Ma olyan sokfélét álmodtam, az álmok pedig olyanok, mintha fel-fellebbennének valami fátylak vagy leplek valami olyan elől, ami normálisan takarásban van. Részint elmentünk anyukámmal meg a tesómmal meg a sógornőmmel annak az iskolának a báljára (?), ahová jártunk a tesóm is meg én is - és ami most V. favoritja lett a nyílt napokon való mászkálások során (de abból, mármint mászkálásból még vannak hátra más iskolák is). Anyukám valami nagyon elegáns női maharadzsának öltözött (nem jelmezbál volt, sima megaparty - és mindehhez izzasztóan forró nyár), és megcsodáltuk, milyen szép még mindig, bár azt is mondtuk, talán túl elegáns egy ilyen rendezvényhez, de végül úgy döntöttünk a tesómékkal, mindegy, őt úgysem ismeri senki (minket sem amúgy), jöjjön abban, amiben a legjobban érzi magát - de aztán az út egy pontján átöltözött szedett-vedett kerti ruhákba és hiába mondtuk, hogy ennél azért egy kicsit illene elegánsabbnak lenni, most ő érvelt azzal, hogy úgysem ismeri senki, és hogy majd elvegyül a tömegben. Egy téren (ilyen tér nincs, a hatvanas - hetvenes évek frissen felhúzott lakótelepeinek lehettek ennyire steril, árnyéktalan fényben úszó aszfaltos terei), mielőtt még odaértünk volna, előhúztam a hátizsákomból és odaadtam neki egy kissé kopott női katonai órát, hogy ezt mindig viselnie kéne, mert ez mutatja az időt - de nem tudtam, ismeri-e még az órát. Hosszú álom volt sok képpel, minden nagyon élesen, vakítóan ragyogott a nap, fényben úszott a maharadzsaruha a turbánnal és anyukám karcsú dereka.
Aztán pedig valahogyan átkeveredtem egy másik álomba, ami nagyon laza szálakkal kötődött az előzőhöz, bár nem tudom, hogyan. Ebben a valóságban moziba vittem a lányokat, V.-t és két másik, nála kicsit idősebb lányt, testvéreket (egy régi ismerős igazából csak képen látott lányait). A mozi olyan volt, mint egy nagyon régi, kopott és eléggé elhanyagolt templom, sima fehér fal, a padok erősen kiszáradt vékonyka fából - és nem az aprócska vetítővászon (az oltár helyén volt, vagy afölött, fekete keretes, mint egy kép), hanem egymás felé voltak fordítva - nehéz volt így jól látni a vásznat (a film még nem kezdődött el), én megkérdeztem valakit, hogy egy nagy és üres könyvespolcot kitehetnénk-e a kertbe, mások tologatni kezdték a padokat, hogy lássanak - de azt hiszem, ez a film végül nem kezdődött el soha. Vagy mégis? ha igen, akkor a hatvanas évekről szólt és valami dél-olasz film volt napszemüveges, fekete öltönyös férfiakkal. A hosszúra nyúlt várakozás során a lányok egymást túllicitálva szomorkodtak azon, hogy nem elég szépek, mindegyik egy másikra, a többire szeretett volna inkább hasonlítani, pedig szépek voltak mind. Aztán volt még valami másik álom - talán ez történt dél-Olaszországban, nem a film? - erre csak nagyon halványan emlékszem (nagyon halványan emlékszem nagyon éles fényekre).
És ma szokatlanul korán felébredtem magamtól, nem akartam még felkelni (nem értem, miért nem), de nem tudtam már visszaaludni sem és valami magamra erőltetett félálomban az járt a fejemben, hogy mennyi párhuzamos és mennyi egymást valahol metsző valóság (vagy inkább valótlanság) élhet egymás mellett, és hogy minden pillanat egy-egy újabb választás, ami épp történhetett volna másképp is (de végtelen módon másképp), és hogy ezek az elmúlt pillanatok meg azok a soha meg nem történt másik világok vajon léteznek-e ténylegesen valahol valami szupervégtelenben vagy elmúlnak örökre azzal, hogy nem ők lettek a kiválasztottak - és a racionalitás ugyan egyértelműen az elmúlást valószínűsíti, én mégis időnként hajlok a megmaradásukra és arra, hogy valahol máshol talán másképp is megtörténik minden velem és mindenki mással is.
Ma valahogy nekem is jó álmaim voltak, sokat nevettem és jó érzések voltak bennem,sajnos ez ritka, inkább kusza és gondterhelt álmaim szoktak lenni...
VálaszTörlés