Hét kemény esztendő

Szakmai* vitába bonyolódtam egy meglehetősen arrogáns és fennhéjázó (amúgy pedig egy erősen hímsoviniszta, érzéketlen, intoleráns barom) pszichológus kollégával, akiről évek óta hallom többektől, hogy a vesztettnek érzett vitáit szívesen zárja rövidre azzal, hogy ő több évig járt egyetemre, mint mások, ezért ő nyilván jobban tud bármit is és ebből következően mindig igaza is van. Nálam korábban nem próbálkozott ezzel mert látta, hogy én sokkal több évet végeztem el, de alapból is okosabb vagyok nála eddig sikerrel igyekeztem kikerülni a vele való közös munkát - sajnos heveny hányingerem van, ha csak meglátom - de az utóbbi hónapokban több ügyben is kényszerűen összefutottunk... és kooperálnunk kellett volna... de nagyon ellenállt. Egyre nagyobbra nyílt a bicska a zsebemben, már kis híján magamat döftem hasba, amikor eljött az én órám. Ha nem is mondatszerűen, de mélyen magamban már felkészültem rá, hogy engem is betámad egyszer. Az az ő pechje, hogy pont nyilvánosan tette.

Szóval nyilvános érvelés, süket fülek, érvelés, kiröhögés, érvelés, sértődés, érvelés

B.:  már ne is haragudj, de hagyjuk a vitát, én hét évet jártam egyetemre...

én: semmi gond, nem kell, hogy emiatt kisebbségi érzésed legyen, én sok olyan emberrel dolgozom együtt, aki nálad kevesebb évig járt, sőt, olyanokkal is kiválóan tudok együttműködni, akinek érettségije sincs, szóval, nem kell szabadkoznod, csak gondold át még egyszer

B.: háp-háp-háp

közönség: kuncogás, ez szép volt, martine!

* Úgy értem, szakmai vitának kellett volna lennie, ehelyett elkezdett személyeskedni, aminek az volt a rövid lényege, hogy nő létemre elég sokan hallgatnak rám, de...