nőtársaim (és így általában az emberiség) megmentésére irányuló gondolatkísérleteim egyike

Úgy gondoltam, befestem a hajam. Kifésültem, befestettem. Kicsit olvasgattam a dobozát, hátha írnak valami újat, amikor A. felkiabált hozzám az emeletre, hogy akkor ő most elmegy edzésre. Akkor szia - csúszott ki a számon felelőtlenül - amit A. úgy értelmezett, hogy ezzel búcsút is vettünk egymástól, így elviharzott. Én meg hirtelen ott maradtam egyes egyedül, a kezemben a dobozzal. A dobozzal, amin azzal fenyegetnek, hogy igencsak megbánhatom, ha hajat festek, mert az anafilaxiás sokk ott bujkál minden sarokban (ez nem vicc, tényleg!) - és azon gondolkodtam (hajfestéskor mindig van harminc percem gondolkodni), hogy ha festék most az egyszer valóban megtámad, akkor végül is ki fog engem megmenteni? Senki - döbbentem rá. Eddig persze mások is eljuthattak már számtalanszor.

Én azonban - ahogy a fenyegetettség megsokszorozta erőimet - máris mások megmentésén fáradoztam. Mert ugye tudjuk, hogy tízezer nő él egyedül? Nos, őket vajon ki menti meg? Kihez fordulhatnak a hajfestő szinglik? És az akaratuk ellenére magányosok? Na? Hát, ez az. Senkihez. Nincs ott velük senki a döntő pillanatokban.

Pedig... pedig lehetne! Hiszen egyszerű, mint a megfelelő hajszín kiválasztása a palettáról... hajfestő klubokat kell szervezni az egyedül élő nőknek (természetesen nemre való tekintet nélkül)... ahol mindenki egyszerre, a klubnapokon festené a haját... és megmentenék egymást, ha szükséges. De a lecsöpögő festéket addig is letörölgethetnék egymás füléről, válláról, nyakáról, míg a főellenség nem támadja meg őket! Zseniális ötlet, én mondom, ez korszakalkotó!

Azt hiszem, Semmelweis-szel egy lapon (napon?) fognak emlegetni eztán: a nők (önzetlen és szerény) megmentője! (remélem, előtte nem zárnak diliházba és vernek ott agyon, mint azt a derék Semmelweis Ignáccal tették felvilágosulatlan kortársai.)