karácsonyi kívánságok

Felírtam a listámra, hogy arcsimogató készülék. Persze nem teljesen erre gondoltam, csak a reggeli félálomban még nehezen nevezek meg kis kozmetikai gépeket. De továbbgondolva az ügyet úgy döntöttem, hogy így hagyom. Nagyon is szükségem lenne időnként arcsimogatásra. Viszont csak nagyon kevesektől viselem el, ha hozzám érnek. A kis gépem ilyen lesz.

Erről van is egy jó vicces sztorim - persze főként nekem vicces és a kollégáimnak, akik ismerik a helyszínt meg a szereplőket. Noha nem egy ügyfélszolgálaton dolgozom, de a szoba egykor ügyfélszolgálatosoknak lett berendezve, vagyis egy kis szobában nyomorgunk öten, sorbakötött (vagy hogy mondják ezt) asztalokkal, amik egybe is vannak építve meg a falhoz és a padlóhoz is vannak erősítve, szóval, ha egy ügyfél ránk akarna támadni, akkor nem tudná hozzánk vágni az asztalokat. Mondjuk az irodában nincsenek ügyfeleink, úgyhogy ez az elrendezés nem praktikus. Mi be vagyunk szorítva az üres fali szekrények és az asztalok közé, ami akkor sem lenne jó, ha ügyfélszolgálatosok lennénk - de akkor legalább nem ugrálnánk fel ötpercenként. Így viszont igen,  és akkor fel kell állnia az egész sornak, ha a legbelső ember akar kijönni, mert ahhoz nem elég a hely, hogy csak beljebb guruljunk a székünkkel.. De a történet idején csak hárman voltunk a szobában: L. kollégám legbelül, én mellette, és P. kollégám szemben velünk az ajtót támasztva. L. dolgozott - és szinte észrevehetetlen volt. Azért csak szinte, mert saccra úgy 250 kg lehet, az pedig elég markáns tömeg ahhoz, hogy mindig látható legyen egy kissé. Én pedig P.-nek meséltem valamit, ami eléggé érzelemfelkavaró volt ahhoz, hogy elég erősen egymásra és a történetre koncentráljunk, a külvilág szinte teljes kizárásával. És akkor fél szemmel megláttam, hogy megindul felém egy hegy. Egy kicsit odébb gurultam a székemmel, de a hegy jött, minél hátrébb gurultam, annál gyorsabban közeledett, és egy idő után muszáj volt a dőlő falakra fókuszálnom a sztori és P. helyett, és akkor láttam, hogy L. gurul felém, ráadásul felemelt karokkal, ami még nagyobb kiterjedésűvé tette, és én gurultam a székemmel kifelé, mert nem értettem, mi a szándéka, csak azt éreztem, hogy mindjárt áthömpölyög rajtam, és egyre gyorsabban hömpölygött így felém felemelt karokkal és én komolyan megrémültem és gurultam a székemmel kifelé és fel akartam ugrani, de nincs elég hely ilyesmihez, úgyhogy csak kirúgtam magam alól véletlenül a széket, ami szerencsére L. és énközöttem landolt, és L. ott magasodott felettem kiterjesztett karokkal, míg én a földre esve remegtem tovább az asztal alatt - és akkor végre L. abbahagyta a hömpölygést, én meg végre meg bírtam szólalni, hogy mit akarsz csinálni? - és akkor kiderült, hogy L. ugyan szinte láthatatlan volt számunkra, de közben hallgatta a sztorimat és úgy döntött, hogy együttérzése jeléül megölel - amiben nyilván a jószándék vezette, de ezzel csak rontott volna az amúgy is felkavart állapotomon, mert gyűlölöm, ha idegenek hozzám érnek, pláne, ha előzetes egyeztetés nélkül meg akarnak ölelni (előzetes egyeztetést követően viszont nem történhet ilyesmi, mert azonnal letiltom a dolgot, mielőtt még megtörténhetne) - és addigra már P. is felocsúdott és azt kiabálta, hogy ne érj hozzá, martine-t tilos megölelni! És akkor L. végre visszavonulót fújt és szabadkozott és én is elnézést kértem a heves reakcióimért - de azt megerősítettem, hogy ha bármikor hasonlóval fog próbálkozni, akkor vagy ugyanez történik (hely hiányában), vagy egyszerűen elhárítom a támadását és felrúgom. Na jó, ekkor a feszültségemmár oldódott, főként, mert P. elkezdett nagyon röhögni, és akkor én is és végül L. is. Azért én remélem, hogy közben szégyellte is magát, hogy így megijesztett - hogy a fenébe jön ahhoz bárki is, hogy mások sztoriját (ki)hallgava ölelkezni támadjon kedve?