október, november

Számomra mindig a két leg... izébb hónap volt. Természetesen fel tudtam sorolni már óvodában is a megfelelő sorrendben a hónapokat, anyukám egész kicsiként megtanított már arra, hogy a két öklünket összeszorítva a kiálló ökölbütykökből (bizonyára van hivatalos neve, ami valami más) és a bütykök közti hullámvölgyekből egyetlen pillantással megállapítható, hogy melyik hónap hosszú (31 napos) és melyik rövid (30 napos). Öntudatos, büszke februáriként világ életemben úgy éreztem, az a legigazságosabb hónap, hiszen pont négy hetet ölel fel, csak négyévente egyszer szabálytalankodik, akkor viszont olyat tud, mint egyik másik sem. Szóval, mindent tudtam, amit a hónapokról tudni kell. Leszámítva az októbert és a novembert, mert azokat folyton és rendszeresen összekevertem, felcseréltem, hiába próbálkoztam, teljesen összemosódtak, megkülönböztethetetlennek láttam őket.

Ősz, lombhullás, sár, eső, köd, borzongás, hideg, szomorúság, temető, latyak, nagy októberi szocialista forradalom (ez ugye a híres novhét, ünneplőben megyünk, cirkál az Auróra, halomra lövik a népet, hideg van, sötét, kegyetlen a világ) őszirózsás forradalom (mikor is van, ez is novemberben? az őszirózsa melyik? a temetővirág? viaszos, ronda és büdös), halottak napja (szürke temetők, nagykabátok, ismeretlen halottak, krizantémbűz), mindszentek (suttogja a nagymama, lopva bemegyünk a templomba, nincs ám szépen kivilágítva, mint karácsony környékén, nem süt be a nap a színes rózsaablakokon, mint a nyári utazások templomnézéseikor, hideg van és sötét bent is, mit csinálunk itt?), az aradi tizenhármakat már legyilkolták, messze a még téli szünet (őszi ugye nem volt akkoriban), legyen már legalább december, akkor jön a Mikulás, aztán karácsony lesz, izgalmas piros-arany hónap nagy hóeséssel, de ez a kettő itt a fonnyadt alma illatú szeptember, ami még szinte nyár és a végre téli december közt, ez valami borzalmas. A sötétség maga, Petőfi az őszével, hogy szép, mint mindig őneki, jaj, dehogy szép. Jó, a mustot én is szeretem, megyünk a házunk alatti kocsmába (máskor soha, az proliknak való hely - prolik, proletárok, ez vajon ugyanaz vagy más? szegény József Attila is ősszel ugrott a vonat elé, Szárszó bizonyára baljós, ronda hely), a kocsmában ősszel néhány hétig mustot is mérnek (aztán borrá rohasztják, fúj!). Megjelenik a cukrászdákban a gesztenyepüré (mint nyüzsgő kukacok a hó alatt, undorodom, de csak a tejszínhabot nem ehetem le róla, pedig az a rész finom lenne, ami nem ér a masszához) meg a krémest (viszolyogtat, mint egy darab sárga szappan, a tetejét szívesen elkérem, főleg a franciakrémesét, de nem nagyon akarják adni), mi sosem járunk cukrászdába, de ősszel mindig elmegyünk, hogy gesztenyepürét és/vagy krémest egyenek a szüleim, persze, mi is kapunk, csak én sajnos mindkettőt utálom. Mást választani nem nagyon lehet, ez valami rituálé a gesztenyével és a hájszerűen rezgő sárga krémmel, ezeket imádják, a csokitortát legfeljebb néha kapom meg az őszi édességek helyett, mert az drága (vajon tényleg annyival drágább lehetett?) Zuhog az eső, vizes a cipőnk, a nadrágunk (előbb-utóbb farmer), még nem fűtünk, jó, már fűthetünk, de ne tekerd fel jobban, de én fázom. A sült gesztenyét szeretem, néha sütünk vaslábasban a gázon, boldogan rágicsálunk. Az őszi gyerekek mind szomorúak, vélem én, csak nehogy őszi gyerekem legyen, az igazi gyerekek januártól május végéig születnek, a többit inkább sajnálni kell.

Aztán később vörösbort iszunk a sült gesztenyéhez, van sült alma (a sütőtököt továbbra is utálom), koncertekre járunk, filmklubba, nem számít, ha megázom, szép göndör lesz tőle a hajam. Az őszi kertvárosi lombégetés maró, kesernyés (de szeretett) illata a kocsmai cigarettafüsttel vegyül (nem vagyunk prolik, csak hát lázadunk bárhol, bármi ellen), nagylánynak lenni csak jobb, a zsebpénzem krémes helyett hagymás zsíros kenyérre és cigire is költhetem, a heti egy doboz kijön belőle, megtanulok gyufát gyújtani az összezárt markomban, hogy a hideg, őszi szélben is nagylánynak tűnjek. De ez a hatvanegy nap még mindig összefolyik.

Aztán korábbi bonyodalmak és az azt követő félelmek ellenére végül is mégiscsak terhes leszek. Már évek óta nem dohányzom. November harmadik harmadára vagyok kiírva. Sajnálom a gyereket, de persze örülök neki nagyon. Majd kompenzáljuk valahogy, hogy felelőtlenül novemberivé tettük őt, gondolom magamban. A.-nak nem mondom, az ilyen nem racionális dolgokon csak mosolyogni szokott, kedvesen, de némileg gúnyosan is, hogy ilyesmi csak az én fejemben fordulhat meg. Vicces, hogy elsőre a racionalitásom fogta meg, hogy olyan gyakorlatias vagyok (legalábbis ezzel kábított). Mire rájött, hogy cseppet sem, már késő, megszeretett. Nő a hasam, az október aranybarna, sötétbarna, meleg és napsütéses, kirándulni járunk, hihetetlen, hogy hamarosan lesz egy igazi gyerekünk. November közepén is meleg van még, bolyhos, szürkés-borongós, de melegen ölelő vidám hónap. Mire majd a kórházból hazaérünk, súlyos mínuszok borzongatják az embereket, de kit érdekel? Kisfiam van. Én bizony megszerettem az izgatottan várakozó októbert és a nagy boldogságot beteljesítő, kötött pulóveres, kesztyűs novembert is.