Veszélyesnek látszom

1. V. szülinapi bulija
Megvártuk a tanítás végét, aztán kivettem egy nap szabit és a V. által meghívott kislányokat (összesen tíz gyereket) elvittem a városba lövöldözni. Ez volt V. vágya. V. egy héttel korábban szétosztotta a meghívókat az egész napra vonatkozó pontos programleírással, tudnivalókkal és az én telefonszámommal.

A bulit megelőző napon még nem tudtam, hányan jönnek el - mint V. mondta, Timit és Lolát nem biztos, hogy elengedik velünk. Mert? - kérdeztem véres nyálat fröcsögve a félelmetesen csattogó ragadozó fogaim közül Hát, mert nem tudják az anyukáik, hogy elbírsz-e annyi gyerekkel. Oh, my God - gondoltam és reszkető kezeim közül kiejtettem a mankót, így azon nyomban hanyatt is vágódtam. Hát hogy is tudnék egymagam bekísérni a városba tíz tizenkét éves kislányt? hiszen magam is segítségre szorulok Felhívnád őket? - kérdezte V. Én? - nyitottam tágra vaksi szememet. És mégis, mit mondjak nekik? Hát, hogy tudsz ennyi gyerekkel közlekedni - felelte V. Bocs, de nem - mondtam én. Ha akarnak valamit kérdezni, majd felhívnak. Már az is ciki, hogy rajtad kívül a kislányok egyike sem járt még sosem egyedül sehol, van, aki még iskolába vagy onnan haza sem. Persze, ez csak az én véleményem, de nálam ez eléggé mérvadó. V. elment - gondolom, megvíberezte a kislányokkal, hogy én nem hívom fel az anyukákat, nekik kell hívniuk, ha akarnak valamit.

Előző este kilenc körül hívtak - hogy tényleg egyedül kísérem-e a gyerekeket. Mondtam, hogy terveim szerint igen - de ha van kedvük jönni, szívesen látom őket. És nem lesz baj? - aggódtak. Milyen bajra gondoltok? - firtattam. Hát, hogy a gyerekek nem fogadnak szót. Vagy hogy elvesznek. Vagy valami más. Mondtam, hogy szerintem minden valamirevaló anyuka meg tudja beszélni a saját tizenéves kislányával, hogy figyeljenek az úton, ha nem akarnak elveszni. V. például ügyesen közlekedik akár egyedül is. Jó-jó, ők nem is úgy gondolták. És azért mi bátrak vagyunk, hogy elengedjük V.-t. Azok, hát. Az ebéd pedig hideg meggyleves lesz és spaghetti bolognai szósszal, mondtam. Jaj - rémült meg az anyuka. És az nem veszélyes? Öööö.... micsoda? - értetlenkedtem (de tényleg). A hideg meggyleves... nem attól sokan szoktak kórházba kerülni? Elvégeztem egy gyors stresszoldó gyakorlatot, aztán visszafojtottam a röhögésemet is és kedvesen megnyugtattam Timi anyukáját, hogy mindent V.-vel kóstoltatok meg legelőször. Hálásan köszönte. Ja, nem. De azért végül elengedte Timit.

(és jó tíz nappal később azt mondhatom: minden gyereket, még a leghülyébbet is épségben átadtam a szülőknek és tudomásom szerint egyik gyerek sem került kórházba a mérgező levesemtől)


2. Játszótér
Elmentem kocsival bevásárolni. A játszótér mellett elhaladva a játszótéri kisházból V. és a barátnői integettek ki vidáman, Á. a haverjával távolabb focizott. Nekik is integettem, bár nekik feleslegesen. Bevásároltam. Hazafelé láttam, hogy V. még mindig a téren van Jankával. Lassítottam, megálltam, letekertem az ablakot. V. és Janka odaszaladtak, a játszótér magas drótkerítésén belül, attól mintegy három méterre (ajtó csak a túloldalon, az minimum száz méter). Az autóban ülve a nyitott ablakon át megkérdeztem a lányokat, ettek-e, jól érzik-e magukat, meddig maradnak. Vidáman válaszolgattak. Valahol a kérdések és válaszok közt félúton csatlakozott a lányokhoz két kisfiú is, ovis formák. Szájtátva nézték a nagylányokat, időnként belekuncogtak a beszélgetésünkbe. Homokozóvödör és kislapát volt náluk. Kisvártatva a bokrok közül (nem mondom, hogy mögül, mert a bokrok legmagasabbika sem éri el a hetven centit) nagymama kinézetű vén sárkány tört elő, és kénköves lángot lehelve felém rám rivallt: mit akar maga azoktól a gyerekektől? És villámgyorsan elhúzta a kisfiúkat a hatókörömből kerítés elől.

Szerencsére a kisfiúktól semmit sem akartam. A lányoktól azt akartam megtudni, mikor jönnek haza. Majd ha fagy meguntuk - csicseregték. Bólintottam és dolgom végeztével hazagurultam.