Spontán

Csütörtök délelőtt egy képzésen voltam, a délután ellógtam és elintéztem néhány ügyet a Nyúl utcánál.  Olyan szép napsütötte kora délután volt, tiszta tavasz.

Aztán pénteken is egy továbbképzésre mentem, a hatalmas erőd kapujában találkoztam a kollégáimmal és a főnökömmel, Foncsikával, akinek a vezetésével elindultunk befelé. Táskavizsgálat, aztán lépcsők, liftek, kanyarok - minimum egy kilométert korzóztunk épületen belül, mire odaértünk. Harmadik emelet 109. Kijön egy fiatal srác.

- Szia! - köszön nekem.

- Szia! - köszönök én.

- A képzésre jöttetek?

- Aham - mondom baráti hangnemben.

- Nincs ma képzés.

- Hogyhogy?

- Azt mondták, mi egész nap itt dolgozhatunk.

Foncsika is bekapcsolódik: ez egy pótképzés, biztosan ma van, épp meg is néztem reggel az íméljeim köz. A srác azt mondja, utánanéz. Mondjuk, gyanúsan senki sincs rajtunk kívül a kijelölt terem közelében. Visszajön egy nővel, egy szót sem szólnak. A srác bemegy a terembe, belülről bezárja, halljuk a kattanásokat. A nő ránk néz és némán bemegy egy másik szobába. Majd kisvártatva kijön és minden szó nélkül elhagyja a környéket.

Foncsika is telefonálgatni kezd a titkárnőnek, hogy nézzen bele a benti gépen a benti ímélekbe. A cím jó. Tíz óra? Az. 24-én? Igen. Akkor van képzés. Ja, mégsem! Hogyhogy? Nem január, február!

Kitekeredünk az épület kacskaringóiból, visszamegyünk az irodába, alig egy óra. A többiek vihogva várnak. Hevenyészett megbeszéléseket tartunk, senki sem erre készült. Heveny vitákba torkollik a vége, van benne félreértés, indulat, egymástól eltérő igazságok - ilyen még sosem volt, de Foncsika is kiakad. Elenged haza mindenkit korábban. Látom, hogy megviseli a dolog. Tinike, akivel indulnék, siet, de megvárjuk Foncsikát, együtt buszozunk. Mielőtt szétszélednénk, megkérdezem, beülünk-e valamire valahová. Beülünk. Fél három van. Aztán este nyolc. Észrevétlenül. Nagyon jót beszélgettünk. A csoportról, a problémákról, a megoldásokról, tervekről, magunkról, a többiekről. Úgy jövünk el, hogy mindenki kisimultan készül a hétvégére.

Ami majd - engem legalábbis - jól  összegyűr, mert már megint több kolbász van, mint nap, vagyis több teendő mint idő. De egyelőre túl a lágy tojáson, a vajas pirítóson, két kávén és a fürdésen bizakodóan bámulok a matt szürke ködbe.