József Attila, én szeretlek téged

Születésnapodra

Harminckét éves (bárcsak annyi! de kár is volna letagadni) lettem én -
meglepetés e költemény,
nem hízlal, mint a sütemény (jó volna azért kuglert is venni)
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
rajongó környezetem
magát
s magam

Harminckét évem elszelelt,
párizsi, kenyér (szeletelt)
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
Vagy vegyem lazán?

Lehettem volna oktató (a krumpli is nagyon laktató -
ez szerény remény?),
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem (és rizst ettem), mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem (begyetem, medvetánc)
fura
ura,
Fürtös, láncos, táncos, nyalka,
aj de szép a kerek talpa!
Hova vánszorogsz vele?


Intelme gyorsan, nyersen ért,
öklöt éreztem, nem tenyért
a „Nincsen apám” versemért
(se istenem, se hazám,
se Petőfi, se kazán),
a hont
kivont

szablyával (úgy, mint háborúság, mínusz szablya,
az annyi, mint… ennek nincs is apja…
anyja mosónő a hegyen… ne hagyjuk, hogy költő legyen!)
óvta ellenem.
Ideidézi szellemem, e kellemetlen fegyverem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén,
saját pályámat félteném,
és a sajtot, mi félkemény” -
a porban hever, de lever,
és gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr
(meg Hoffmann Rózsa úr, ki félre sose kúr),
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
és hamar kinyúl
sekély
e kéj -

Én egész népemet fogom
– mert nekem nem árt a pofon,
igenis én vagyok topon -
nem középiskolás fokon
taní-
tani!