Napfényes reggelem

Szárítom a hajam a koedukált előtérben, az öregember meg csak néz. Mivel egy ideje kinőttem már abból a hamvas kislányságból, ami (akkori zavaróan pirulós tapasztalataim szerint) az öregurak figyelmét fel szokta kelteni, nemigen tudom mire vélni az intenzív érdeklődést. Megnézem, ragadt-e rám valami címke (nem találok), fordítva van-e rajtam a pipacsos póló (nem), vagy a nadrág (nem), vagy papucsban vagyok-e még cipő helyett (nem) - és kezdem egyre inkább nem érteni a dolgot, fésülködöm és hajszárítok tovább, de egyre inkább zavarban, mert az öregúr már nemcsak fel-felpillant rám, hanem áll tőlem két méterre és leplezetlenül engem bámul. Hirtelen eszembe jut, hogy már annyira felnőtt vagyok, hogy nyugodtan ránézhetek és megkérdezhetem, minek köszönhetem a kitüntető figyelmet. Ránézek tehát én is, és már kérdeznék is, amikor azt kérdezi, felsegítheti-e a kabátom. Hát, izé, mondom, még nem tartok ott, és igazán kedves, de ez itt egy olyan sportdzseki féleség, amit nem is annyira szoktak felsegíteni, meg hogy egyáltalán. Nem baj, mondja, szívesen vár, hogy egy ilyen gyönyörű nőre (sic!) felsegíthesse a kabátot. És áll mosolyogva és várja, míg pakolok. Hát, köszönöm - mondom - nézem, hol a fehér botja, de úgy látszik, anélkül jár-kel a világban. Aztán a kezébe adom a kabátot, kedvesen felsegíti, megköszöni (!), hogy hozzájárultam a szertartáshoz, elkapja a kezem, kezet csókol és bemutatkozik. Dr. X.Y. professzor emeritus, egyik nagy hírű egyetemünk nyugalmazott oktatója (szerencsére nem a rangkórság, hanem egyéb kórságok miatt járok úszni, különben azonnal a lábai elé omlanék), és hogy őt még így nevelték. Mi mást tehetnék, ha elég jól neveltnek szeretnék én is látszani? Bemutatkozom én is, cím és rang híján egyik végzettségemet biggyesztve a nevem mögé. Odavan a gyönyörtől! Hogy egy ilyen gyönyörű nő még okos is legyen! (megint csak sic!) Lehet, hogy nem lát jól, de a napomat bearanyozta, kedves professzor úr! (megnéztem a neten, tényleg ő az)