2015. május 23., szombat

Szuperbacit tenyésztünk

És elég jól megy. Reggel esett - erről egyrészt már írtam, másrészt úgyis láttátok, hiszen ma az egész világon mindenütt esett. V. vírusos vagy bakteriális hisztirohamban szenved, hisztizett azért, mert elaludt, mert nem volt ruhája (volt), mert esett az eső, mert elázott, mert.... mindenért. Á. ismét lázas, köhög, rekedt. És pimasz és undok. Már A. is rosszul van, ő meg hazahozott valami hasfájós rosszullétet Angliából (vagy nem onnan tulajdonképpen az eredete mindegy is). Nekem kijött a herpesz a számon, fáj a fejem, álmos vagyok - ja, és a nyelvem is bizsereg, csak úgy, mint Á.-é. Kis göbök vannak rajta. Azt már meg sem írom, hogy hónapok óta nem jutok el mammográfiára, úgyhogy hónapok óta rettegek, hogy most már úgyis késő lesz. Azzal nyugtatom magam, hogy hipochonder vagyok. De sajnos tudom, hogy hipochonderek is lehetnek ténylegesen is betegek. Végtelen nyomottság van rajtam, már reggel ébredéskor fáradt vagyok - ma délután aludtam is vagy három órát. Elment a nap a nagy semmivel. Főztem, vásároltam, mosogattam. Így megy el az egész élet. És most nem a nagy szavakon akarok lovagolni, mert azokra úgysem tudnék felmászni. Megelégszem a kis póniszavakon való lovaglással. A szüleim az őszi hónapok óta hetente éveket öregszenek. Eleinte (nem csak akkor, amikor gyerek voltam, hanem annál még sokkal tovább is) úgy tűnt, halhatatlanok. Hogy ami késik, nem múlik. Hogy mindenre van és lesz idő. Hogy a dolgok bepótolhatók. Most meg? Most meg nagyon is halandónak látszanak, ijesztően annak. Nem, nem különösebben öregek, kora hetvenesek. De az utóbbi hónapok valahogy nagyon lestrapálták őket. Úgy megöregedtek, hogy el sem hinném, hogy ilyen van, hogy ilyen létezik egyáltalán, ha nem tapasztalnám minden találkozáskor újra és újra döbbenten. Igazából iszonyatosan félek, hogy egyszer csak meghalnak, még mielőtt beszélgethettünk volna. Nem egy beszélgetésre gondolok itt, sokkal inkább sokfélére és sokra. De úgy látom, már így is lekéstem nem egy dolgot - és úgy megy el az idő (és nem is megy, hanem rohan), hogy nem tudom, mikor szakíthatnék ki belőle olyasmikre, hogy elmenjek hozzájuk és beszélgessünk. Persze, ők sem könnyítik meg a helyzetemet, a régi vehemenciával rohangálnak térben és időben - de a legtöbb út már igazán nem vezet sehová, inkább megszokásból nem érnek rá... rám, ránk. Én nem tudom, ezt hogy kell kibírni. És hogyan kell menedzselni - ez a szó persze most egyáltalán nem illik ide, de mégis ezt kell használnom. Ti nem rettegtek a meghalástól?

4 megjegyzés:

  1. De igen, rettegek. Pedig azt hittem, egyre jobban hozzászokom a gondolathoz majd, ahogy öregszem, de nem, helyette egyre jobban félek. A szülőkkel meg beszélgetni kell, igen, mert nekem is visszahozhatatlanul sok az a megkérdezni való, amit már soha, senkitől... :-(

    VálaszTörlés
  2. Először is: gyors jobbulást, majd gyógyulást kívánok nektek! Utána a világ is másabb lesz. És igen, én is félek az elmúlástól (főleg a szeretteimétől), de ha jól vagyok kevesebbet gondolok rá, és szerintem, ha jól leszel kevesebbet fogsz gondolni rá. Hajrá nektek! (Aludjatok csak nagyon sokat, az ilyenkor jót tesz. ;-) )

    VálaszTörlés
  3. Kepzeld, en egyaltalan nem. Lehet h meg abban a fazisban vagyok, h hallhatatlanok a korulottem elok? Pedig mindentol szoktam rettegni, de pont ettol nem. Az oregedestol, a lestrapaltsagtol, a betegsegekto, igen... De a halaltol nem (kiveve Matyit - a balesetektol baromira felek)

    De azert jo h mondod, felhivom a szuleimet... :))

    VálaszTörlés
  4. Én az öregség hozta változástól félek, az ami most megijesztett nagyon.

    VálaszTörlés