minden nap egy új nap

Nagyon megdöbbentett David Bowie halála. Olyan képtelenség ez, mintha például lefűrészelték volna az olasz csizma sarkát. Félelmetes a dolog, holott, ha őszinte akarok lenni magamhoz (és ebben az ügyben aztán tényleg miért is ne akarnék) nekem David Bowie tulajdonképpen  igazán nem volt senkim, mégis ijesztő, hogy ezentúl  már az idők időtlen végezetéig (vagy kinek meddig adatik) egy David Bowie nélküli világban kell lézengenünk mindnyájunknak, és most nem az számít, hogy eddig hányszor gondoltunk rá nap mint nap (én például szinte sosem), mert mégiscsak lehetett tudni, hogy valahol itt él ezen a bolygón, együtt velünk. Egy kicsit jobb szegletben, mint mi, de mégiscsak itt, és kortárs. És most igen, egészen félelmetes belegondolni, hogy David Bowie-val már nem bolyongunk együtt ezen a bolygón soha többé, hogy még David Bowie is meg tudott halni, márpedig ez a csúfság akkor bármelyikünkkel bármikor megtörténhet. Ijesztő, igen, és különösen annak a fényében, hogy míg a meghalásról úgy gondolom, mind képesek lehetünk rá (sőt, egyenesen arra vagyunk kárhoztatva mind, hogy egyszer így végezzük), addig (szintén hitem szerint) erre a féle, fajta, minőségű - hogy ragozzam még? életre csak ő volt képes. Ő tudott csupán David Bowie-ként élni és meghalni is. Mi meg majd csak úgy, noname módon (kis úr, kis űr, nagy úr, nagy űr? - á, ne higgyétek ám, hogy így gondolom, közelről minden űr ugyanolyan végtelen mély és fájdalmas zuhanás) Azt hiszem, ilyenkor szoktam rádöbbenni, hogy milyen öreg vagyok. El is megyek rákszűrésre mihamarabb.