A. már iszonyat ideje nincs itthon. Szoktunk csetelni, meg sms-ezni, meg ímélezni, vagyis amit ilyenkor lehet, sőt, egyszer már telefonon is beszéltünk, mikor az első nap Á. is és én is kaptunk tőle levelet, V. pedig nem (pedig A. küldött neki is, a technika ördöge zabálta fel mérhetetlen zabolátlan falánkságában), és V. olyan szívet tépően zokogott, hogy jobbnak láttam felhívni A.-t. Jobb is lett, megérte. Szóval, beszélünk időnként így-úgy, és tudtuk, hogy ma vadvízi kenuzásra viszik, ami így október végén nem annyira tűnt vonzó mulatságnak a cseh hegyekben, mint amennyire szívesen söröznék vele Prágában - de hát a teambuilding az teambuilding, muszáj volt mennie. Írt egy sms-t, amikor indultak, aztán most este egyet, amikor kiszálltak a csónakból. Én meg mondtam a gyerekeknek, hogy apa kiszállt a kenuból.
Á. (eleve ellenezte a vízitúrát): És nem halt meg? Tényleg él?
én: persze, hogy él
Á. (táncot járva és a levegőt öklözve örömében): Ez az! Juppííí! Ez az!!! Juppí!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése