és beüt a mennykő

éreztem én ezt már tegnap. végül tízkor feküdtem le (hogyhogy ilyen korán?), vagyis minimum egy, de inkább eleve kétórás deficittel kezdve, mert tudtam, hogy hatkor kelni kell. még a felkelés előtt azt álmodtam, hogy lemegyek a vonathoz, csakhogy az az út, amin át kell kelnem a megállóig, fel van ásva. hosszú, másfél méter széles, és legalább másfél méter mély árok tátong az út jobboldalán, ameddig a szem ellát jobbra és balra is. a munkagödör mindkét szélén fagyott göröngyökből felhalmozott dombok - lehetetlen átugrani a beleesés és nyilvánvaló koszolódás nélkül. tuti, hogy nem érem el a vonatot, pedig időben indultam, van még vagy öt percem a vonat érkezéséig. hideg van, esik a májusi hó. (oké, itt talán tévedtem egy kicsit, mert álmomban május volt már). megkerülni minimum másfél-két kilométer (vagyis ha ott egyáltalán vége szakad az ároknak) - csapdába estem. topogok, méregetem az árkot, de sajnos azt álmomban is tudom, hogy nem állok azon az edzettségi fokon, hogy sérülés nélkül átugorjam. jön a vonat, elmegy, én maradok. mondhatjátok, hogy csak álom, az ébredéssel elmúlt. igen - csak a hozzá tartozó feszültség és fáradtság maradt meg, a hó és az árok nem.

(előtte még egy fehér kis kutyát is sétáltattam, másét, mintegy titokban - aztán szembejött egy pitbull, a kiskutya bebújt egy kerítésen, én imádkoztam, hogy vissza ne jöjjön - szerencsére a póráza a kezemben volt, elszökni nem tudott - de a pitbull fenyegetően acsargott kiskutya híján rám is - az valahonnan tudható volt, hogy a cuki kis fehérre már rég feni a fogait - szóval, ekkor még hiába virágzott minden és volt szép idő, a hideg veríték már akkor sem került el) - és ez is elmúlt ugyan - de úgy, hogy ebből átcsúsztam a másik álomba. a stressz maradt.

hatkor főzni kezdtem. fájt a fejem, elvágtam az ujjam - nem voltam még igazán ébren és nem voltam túl jókedvű sem. amikor minden főtt már, azt gondoltam, elugrom pisilni. benyitottam a fürdőszobába és úgy pattantam vissza az ajtóról, hogy a kilincs a karomba csapódott. nem, nincs rugós fürdőszobaajtónk. csak valaki hígagyú hülye az ajtó mögé halmozta fel a lehozott szennyest úgy, hogy az ezáltal nyithatatlanná vált. tudom, ki volt az, én veszekedtem vele még tegnap, hogy hozza le végre a sok mázsányi szennyest (ami fent gyűlik, mert ott fürdünk, de a mosógép lent van). kurvára fáj és kurvára kék. nem a szennyes és nem is az ég, az alkarom. és persze senkinek sincs ideje szennyest válogatni, főzni, mosni, vásárolni, takarítani, elpakolni (satöbbi) a heti három-négy edzés mellett - remélik, ezt megértem.

azt hiszem, itt tört el valami (nem a karom, az csak kék), megállíthatatlanul bőgni kezdtem. és én ezzel levettem a kezem róluk. azt a kéket. ezentúl csak magamra mosok, magamnak vásárolok, magamnak, de legalábbis a magam igényei szerint főzök. saláták lesznek és tea. és heti négy edzésen fogok részt venni (nem - de heti négyszer egy órát igazán sétálhatok, ha szép az idő és olvashatok, ha nem az).