Ezért úgy haragszom

V. rajzai - amit a szülinapjára kapott jobb agyféltekés rajztanfolyam első napján készített és amit a harmadikon - a képen ugyanaz a személy látható:

Egyrészt egyértelműen elfogult vagyok, mert imádom a kislányomat, és szerintem az a természetes, ha az ember elfogult a gyerekével - mert ki más legyen az vele, ha nem én? Másrészt az elfogultságom nem vak, én sem tartom minden egyes művét, alkotását, megmozdulását tökéletesnek, isteninek és felülmúlhatatlannak - de vannak olyan rajzai, írásai, mondásai, tettei, amiktől az elolvadásig meghatódom és csak hápogni tudok, hogy ez te csináltad? Ó, V., én el vagyok ámulva-bámulva tőled, egészen különlegesnek tartalak, stb., stb. (már ahogyan azt az elfogult anyukák szokták). Szóval, én erről a rajzról azt gondolom, hogy eléggé jól sikerült - vagyis hogy nagyon jól, és szerintem felülmúlja az "átlagos", 11 éves gyerekek által készített rajzokat (bár tudom, hogy átlagos gyerek meg átlagos rajz nincs is - de ez szerintem még a nem átlagosak közül is kiemelkedik)

V. ma ezt a rajzot majdnem odaadta a nagymamájának ajándékba. Tudom, hogy az volt a szándéka, hogy végigmutogatja mindet, a nagymamája ámuldozik egy sort, aztán meghatódik, hogy V. neki adja a legszebbet. A terveknek megfelelően V. elkezdte megmutatni a rajzait - mire a nagymama ilyenképp  fanyalgott: mit rajzoltál le? egy büdös cipőt? és ez? ez mi? egy majom? (macska volt, nem is rossz) hát ez? ezt hogy kell nézni? ló? de hát a lónak legalább egy milliméterrel szélesebb a mellkasa és keskenyebb a térde (a nagyi nem lóidomár, sem műlovarnő, sem grafikus, sem...) és ez mit akar ábrázolni? egy krumpli? ja, állítva nézzem? akkor mi? egy élére állított krumpli? V. szája már biggyed lefelé, de azért előhúzza a fenti két rajzot is - nézd nagymama! ezt rajzoltam első nap, ezt a harmadikon. A nagymama megnézi: De ilyen csúcsos száj élőben nem létezik, hogy nézne ki?! És hát ennek ferde az álla! mintha épp begyulladt volna a foga! És a nyakát is kitekerték  - kacag saját humorán a nagymama. V. megállja sírás nélkül, elteszi a rajzokat, a nagymama nem kapja meg ajándékba.

Aztán még a nagymama szeretné megmutogatni a másik unokákról készült fényképeket, amiket mostanában küldtek át nekik: nézzétek, milyen ferde a kisfiú foga! én már elvittem volna fogszabályzóba (8 éves, ilyenkor még nem szabályoznak - amúgy nem különösebben ferdék a fogai, csak a frissességtől kuszák)... és itt a kislány.... nem csúnya, helyes pofija lenne... de milyen vézna! csoda, hogy egyáltalán felvették iskolába! (nagyon szép, törékeny alkatú kislány - kb. mint az anyja - és az apja sem nagyon más típus: alacsony, vékony csontú)... és itt volt valahol a legkisebb (3 hónapos)... nagyon csúnya rajta, mint egy manó.... nem találom.... azt hiszem, kitöröltem, olyan csúf rajta...

Eszünk, iszunk, jót mulatunk, mindenkiről (magunkat is beleértve) meghallgatunk még néhány kellemetlen hírt (A. kopaszodik és nagyon öregszik, sápadt, én egyre kövérebb vagyok, V. sem fogja elkerülni a sorsát, az én alkatom, Á. mogorva és túl magas) - aztán elbúcsúzunk. Búcsúzóul a nagymama utánunk kiált: küldjetek majd képeket a nyaralásról, sosem küldtök, nem tudok mit mutogatni a barátnőimnek, pedig mindig kérdezik, hogy miért csak az egyik alomról van képem...

Nem fogunk küldeni.

(az unokáit következetesen nem szólítja a nevükön, csak "a kisfiú" és "a kislány" titulus jár nekik - én egyszer, még vagy tíz éve azt válaszoltam arra, hogy hogy van a kislány meg a kisfiú, hogy mindketten jól vannak, a férfi épp nincs itthon, a nő pedig fáradt kik? kérdezte a nagymama - és hogy van az öregnéni?  - kérdeztem tőle rejtett udvariassággal - de nem értette: kire gondolsz, martine?)