Avocado

Szánom-bánom, de tegnap megint nem tudtam ellenállni az avokádónak a boltban. Különösen, hogy míg egyetlen éretlen darab 350-be kerül, addig két érett darab, egybe csomagolva egy lime-mal (darabára 269), egy lilahagymával, egy magyar! fokhagymával és egy Habanero nevű orvgyilkossal mindössze 799 - hát, értitek, a hülyének is megéri. Persze még jobban megéri azoknak a hülyéknek, akik még nem olvasták el, hogy az avokádótermesztés rosszabb, mint a drog, mert lassan már többen halnak meg emiatt, ősemberek és őserdők egyaránt, mert azok teljes lelkifurdalás nélkül vehetik meg a csomagáras terméket itt Magyarországon a boltban. Szóval, nekem az avokádó mellé mindig jut egy adag lelkifurdalás is - mégis megveszem.

De miért? Nyilván gyenge jellem vagyok sajnos - de van egy olyan felettes szervező erő is, ami miatt - én úgy gondolom - hogy általában a kelet-európaiak nehezebben állnak ellen az ilyesminek. És most gyorsan leszögezem, hogy tudom, hogy vannak szép számmal olyanok, akik minden előzetes kelet-európaiságuk ellenére felül tudtak emelkedni önző vágyaikon és betartják azt, az amúgy számomra is rokonszenves és sok esetben követendő trendet, ami azt mondja, hogy ne növesszük nagyobbra harmincnyolcasnál ötvenesnél az ökológiai lábnyomunkat és együnk-vegyünk csupa olyasmit, amit 50 kilométeres körön belül termelnek. De sajnos több ízben is kiderült már, hogy nekem ami a szívemben, az a számban - szóval nem feltétlenül tudok az ilyesminek ellenállni. És itt nemcsak az számít, hogy az én 50 kilométeres körömön belül olyan pékségeket zárat be a NAV, ahol egérhullákkal töltik a kalácsot - ezzel szemben a biogazdaságok erősen alul reprezentáltak (még úgy is, hogy már nem a belvárosban élünk) - hanem (és itt kúszik be a képbe a kelet-európaiság szelleme) az is számít, hogy én (korosztályom jelentős részével együtt) folyton vágyakozni kényszerültem olyan dolgok után, amiket nem kaptunk meg. Banán, meg narancs*, Adidas cipő, Levis, lemezek (atyaég, hogy némelyikért mit adtam volna!), utazás szabadon, meg egyszerűen élni szabadon. És amikor eljött, hogy mindez lehetséges ezek közül néhány, akkor a néhányból nem tudok jól engedni. Az szabadságról avokádóról például én sokáig azt sem tudtam, hogy létezik. De mióta megéreztem egy kis időre az ízét, nagyon hiányzik. És elérhető. És én igyekszem sokszor visszafogni magam vásárlásaimban, és sokszor megy is - aztán meg nem. És akkor olyasmikkel próbálom takargatni a hibáimat, hogy könnyebb annak, aki nem a hiánygazdaságban nőtt fel és nem azt élvezi éli sok tekintetben most is. Könnyebb lemondani (gondolom én) olyan dolgokról, amiket egyszerűen csak használunk, különösebb, ezer éve hozzájuk tapadó vágyak és érzelmek nélkül - aztán egyszer csak rájövünk, hogy káros, nem tesz jót nekünk vagy másnak, és akkor józanul nem használjuk tovább. De amikor részeges és varázslatos vágyak testesülnek meg avokádóbőrbe öltözve, akkor az valami zsigeribb döntés, messze a racionalitás felett lebegve. Ezért azt tanácsolom, hogy ti, akik racionálisan és józanul működtök, ti csak ne vegyetek avokádót, az én egyszemélyes fogyasztásom meg kevés lesz ahhoz, hogy érdemes legyen miatta fenntartani a gyilkos rendszert, úgyhogy kivonják majd és mindenki megmenekül. Talán akkor én is.

* én például 17 évesen tudtam meg egy osztálytársamtól, hogy a narancs és a mandarin nemcsak nevében és méretében különbözik, hanem egzaktul két külön gyümölcs, némileg hasonló, de eltérő ízvilággal. Mert a Tóth Ildi egyszer azt mondta, hogy ő a narancsot nem szereti, csak a mandarint (vagy fordítva). Hogy mi? - néztem rá hülyén. Hiszen azok ugyanolyanok! Mire ő azt mondta, hogy dehogy. Én viszont azodáig csak olyan komoly időbeli elhatárolással ettem hol ezt, hol azt, hogy nem tűnt fel nekem az ízbéli eltérés. Déli gyümölcs volt, és kész. A banántól meg tudtam persze különböztetni - abból felet-felet kaptunk néha a tesómmal. Most meg belerohad a gyerekeim iskolatáskájába, ha nem vagyok résen (de résen vagyok - és ez már másik sztori lenne)