a csodák közünk élnek

nos, amíg én tegnap idefent dúdolgattam mérgelődtem a számítógépem előtt, a mérgem valahogy átszivárgott a falakon és mosolygós jósággá állt össze Á.-ban: amikor lementem valamiért (nem tudom, miért, de biztosan arra számítva, hogy Á. a becsukott szobájában számítógépezik (és A. pedig V.-vel versenyen volt)), akkor azt találtam odalent, hogy az ebédlőasztalra egy tálcára (!) szépen kiszedve ott hever az evőeszközös fiók teljes tartalma, Á. pedig épp a fiókból kiszedett rekeszeket takarítja - majd a fiókot is, mielőtt visszatenné bele a tiszta rekeszbe visszatett evőeszközöket. nem hajigálta, helyezte. tematikusan. minden kés nyele egy irányba! (jó-jó, mondtam én ezt már számtalanszor, hogy így biztonságosabb, mint élek közt nyeleket keresgélni) hát, komolyan, elájulni sem volt időm. majd azt mondta (akkor már hosszabb ideje lebegtem a konyha Á. által már felsepert (!) padlója felett totális eufóriában), hogy úgy látja, nincs tej - kimenne érte és egyúttal hozna mást is, ha kérem. (az nem az ő hibája, hogy a gyalogosan megközelíthető közértből csak végszükség esetén hozunk mást is, mondjuk akkor, ha épp wasabis chipset főznék ebédre) - nem hiszitek el, de mindezt mosolyogva! a fiam önként, minden felszólítás nélkül rám mosolygott! és nem álmodtam (mint az aranytérdű szobrot), mert később, amikor a vásárlásból hazatértem, magától (Oh, irgalom atyja, ne hagyj el*) becuccolt minden az autóból és!!!! mindent kipakolt a helyére! a helyére! nem csak úgy eldugdosta fél perc alatt, hogy úgy tűnjék, mintha, hanem végiggondolta, mit hol tartunk amúgy egyezményesen. tudom én, hogy a csodák három napig tartanak, tisztában vagyok ezzel az illékony tulajdonságukkal - de mégis, orgona ága, barackfa virága, a szívem szép, ünnepi ruhába köténykébe öltözött, már el is kezdtem főzni az ebédet (mert én most hamarosan elmegyek az anyukámhoz, hogy felköszöntsem őt, és ő ebéddel vár engem, és a jó példa ragadós) - és mire hazaérek, szerintem felébred a család is itthon és éhesek lesznek (mert nem jönnek halászlét enni anyukámhoz) - és akkor én csak rámutatok a nagy lábasra, hogy íme!**

* tudom, az idézőjel meg a szerző - én kitettem mindkettőt (darabszámra négy), aztán visszavettem, mert hülyén nézett ki és olyan megalázónak érzem rátok nézve, kedves olvasók, hogy ne kelljen már mondani nektek (és nyilván nem is kell), hogy ez itt Arany János Ágnes asszonya, hát minden hülye magyarember ismeri, mert aki nem, az nem jut el idáig a blogolvasásban sem (nem gondolom korántsem, hogy én lennék korunk Aranya - bár egyszer egy szókincskeresővel számlálóval szívesen megszámláltatnám, hogy vajon hány szót használok (nem vetélkedve a valamikori legbőségesebb szavú költővel, csak a fiatalító (öregbítő?) kíváncsiság által hajtva))

** és nem álmodtam ezt az egészet, minden színtiszta aranyság valóság egy szelete