A leggyanúsabb

És mami! Tudod mi a leggyanúsabb a Mikulásban? Hogy mindig azt hozza, amit szeretünk! Hogy nem tud tévedni!

Így múlatjuk az időt dél körül

Korán megebédeltünk, hogy A. és a gyerekek elmehessenek A. családjával is megünnepelni Á. szülinapját . Eredetileg ők jöttek volna hozzánk, ha nem dönt le a lábamról a kórság, és nem válok veszélyforrássá a kisgyerekek számára. Így csak útra készítem őket, magamat pedig ágyba dugom újra, ha elindultak. És alvás előtt olvasni fogok. Nem tudom, mit.

Amikkel legutóbb végeztem: Móricztól A boldog ember és Karinthy Ferenctől a Mi van a Dunában?

Á.-nak koszos a füle (mint mindig). Tisztítom (mint mindig, ha hagyja). Á. nyekereg, hogy inkább jó lesz neki továbbra is a koszos fül. A. azt mondja: mindjárt jön a Mikulás, aztán fültisztító pálcikát hoz neked ajándékba. Mire Á. így replikázik:
Mindjárt jön a Mikulás, de előbb a kimúlás!

V.: és nekem mit hoz?
A.: a tiszta, szimpatikus gyerekeknek csokit.
V.: és a szimpatikátlanoknak?

Közben beengedődik a macska, iszik egy kis tejet a tálkájából, majd felül a konyhaasztal mellé V. székére.
V. lelkendezik: Szeretne olyan intelligens lenni ő is, mint mi vagyunk, asztalról enni! Nézd, még kezet is mos! (valóban, a macska gondosan mossa a mancsát a vágyott ebéd előtt - nem úgy, mint a gyerekeim, akiknek külön szólni kell ezért)
V.: szerintem azért ült ide, mert érzi a darált hús szagot!

Aztán Á. bemutatja legújabb tudományát: helyből felugrik, fél kézzel elkapja a húzodzkodó rudat, leng, majd leugrik.
Á.: nem bírtam tovább, mert zsíros a kezem!
én: előbb kezet kellett volna mosnod, mert így a rúd is zsíros lett, lecsúsztok róla
Á. berohan a fürdőszobába, hallom, hogy folyik a víz, aztán kijön, újra felugrik... most sem jó, mert vizes! vizesen is csúszik!
én: fogj egy szivacsot, állj fel a létrára és töröld le rendesen!
Á.: de túl magasan van!

A betegséggel járó hasznosságok

Betegnek lenni egyáltalán nem jó, semmilyen betegség sem. Az enyém most épp a torokfájás felé tolódik a fejfájás felől, a köhögés felé a lázasság felől. Még mindig pocsékul vagyok, de már másképp. Lám, van változatosság, ami nem gyönyörködtet.

Viszont aludtam több, mint tíz órát egyben. Péntek óta kétszer is. És aludtam napközben is. És még a mai napon is erre készülök. Van restanciám bőven.

Ma reggel pedig, torokfájást enyhítő szert keresvén (nem találtam) rendbe raktam a gyógyszeres ládát. Nem doboz, láda. Hatalmas és átlátszó falú, hogy könnyű legyen keresni benne. Könnyű is. Csak megtalálni nem az épp azt, ami kéne. Kidobáltam belőle mindent, ami lejárt (egy nagy zacskóba, amit elviszek majd a gyógyszertárba leadni, amikor veszek torokfájást enyhítő szert). És közben emlékeztem.

Mintha csak valami abszurd nosztalgiarendezvényen vennék részt. Csak nem a zeneszámok követték egymást, és nem olyan emlékek, hogy erre a számra lassúztam először (gőzöm sincs róla, mikor és kivel lassúztam először), ezt hallgattam, mikor megpillantottam ixet vagy ipszilont (gőzöm sincs róla, mit hallgattam, mikor megpillantottam ixet vagy ipszilont), ez szólt, mikor először csókolóztam (erre azért emlékszem, de épp nem szólt semmi mesterséges, inkább csak tücskök és szúnyogok).

Szóval, az emlékek jöttek szépen, egymást követve:  ezt a kúpot akkor kaptuk, miután először hallottuk Á.-t 10-11 hónaposan krupposan köhögni. Emlékszem a jeges rémületre, hogy nem tudok mit csinálni, és mindjárt megfullad. Aztán a kúpot sosem adtuk be neki, másnapra kiképeztem magam alternatív kruppgyógyászatból, de mindig mániákusan vittem magammal, hátha muszáj lesz. Sokára nőtte ki Á. a kruppot (igazából pszeudokruppot), és még mindig nagyon ijesztően ugatva tud köhögni. Mint én. Anyukám sokszor mesélte, hogy én is kruppos voltam, pokrócokba csavarva, ölben vitt be éjjel a kórházba, ahol gégemetszéssel fenyegették, azt mondták, hagyjon ott, majd meglátják, mit tehetnek. Nem hagyott ott, hazavitt és napokig ölben hurcolva sétált velem a hideg utcán, én takarókban, ő a totális kimerültségben. Én is így tettem Á.-val: bundazsákba raktam és sétáltunk.

Aztán krémek: oltás hűtésére, atópiás dermatitiszre, napkiütésre - ezek V. miatt kerültek hozzánk. Mert a legkisebb, bármilyen külső hatásra is azonnal kiszáradt, kipöttyösödött, felhólyagosodott, viszketett. Egy érzékeny bőrű borsószem királykisasszony. Persze, végül a krémek többségét nem kentük rá, csak amennyit nagyon muszáj volt. Ő nem krupposan köhögött, hanem asztmásan. Ez az apai vonal.

Ampullareszelő. Hogy féltem Á.-nak is, V.-nek is odaadni a K vitamint. Kanálból adtam, de féltem az esetlegesen belekerülő apró üvegcserép miatt, hogy hátha nem veszem észre.

Köhögéscsillapítók és lázcsillapítók. A felnőtteknek szólókat dobtam most ki leginkább, a gyerekeké sajnos el szokott fogyni, még úgy is, hogy nem itatjuk őket ezzel nyakló nélkül. Akkortájt használtuk a legtöbbet, amikor az ovit elkezdték, aztán egy évvel később, mikor ideköltöztünk: Á.-nak épphogy elmúlt a tüdőgyulladása, amikor költöztünk. Aztán az első éjjelt azzal töltöttük, hogy megpróbáltuk kihívni a helyi ügyeletet (nem sikerült), mert sikított a fülfájástól. Rá két napra kijött rajta a bárányhimlő. Két héttel később V.-n is. Addigra Á. a második tüdőgyulladását nyögte. Azóta viszont alig voltak betegek, súlyosabb semmi, úgyhogy ha semmi más jót nem is találnék benne (nagyon jó itt, mindenestül!), akkor is újra és újra kérném és támogatnám a belváros mihamarabbi elhagyását. Ma már A. sem menne vissza, de nem volt könnyű rávenni, hogy kijöjjön.

A köptetők jobban fogytak minden más szernél, szinte üres üvegeket dobtam ki.

Sebhintőpor, jód. Nem kellettek, szerencsére. Nagyobb sebesülés nem volt. A kisebb sebesülésekre meg elégnek bizonyult a tiszta víz meg az idő. Nem a vasfogú, hanem amelyik begyógyít.

Kiváltott, de be nem adott antibiotikumok. A régi dokinkkal lehetett egyeztetni: felírja, de én csak akkor adom be, ha... Többnyire nem kellett. Ez a mostani nem tárgyal, nem egyeztet, kötelez rá. Én meg nem váltom ki, vagy ha kiváltom is, nem adom be. A gyerekek állapota azt mutatja, nem teszem rosszul.

Utazásokra gondosan beszerzett, de soha ki sem bontott hashajtó, hasfogó, hasfertőtlenítő. Örülök, hogy nem kellettek, ne kelljen egyik sem sűrűbben, mint eddig!

Torokfájástalanítót persze nem találtam, így tovább iszom a mézes teákat, és majd holnap veszek valami szopogatós tablettát, mert az bezzeg mindig elfogy.

Állapotjelentés

Megtámadtak. Valaki a fejembe vágott egy jéghideg baltát. Vagy jégcsákányt? Nem sikerült pont középen kettéhasítania a koponyámat, de azt elérte, hogy a jobb oldala erősebben zsibbad, lüktet és izzik. A jobb szemembe forró üveg- és hideg jégszilánkokat szórtak, állandóan folyik belőle a maró könny, akkor is, ha lecsukom. A jobb orrfelemet minimum a duplájára pumpálták, hogy erőlködés és pazarlás nélkül is képes legyek óránként mintegy 30-40 papír zsebkendő elhasználására. Érzem, hogy nincs sok idő addig, míg a bal felemre is átterjed mindez. Mivel a könnyfátylon át nem látok jól, a boltban lekaptam az első csomag nagynak látszó zsebkendőcsomagot a polcról, amivel újabb támadásoknak tettem ki magam. Az eufemisztikusan illatosítottnak nevezett, amúgy veszettül büdös vegyszer szagú, az orromat durván irritáló papír zsebkendő kitalálóját simán megfőzném forró olajban. Nem ebédre, büntetésként. Mert hányingerem eddig nem volt, de most a mélyről jövő köhögés mellé az átható zsebkendőbűztől már a gyomrom is forog. A csontjaimat valaki jéggel simogatja. Ömlik rólam a víz. Fázom és melegem van egyszerre. Nem tudok aludni, mert köhögök. A múltkori álmomat tekintve ez nem nagy veszteség. Az elkövetkező időkben semmiképp nem készítek a blogból hangos könyvet, aki a hangomra kíváncsi, annak ajánlom, hogy hallgasson fulladás előtt álló, el-elcsukló hangon bőgő szamarakat és olyan vonító farkasfalkát, amelynek a hangja egy levegőtlen barlang mélyéről tör elő kétségbeesetten.

Védekezésül van nálam egy csokor bodzavirág, hársfavirág, csalán, csipkebogyó, kamilla... úgy érzem, védtelen vagyok. A protegoval már elkéstem, valaki erre járó alkalmazzon egy anapneot, vagy ha már ha későn jön, akkor egy  piertotum locomotot!

Egy elhaló köszönömmel most még meg tudom hálálni.

Álom, amelyben személyes figyelmet fordít rám a hatalom

Egy nagyon komoly és fontos, többoldalú megbeszélésen veszek részt. A jövőt tervezzük épp, ehhez meg elemezzük a jelent és a múltat. Elég szokványos mindez: egy kopottas, épp napfényes, lambériázott falú, vidéki iskolában ülünk, ahol vastagfalú üvegpohárból isszuk a híglötty kávét, előttünk papírok, toll, én firkálgatok, rajzolok, mint mindig - nem, mintha nem figyelnék, épphogy figyelek, így tudok a legjobban a hallottakra koncentrálni, ha rajzolok közben. Egyszer csak izgatottan beront valaki, valami távolabbi, de nem ellenszenves ismerősöm lehet, mert egyből hozzám rohan, tegez: bújj el gyorsan, itt a miniszterelnök, beül egy kissé meghallgatni a vita állását! Úgy látszik, a kevésbé kívánatos nézeteket képviselhetem. Beraknak a sarokba, talán egy kisasztal vagy egy nagyobb - de mindenképp szűkös - szék alá, leterítenek valami vastag, porszagú pléddel, behányják a papírok egy részét is. Ne köhögj, ne mozdulj! figyelmeztetnek. Kuporgok. Köhögnöm kell. A hatalom embere épp velem szemben ül, látom egy kis résen át az arcát. Tudom, hogy nem láthat, mégis olyan, mintha engem figyelne. Rosszul érzem magam. A vita folyik, immár legalább egy szemponttal kevesebb oldalúan, az idő múlik. Sok idő múlik el, és lassan. Fáj minden tagom, köhögnöm is kéne, moccannom is kéne, levegő is kéne, de elfogyott a levegőm és elfogyott a tagjaimból a moccanás, zsibbadt gémberedés mind. Hallom, amiről beszélnek, de egyre kevésbé érdekel. Már csak a nyitott számon lélegzem. És érzem, hogy pisilnem is kell. Nagyon. Melegem is van, folyik rólam a víz, kínlódom. Már semmi levegőm nincs, kapkodva, nehezen lélegzem. Nincs szünet, hogy kiosonhatnék, felismerem, hogy egyszerre fogok megfulladni és bepisilni. Ebben a pillanatban kapok egy kis csésze kávét. Jó az illata, de tényleg erre van most a legnagyobb szükségem?

Úgy látszik, igen. Megmenekültem! Mert A. az. Reggel van. Lázas vagyok, az orrom és a fülem is bedugult, a fejem akkora, mint egy medicinlabda. Olyan nehéz is. Végre tüsszenthetek. Élek a váratlanul rám ragyogó lehetőséggel, tüsszentek vagy hatot, és kifújom az orrom is. Jó reggelt mindenkinek!

Felkészülés minden eshetőségre

V. odapenderül A. elé egy papírlappal, az orra alá dugja és azt kérdezi:

V.: ugye, apa, pont ilyen az aláírásod?
A.: nahát, tényleg hasonlít... te csináltad?
V.: igen, gyakoroltam.
A.: és mire szeretnéd használni?
V. (némileg felháborodottan): természetesen nem hamisítok!
A.: ez jó hír!
V.: de azért bármikor szükségünk lehet erre a tudományra is, nem? Ha eltörnéd a kezedet.... vagy ha éppen nem érnél rá...

Ki tudod-e számolni, vajon milyen szerből mennyit fogyasztott a kisvakond?

Az alábbi feladatleírásokat nagyon odafigyelve, karakterhűen másoltam ki onnan, ahová gondosan belehányták beleírták. Kérlek, olvasd el figyelmesen az alábbi matematika feladatokat:

2. feladat:
Két fiú: Vendel Vendel Dönci, a maci és három lány: Vakond Veronika, Málika, a maci és Nyúl Nelli tánciskolába járnak. Egy táncospár = egy fiú és egy lány. Hányféle táncospárt tud Medve tanító úr összeállítani?


6. feladat:
Vendel és Veronika a falon lévő tábláról a MORGÓ szót csak jobbra és lefelé haladva négyféleképpen tudták leolvasni.
Vendel így szól Veronikához:
- Akkor megyek utánad, amikor megmondod, hányféleképpen tudod leolvasni a négyzetrácsra írt MORGÓ szót, ha a leolvasásnál csak jobbra és lefelé haladhatsz!

Az imént olvasottakhoz add hozzá, hogy a feladatok  nyolc év körüli kisgyerekeknek készültek, akik már képesek ugyan szövegértően olvasni, de jellemzően még nem fogyasztanak tudatmódosító szereket, ezért csak a vicces dolgokat találják viccesnek, a sírni valókon pedig igazán sírnak. Vegyél el belőle egy nagy levegőt, és ha osztottál-szoroztál kedvedre a nagy nullával, mondd meg végül, hogy szerinted hány éves a kapitány milyen szerből mennyit fogyaszthatott a kisvakond, mielőtt leült feladatokat gyártani?

Vidám téli játékok

Leesett és megmaradt az az első hó, itt a tél. Bár mi még csak a ködöt és a szmogot látjuk, már készülünk a Mikulás fogadására, a karácsonyra, a szilveszterre, a szánkózásra - és én nagy titokban már a tavaszra is.

A karácsonyhoz fűződik az egyik leglátványosabb, leggyönyörűbb - és egyben (leghideg)rázósabb gyerekkori játékunk. Egy hatalmas belvárosi lakásban laktunk, 5 méter feletti belmagassággal. A karácsonyfánk a hatalmas (nem karácsonyi időszakban valódi pingpongasztalon való pingpongozásra, azon belül még forgózásra is elegendő hellyel rendelkező) előszoba közepén állt, és minden évben plafonig ért. Ekkora fát nem lehet a lakásban dugdosni, sem az utolsó pillanatban megvenni - de mindmáig sem tudom, hol rejtegették előlünk, úgyhogy hajlamos vagyok elhinni, hogy az angyalok hozták. És aztán ott is maradtak vigyázni ránk. Csak így lehetett.

A fán világító, kis, sárgafényű karácsonyfaégők (apám csinálta, mint később megtudtuk) vidáman, melegen és hívogatóan ragyogtak. Nagyon hívogatóan, és nagyon izgalmasan. Nappal is sokszor csodáltuk a fénylő fát a csodás díszekkel. A kis lámpácskákat simogattuk. Ha hozzáértünk a vékony ujjainkkal, a fényhez tartott ujjunk vörös fénnyel világított. Szép volt és izgalmas. Aztán az egyik este valamelyikünk kitalálta, hogy világítsuk ki az arcunkat is. Óvatosan bekaptunk egy-egy égőt. Finoman langyos volt, és nagyon viccesen néztünk ki. Jót nevettünk, és a játékot rendszeressé tettük. Amikor barátaink, a három J. gyerek nálunk aludt, egy éjjel nekik is megmutattuk a titkos játékot, a gyönyörű látványt. Tetszett nekik is. Álltunk öten a fa körül, mindnyájunk szájában egy-egy égő. Nevettünk, borzongtunk, élveztük az égők melegét, csodáltuk egymás lampionként ragyogó piros arcát. Nagyon-nagyon szép volt! Annyira, hogy éveken át eljátszottuk a arckivilágítást, minden évben. Magunkban is, vendégekkel is. Szerettük ezt a játékot.

Jóval húsz év felett jártunk már, mikor egyszer véletlenül elárultuk anyánknak a titkos játékot. Nem sok híja volt, hogy el ne ájuljon rémületében utólag is.

Á., amikor még nem volt 10.

Á. 10.

143 cm, 29 kg. Kedvenc színe a világos kék és a sötét zöld, kedvenc színösszeállítása a sötétkék alapon kis sárga betűk és/vagy minta.

Kedvenc étele a zöldborsófőzelék, a töltött paprika, a töltött- és a székelykáposzta, a spenót, a kolbász, az almás pite, az almatorta, és különféle sütemények, főleg csokis és marcipános, a pizza, a fejtett bab, a gulyásleves, a palacsinta, a lazac és más halak, és minden gyümölcs, amit maga szedhet és ehet azonnal. Kedvenc itala a tejes tea és a karamell.

Tejes teát is, karamellt  is tud főzni magának, mert bármit képes megtanulni, amire hamarabb van szüksége, mint ahogy mi adni tudjuk vagy akarjuk az általa megkívánt dolgot. Mentségünkre legyen mondva, sokszor azért késlekedünk, mert a legtöbb dolgot most azonnal akarja.

A születésnapjára egy málnatortát és egy tejszínes almatortát kért. A málna lesz ma este, a piskótát már megsütöttem.

Imádja a matematikát, a sakkot, a nyelvtant, a történelmet, Harry Pottert és A gyűrűk urát, a starwarst, és ha teheti, napi 6-8 órát is olvas. Vagy kétszer annyit. Vagy háromszor annyit. Többet csak azért nem, mert az már a következő nap. És amit olvas, azt megjegyzi. Bármit azonnal megjegyez, ami érdekli. Bármit. Ami érdekli. A cirill betűket, a görög ábécét, a matematikát, a szülei hibáit, azt, hogy mit ígértünk neki, a német szavakat, az angol szavakat, az idegen szavakat. A helyesírása a tökéletest súrolja. Bármit megjegyez, ami érdekli. Imád Honfoglalózni, többnyire már egyedül játszik. Ha mégis ott vagyunk, és kérdez valamit tőlünk, és mi nem tudjuk, halálra sértődik, hogy milyen buta szülei vannak. A múltkor nem tudtunk valami 1952-es orosz színházi bemutatót. Nem érti, hogy felnőtt létünkre hogy lehetünk ilyen tájékozatlanok. Mert ő mindent megjegyez, ami őt érdekli.  Mondjuk, mi valóban szégyenletesen csekély érdeklődést mutattunk ezidáig az ötvenes évek orosz színháza iránt.

Hogy van-e olyan dolog, amit mégsem tud? Hajjaj!!!!! Rengeteg. Mert azok nem érdeklik. Gőze sincs például arról, hol tartjuk a cipőinket, a ruháinkat, az élelmiszereket, ami nincs épp az asztalon. Valószínűleg kérésre képes rámutatni saját szekrényére, és elméletben azzal is tisztában van, hogy abban az ő ruhái laknak. De szerintem a család többi tagjának a szekrényeit már elhibázná... Nem tudja, bepakolta-e már aznap a táskáját, nem jut eszébe, hogy a ceruzáit mindennap ki kell hegyezni. Elméletben tudja, hogy nem a szennyesből szokás öltözködni, de a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy ha én bedobom a szennyesbe a koszos pulóverét, ő simán kiszedi onnan másnap reggel és felveszi. Hogy miért? Hát, mert ott volt. És mert ő épp azt a pulóvert akarta felvenni. Sajnos, könnyen lehet, hogy ő a világ legkoszosabb gyereke. Utálja a vizet, inni is, belemenni is.

A számítógépet profin kezeli, a porszívót is rá lehet már bízni, a telefontól viszont viszolyog.

Imád fára mászni. Annyira, hogy a fákon ugrálva elfeledkezik állítólagos tériszonyáról is. Erős, folyton edzi magát. Már képes lógó helyzetből felhúzni és kinyomni magát egy rúdon. Imád focizni is, ügyes is benne. A legjobban gólt lőni szeret és védeni. Vetődni akkor is vetődik, ha nincs a közelben labda. Mert a homokban elvetődni jó. Kicsit sok homokot hord így haza az én ízlésemhez képest, úgy napi fél kilót. Azzal töltjük fel a kertet. Harminchatos csizmát kapott idén. Zoknit nem kap, úgyis az enyémeket  hordja.

Az osztálytársai úgy hívják: az Agy. Tisztelik. Szeretni nem mindenkinek könnyű. Nekem, nekünk igen, de nekik nem. Sokszor morcos. Időnként nagyképű. Időnként nagyon butának gondolja magát. Akkor neki sem kezd megcsinálni azt, amiről kijelenti: még nem kell tudnom, mert kicsi vagyok hozzá. Minden alkalommal csalódott, amikor nem 100%-os eredményt ér el. Ami azért előfordul. Mindig valami más érdekli, mint a többieket. Szereti, ha mindenki azt játssza, amit ő talált ki. És pont úgy, ahogy ő szeretné. Csak túl bonyolultak a szabályai. Aztán néhány órás nyüzsgés után már mindennél jobban az egyedüllétre vágyik. Mostazonnal, természetesen. Játék közben, mondat közben, ahogy épp jön. És ezt meg is mondja, bárkinek. Gyereknek is, felnőttnek is. Nagyon udvariasan, nagyon választékosan, de ellentmondást nem tűrően. És ha mégis ellentmondásba ütközik, nyávogni és tekergőzni kezd. Kevés tulajdonsága elfogadhatatlan számomra, de a nyávogástól fél percen belül a plafonon vagyok.

Barna a haja, zöldeskék a szeme. Olyan barnára sül a napon, hogy tavaszig sem fakul ki teljesen. El tudom képzelni, hogy felnőtt korára lesz néhány lány, aki reménytelenül imádja majd, mert okos, gyönyörű és szeretni való. Csak őt ez nem igazán érdekli. Szegény lányok! Ismerem az érzést, én is ilyen fiúkat szúrtam ki magamnak. Aztán az egyiknek véletlenül feltűntem én is...

Iszonyú rendetlen. Ezt tőlem örökölte, de máris sikerült továbbfejlesztenie. Tehetséges kölyök! Lusta is. Mert még nem tapasztalta meg, hogy az eredményekért dolgozni kell. És hogy mindenkinek kell dolgoznia! A nagyon okosaknak pláne.

Abszolút hallása van. Gyakorlatilag bármit visszaénekel első hallásra tökéletesen. Ezt biztosan nem tőlem örökölte, bár kettőnk közül én énekelek gyakrabban hangosan. Ő inkább dúdol. De azt állandóan. Megőrül a zajoktól, mások hamis énekétől, a zsivajtól, a tömegtől. Befogja a fülét és olvas vagy alszik. Csak mások zajai zavarják. Saját folytonos zümmögése, brümmögése, mormogása, motyogása természetes neki. Már nekünk is.

Ha nincs semmi baja, napi 8 óra alvás a maximum, amire képes, és ez így van csecsemőkora óta. Ennél többet nem bír. Imádja a hálózsákját, úgyhogy karácsonyra majd kap egy olyat, ami hosszabb, mint ő.

Utálja, ha puszilgatják, simogatják. De nekem megengedi. Néha még kéri is! Szeret engem. A.-t is. Titokban V.-t is, de ezt el nem árulná senkinek. De okosnak csak A-t tartja a családból.... de lehet, hogy a világon is. Látja, hogy ez nekem nem esik jól, ilyenekkel vigasztal: "Ne aggódj, mami, azért biztosan te is okos vagy, csak sajnos engem a te munkád egy cseppet sem érdekel!" A kritikai érzéke meglehetősen fejlett. Az önkritikán van még mit csiszolni... És elkezdett kamaszodni. Szemtelen, visszabeszél. Egyelőre csak velünk, itthoniakkal ilyen, de kezd egyre nagyszájúbbá válni az iskolában is.

Szeret versenyezni. Nincs lámpaláza nagyobb tömeg előtt sem, bár azt mondja, úgy nem szeret beszélni. Látszani nem látszik rajta izgalom sem. Ez nagy mázli, mert az iskolából minden versenyre elküldik. Többnyire okkal.

Kézügyességi versenyre nem hiszem, hogy valaha is küldenék. Sem rajzra. Bár imádom a rajzait, mert nagyon kifejezőek és szórakoztatóak. Nem baj, hogy rajzban nem ő a legjobb, örülök, kell valami V.-nek is, amiben kettejük közül csak ő arat le a babérokat. V. persze népszerű is, mert szeretetreméltó minden ízében - csakhogy pusztán azért nem osztogatnak érmeket, Á. pedig sokszor csergeti meg előtte a kazalnyi érmét. Nem szívesen írom le, de bizony V.-vel sokszor lekezelő, sőt, néha kifejezetten gonosz. Ezt még a nyávogásnál is nehezebben tűröm.

Mikor megszületett, ma tíz éve, este 21.45-kor, 3650 gramm volt és 55 cm. Sok világos barna haja volt és okos, kutató kék szeme. Az első éjszakán végig bámultuk egymást. A következőket pedig végigbőgtük.

Nem áltatom magam azzal, hogy mindig tökéletes köztünk az összhang, de igyekszem felnőni ehhez a gyönyörű a feladathoz, hogy épp ő a kisfiunk, és nekem ő a legkülönlegesebb és a legfontosabb kisfiú a világon.

Nagyon boldog születésnapot, Á.!!!