Elvarratlan szálak (1.)

Időnként azzal fejezek be egy-egy bejegyzést, hogy no, majd meglátjuk... aztán én általában tényleg meglátom, mert ez a blog nekem a valódi életem szerves része (akár tetszik épp, akár nem), nem csak holmi virtuális kaland, amit át lehet élni anélkül, hogy a dolog veletek is megtörténne - korántsem lebecsülve a virtuális kalandokat, mert nekem például őszintén és igazán fontos sok, a való életben sosem (legfeljebb fényképen) látott, viszont rendszeresen és izgalommal olvasott blogger sorsa, élete, történései, kérdései és megoldásai), és egy csomószor eszembe jut ez-az, hogy az aztán vajon hogy alakult és mi lett (mert nemcsak én csapongok, hanem ti is hagytok ám elvarratlan szálakat) - szóval, például említettem néhány hete, hogy bánatos, kényszerű fektemben textilékszereket kézműveskedek (meg V.-nek kötöttem egy hosszú-hosszú sálat, ami olyan jól sikerült, hogy alig várja, hogy végre hideg legyen - jaj, legközelebb inkább fürdőruhát vagy napkalapot kézművelek neki) - és hogy azokból szándékozom adni a dokinak és a gyógytornásznak. És lefényképezni ugyan nem sikerült a műveket (mert pillanatnyilag nem tudom, hol a gép), de elkészültek és odaadtam. És a doki azt mondta, hogy köszöni, bár nem szokott ilyesmit hordani - aztán egy hét múlva azt mondta, hogy már hordta is, mert épp egy ilyen illett valami ruhájához, bár a lánya azt mondta, kicsit alteres, de szép. A gyógytornász lánynak pedig tegnap adtam oda, és ő azonnal azt mondta, hogy de gyönyörű! Úgyhogy remélem, valamikor majd hordani is fogja.

Én pedig felbuzdulva azon, hogy tetszettek, valamint felbuzdulva azon, hogy nekem is tetszenek, meg még csinálni is jó további termékeket tervezek, amiket le fogok fényképezni. Direkt nektek, ide a blogba, hogy ti is élvezhessétek az örömömet.