Ha pizzára tesszük, mindenképp.
Tegnap volt a gyerekek által tervezett és szervezett, általam pedig a sötét süllyesztőbe kívánt (sajnálom, mea culpa, de így éreztem) halloween party. Minden meghívott gyerek eljött (tíz), a többség jelmezben. Á. és V. példásan kitakarítottak előtte (felmosás, porszívózás, még rendet is raktak - nem néztem meg, hová tűnt a sok cuccuk a földről, minden esetre nem voltak látható helyen). A pizzasütést végül is teljesen magamra vállaltam, csak azt kértem, készítsenek mindent a kezem ügyébe. És nagyon egyszerű pizzákat terveztem (paradicsomszósz, kolozsvári szalonna, kolbász, lila hagyma, gomba, bazsalikomlevél, sajt - nem mindegyiken minden, hanem ezek variálása). Olajbogyót nem tettem rá, mert bár mi mind a négyen nagyon szeretjük, úgy figyeltem meg, hogy mindig az történik, hogy a vendégek 90%-a azt söpri le először a pizzájáról, úgy meg kár rátenni. Aztán persze (különösen gyerektársaságban) a söprögetésnek nem szokott vége szakadni, ki gombát nem eszik, ki hagymát, ki sajtot, ki szalonnát, ki kolbászt - de pizzát szerencsére mind, sőt, V. azt mondta, többen is azzal fogadták a meghívót, hogy végre valami finomat ehetnek, mert nálunk mindig finom dolgok vannak (ettől persze hízik a májam).
A tegnapi este igen szép volt, langyos, kellemes, kora őszi, így a gyerekek rávették A.-t, hogy csináljon nekik tábortüzet a bátorságpróba és egyéb programok zárásaként - A. pedig már úgyis rég el szerette volna égetni a mindenhonnan levágott száraz ágakat, gallyakat, vastagabbakat és vékonyabbakat egyaránt, úgyhogy a dolognak minden irányból magas rangú támogatói akadtak - a projekt tehát megvalósult (egyetlen fillér Eu-s vagy egyéb külső forrás nélkül). És a gyerekek a tűz körül óhajtották elfogyasztani a pizzáikat. Én sütöttem, szeletekre vágtam, valaki mindig kivitte tálcán és fél perc múlva hozta be az üreset, hogy még kérnének. Kértem V.-t is, Á.-t is, hogy vigyenek ki egy üres tálkát is, ahová a vendéggyerekek leválogathatják a nekik nem tetsző dolgokat. Nem kell, mondták külön-külön, de egybehangzóan. Hogyhogy? Hová dobálják? A tűzbe? - kérdeztem (végül is megnyugodva, a tűz szépen takarít) Dehogy! - mondták egymástól függetlenül - Még senkit sem láttak, aki bármit is leválogatott volna a pizzájáról, csak falják és követelik a következő szeletet. Mert (bár tudták, hiszen az orruk előtt készítettem) a sötétben mégsem vették észre, hogy rajta van. És ízlett nekik.
És egyébként is annyira jófejek voltak és olyan mosolygósak, hogy aztán már eszembe sem jutott többé bánni, hogy itt nyüzsög ez a rengeteg gyerek, és boldog voltam, hogy élvezik az őszi szünetet és épp nálunk vannak (és ebben nagy szerepe volt az egyik anyukának, aki eljött segíteni és gyakorlatilag végig mosogatott, pakolt (pedig mondtam, hogy nem kell), úgyhogy a buli végére nagyobb rend volt, mint előtte).
És még az jutott eszembe, hogy amikor Á.-val voltam terhes, akkor végighánytam a kilenc hónapot, gyakorlatilag nem volt étel, amire rá bírtam volna nézni (az egyébként imádott fokhagymának a látványától is - úgy értem, ha képen láttam is! - is azonnal rosszul lettem és a fokhagymaszagot több kilométerről csalhatatlanul kiszúrtam - és ez csak évek alatt múlt el! Olyan érthetetlen, hogy miért), a vége felé nagyon ritkán esetleg a sima sajtos melegszendvics. Viszont amikor V.-t vártam, iszonyú éhes voltam mindig. Annyira, hogy a mezőn legelésző tehenekről is az jutott eszembe, hogy beléjük kéne harapni és felfalni négyet-ötöt belőlük (izé.... tízóraira). Végül nem tettem meg, pedig biztosan csinos kis újságcikk kerekedett volna belőle, kis magyar világszenzáció.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése