Iszonyú büntetés a sorstól

(vagy magamat büntetem?) egy olyan főnök irományait javítgatni nap mint nap, aki stilisztikailag mélyen a béka segge alatt ül, a helyesírása messze nem éri el egy átlagos általános iskola harmadik osztályos gyerek szintjét, a szövegformázásért rajong, ezért minden sort teletűzdel dőlt és vastagított betűvel, különféle nagyságú betűkkel írott szavakkal, valamint kérdő és felkiáltójelek tömkelegével, oldalanként minimum száz, random módon elszórt vesszővel, gondolatjelekkel, pöttyökkel, egymást követően kétszáznegyvenhatszor leütött enterekkel (ezek hivatalos beszámolók, jelentések, tanulmányrészletek), majd idebassza nekem (tudom, csúnya szó, de sajnos nagyon pontosan  leírja a jelenséget), hogy nézzem át - de mire én hajtépések közepette rendbehozom (nem, nem a titkárnő vagyok), a főnököm vagy már kiküldte az általa gányolt eredetit - vagy még nem, de akkor is az eredetit fogja kiküldeni, mert szerinte én nem értem a lényeget. Csakhogy a nevem szerepel az anyagon. Paradox módon az egyedül általam írt (és nagyképűen hadd mondjam azt, hogy az övénél jóval igényesebb) szövegek felett viszont általában egyedül az ő neve szerepel.