rántott gomba... szereted?
Á.: hát, még nem hallottam ilyen ételről, de jól hangzik
...
V.: szia! mit sütsz?
én: rántott gombát.
V.: mit?
én: te sem ettél még?
V. nem, de szívesen megkóstolom
...
V.: apa! rántott gomba lesz!
A.: aha
V.: te hallottál már ilyen ételről?
A.: aha, alapkaja
V.: alapkaja????
A.: nem nálunk, az éttermekben
V.: és szereted?
A.: persze... de nem tudom, mikor ettem utoljára...

Hát, így esett, hogy tíz év körüli gyerekeink megkóstolták a rántott gombát. ÍZlett nekik. De most nyilván azt képzelik, hogy ezt így magában szokás enni, mert köret nem volt hozzá.

Létezem - avagy unortodox bizonyítási kísérlet arra, hogy nem vagyok robot

Azt hiszem, sikerült minden kétséget kizáróan bizonyítanom a létezésemet. Nem tudom, hogy ezen felül azt is sikerült-e elhitetnem, hogy nem vagyok robot. De remélem.

Milyen konkrét, de nagyon egyszerű lépéseket tettem?

1. Elfogadtam a felkérést egy író-olvasó találkozóra. (ahol aztán se nem írtunk, se nem olvastunk...)
2. Egy egyszerű telefonos trükkel bemutattam, hogy van hangom is (persze, ilyenkor figyelni kell arra, hogy ne a megszokott géphangon beszéljünk...)
3. Odaálltam jól láthatóan a megbeszélt helyre az idősek otthona elé (első ránézésre nem lehettem túl bizalomgerjesztő, mert kedves olvasóm telefonnal a kezében rám nézett, majd szapora léptekkel továbbment)
4. Biztonságosnak tűnő távolságból (látótávolságon kívül) felhívott, hogy hol vagyok - reménykedve abban, hogy egy másik robot emeli jelentkezésre robotkarjait
5. Nem hagytam magam lerázni, tudattam vele, hogy már láttam őt csak nem mertem látható jelzéseket adni, hátha nem ő az
6. Elfogadtam kedves invitálását egy cukrászdába, és nem javasoltam, hogy inkább egy gépállomásra menjünk.
7. A cukrászdában gépolaj vagy elektromos feltöltés helyett kávét kértem karamellás sajttortával.
8. És azt nagy kedvvel el is fogyasztottam - remélem, meggyőztem arról, hogy összeszerelésem óta életemben nem először tettem ilyet.
9. Előre gyártott panelek helyett spontán szöveggel reagáltam szóbeli megnyilvánulásaira.
10. Végig fájlaltam a fejem, holmi migrénre hivatkozva - ezt szívesen kihagytam volna, mert az ilyesmi legalább tizenöt évet öregít rajtam, és legalább három egységnyit csúnyít.

Csak azt mondhatom: köszönöm!
És azt: Igazából nem vagyok ilyen ráncos és mogorva! Igazából gyönyörű fiatal, élettől duzzadó robotlány vagyok! Csak most a fejfájás miatt...

(Az állomásra egzaktul 17. 04-re értem ki a 17. 04-kor induló vonatomhoz. Nem estem kétségbe, de egy szomorú "a francba!" megjegyzés azért kicsúszott a számon.) A csarnokba érve megláttam a táblán, hogy 5 percet késik a vonat, így beálltam a legrövidebb sorba. A pénztáros kisasszony azt mondta, bezártam! - és valóban lehúzta a rolót az orrom előtt. Átálltam egy másik sorba, és az előttem állókat megkértem, hogy engedjenek maguk elé, mert a kiírás szerint már eltávozott vonattal mennék. Zilált külsőmnek köszönhetően elhitték és lehetőségeikhez képest segítették menekülésemet (köszi, lányok!). A jegy birtokában nem találtam a kijáratot és a vágányokhoz vezető aluljárót. A bőröndöm négy nap után nehezebb volt, mint induláskor, gondolom, a ruháimra rakódott ételszag és kosz miatt. Amikor bemondták, hogy a vonat azonnal indul, megtaláltam a lefelé vezető lépcsőt. Sprintszámot javítottam, lépcsőn le, alagúton át, lépcsőn fel, majd felszálltam a vonatra. A sprintszám a fejfájásomat tovább mélyítette ugyan, de végső, szétesős változatát akkor érte el, amikor a közvetlenül mögöttem lévő ülésben tartott csecsemő üvölteni kezdett és azt a leszállásomig egyszer sem hagyta abba. Mire néhány óra múlva A. és V. értem jöttek, úgy éreztem, jobb lenne megvakulni és megsüketülni egyszerre, mert tovább nem fokozható a darabjaira széteső fej pokla.

És tényleg nem fokozódott: mire hazaértünk, már képes voltam önállóan levetkőzni,  egyedül meginni a V. által csinált borsmenta teát, örömmel megölelgetni Á.-t is és aztán bedőltem az ágyba. Pulykakakast nem vettem...

2013. február 21., csütörtök

Homály

A szállodában kapott fehér fürdőköpenyben mentem végig az épphogy ébredező folyosókon. A köpcös idegen úrral egyszerre értünk a termálfürdő ajtajához. A kilincset ő ragadta meg elsőként, így ő ért először a medencetérbe. Az ajtónyitást követő második mozdulatával határozottan felkapcsolta a medence körüli összes reflektort, így az üvegfalakon addig beszüremlő kellemes hajnali derengést hirtelen bántóan éles ragyogás váltotta fel.
- Szükséges ez a fényáradat? - kérdeztem hunyorogva.
- Európában ez így szokás - válaszolt feddően a köpcös.
- Tegnap este nem világítottunk ennyire - mondtam szomorú félázsiaiként.
- Kapcsolja csak le, ha a homályt kedveli - szólt be gúnyolódva a köpcös.
- Emberben nem - gondoltam nem kevésbé gúnyosan én. De azért eloltottam a reflektorokat.

2013. február 19., kedd

Kreatív sablonok

Igen, árulnak ilyen hamisítatlan, valódi oximoront, méghozzá egy teljesen hétköznapi boltban, és fogadjunk, hogy az eladók nem is tudnak róla, hogy ezzel a különleges nevű termékkel is szolgálhatnának, ha épp keresném. De nem vettem, pedig kíváncsi vagyok, mi mindenre tudnák használni a gyerekeim.

Sose engedjétek!

Hogy egy előadáson cigaretta szagú ruhában a légkondi elé üljön valaki! Hacsak nem akartok az előadás alatt is aktívan passzívan szívni. Itt most ez a helyzet

2013. február 17., vasárnap

Tavaszi meggyleves

Vagyis a meggyleves virágos újraértelmezése a'la V.

én: meg tudod főzni egyedül is főzni, ugye?
V.: háááát
én: na, mi kell bele?
V.: meggy...
én: igen
V.: víz...
én: igen
V.: egész fahéj...
én: igen
V.: cukor?
én: igen... és még valami
V.: szegfű?
én: majdnem

A hűtlenség ára

Nemigen jártam ősz óta a kertben. Persze, néha ki-kinéztem az ablakon, azt is inkább hétvégeken, meg nagy ritkán kiszaladtam a komposztdobozzal is, de mikor elindulok itthonról, még sötét van, mikor hazaérek, már rég sötét van. És a hétvégék úgy elmennek, annyi minden van, tenni valók és mindenhová menni valók, hogy magyarázat mindig volt arra, miért kerülöm el, így aztán elhűtlenedtem és nem mászkáltam a kertben, persze, indokkal. Így esett, hogy a kert egyetlen hóvirága, egy kövérkés, igazán jó húsban lévő, szép példány anélkül bújt ki a földből, anélkül szökkent szárba, anélkül hozott bimbót és anélkül nyitotta ki a világra a szirmait, hogy én erről bármit is sejtettem volna. Megértem őt, de szíven ütött, hogy nélkülem is megy minden. A krókuszoknál és a tulipánoknál már résen leszek, a leveleiket már ők is kibújtatták a földből.

Isten, éltesen