Én is fura vagyok

A blogot olvasva némelyeknek talán úgy tűnhet, mintha én mindenkit nagyon furcsának látnék, ugyanakkor azt hinném, mintha én lennék az egyedüli furcsaságoktól mentes normálisság a világon. Nos, ez nemcsak hogy nincs így, de még csak nem is képzelem ezt. Persze, azt sem merném állítani, hogy a sok átlagos ilyen-olyan népségből én rívok ki egyedül a furaságaimmal, mert ez sem igaz. Tulajdonképpen egy tök átlagos lény vagyok. Csak néha furán öltözködöm, aztán pedig furán nézek. Nem mindenkire, csak arra, aki szemérmetlenül megbámul, mint például a földalattin az az öregember, aki szinte még a ruhámat is felhajtotta, hogy még alaposabban szemügyre vegyen. Hogy miért bámult úgy? Egyrészt nem tudom. Másrészt úgy sejtem, hogy a tavasz minden színét idéző pompám miatt. Amit nem a ruhámmal értem el, mert a cipőm fekete, a nadrágom fekete, a kabátom kabátszínű, a sapkám ma épp szőrös barna volt. Hozzá illő téglaszínű sállal és táskával. Bár van, aki szerint narancssárga. Hát, legyen. Akkor sötétnarancs, bordó mintával. Viszont mai rövid utam folyamán sikerült beszereznem hozzá egy élénkzöld gyorsszatyrot (tömve), meg egy kis  orgonalila hátizsákot (nem magamnak vettem). És azt még nem is látta a bácsi, hogy a kis lila hátizsákban két zöld pillangó van, meg egy napsárga művirágkoszorú, valamint húsz neonrózsaszín hajcsavaró. És még sütnöm is kell este. Mert V. farsangolni készül, loknis hajú, virágokkal telitűzdelt ikerlánynak öltözve.