Azt álmodtam, hogy egy dunántúli kisvárosban jártam, ahol még sosem. Talán Kőszegen. Sétáltam a főtéren, fényképeztem volna a telefonommal a sárga vadvirágokkal (mint a réti boglárka vagy a gólyahír - de mélyebb zöld levelei voltak) benőtt ódon várat, a zöld fatáblás, sötéten ragyogó ablakaival - de nem fért bele a képbe sehogy, pedig gyönyörű volt: régi, szinte fekete kövekből állt, mégis hívogató és barátságos az egész, tökéletes kopottságában is. Sétáltam a bazalt macskaköves téren a várkastély előtt, hogy honnan befogható minden: a virágok arany fényei, a moha smaragd ragyogása, a faragott kapu, a tornyok - de sehogy sem fért bele minden úgy, ahogy élőben láttam. Ekkor lépett hozzám a piros kabátos nő és megkérdezte, a szobrot már láttam-e már. Nem, még nem - mondtam - sőt, egyáltalán nem is hallottam róla. A szobor pedig ott ült a főtéren a kastély közelében, észrevehető, de nem hivalkodó helyen. Kevesen veszik észre maguktól - mondta a nő piros kabátban - pedig színarany. Tényleg úgy csillogott, mint az olvasztott arany. Furcsa pózban ült a földön a szobor, öregasszonyt mintázott magasra rakott konttyal. Nézze csak a térdeit! - hívta fel a figyelmemet a szobor térdeire a nő. De külön rámutatás nélkül is azonnal feltűnt: göbös, öregasszonyosan dagadt, de még annál is dagadtabb volt a térde és kifacsart pózban ült a földön, a két kicsavarodott lábszárát oldalt maga mögé hajtva. És fényesebb volt a mindkét térd még a szobor többi részénél is, pedig ahogy csak a nap ragyog, úgy csillogott többi is - de a csomós, dagadt térdei, mint ahogy a csodatévő szobroknál azok a részek, ahol a csodáért fohászkodók megsimítják a szobrokat, kiragyogott még a szobor általános ragyogásából is. A kezeit az ölében tartotta, kicsit fáradtan összekulcsolva - de mint aki másodpercekre pihent csak meg és azonnal folytatni akarja a munkát. Látszott a kezén is, hogy kemény munkához szokott.
Az igazi történetére nem emlékszem sajnos, de az biztos, hogy egy szegény öregasszony szobra volt, aki minden erejét a még szegényebbek vagy a nála is elesettebbek megsegítésére használta, az idejét mások istápolásával töltötte, még így szinte mozgásképtelenül is, élete vége felé szinte csak térden csúszva. Neki állíttatta a szobrot a város színaranyból. És nagyon büszkék rá mind az itt élők, mindennap eljönnek és megköszönik neki, amit életében tett a városért. Akkor úgy éreztem, hogy ha ilyen városok is vannak az országban, akkor talán nincs elveszve minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése