Szerencsésen megérkeztem Hatvanba!

Ezt az sms-t  vagy e-mailt küldi általában nekem A., ha megérkezik. Nem Hatvanba, bárhová. Mert szerinte vicces, hogy azt kérem, szóljon, ha megérkezik valahová, mert onnantól nyugodtabb vagyok, pláne, ha a gyerekekkel együtt mentek el nélkülem. És mert Béla bácsi, vagy kicsoda, egy régi rokon, akit én nem ismertem soha, sőt, szerintem már A. anyukája is csak hírből hallott róla, állítólag képes volt Hatvanból is megereszteni egy képeslapot Budapestre annak idején, amiben szerencsés megérkezéséről tájékoztatta a családot - de persze a képeslap napokkal később ért csak a címzetthez, így az is előfordult, hogy Béla bácsi maga addigra már rég otthon volt ismét. Én megértem az ismeretlen, régi Béla bácsit. És a telefon meg az e-mail megszüntette a közelről küldött üzenet komikus voltát, hiszen jelenidejű. És igen, Hatvanból is hazaszólok, ha vicces is.

Most nem A. utazott el, hanem V. Egyedül. Mármint, nélkülünk. Élete első táborába. Öt napra, a hegyekbe. És persze, mondtam, hogy hívjon fel, amikor odaértek, és bármikor máskor is, ha úgy gondolja. És a kedves V. nem nevetett ki engem, hogy nagyon paramami vagyok, hanem felhívott, aminek végtelenül örülök. Még a buszban ültek, mert a szállást nem lehetett még elfoglalni, így épp ott ebédeltek. És természetesen minden rendben van. Úgyhogy abbahagyom egy kis időre a tűkön ülést, mert kényelmetlen ám. És igyekszem nem mutatni az aggodalmat. Mert táborozni jó, én imádtam gyerekként is, felnőttként is elutazni.

V. maga írta a listát, mit kell vinnie. Íme:

aztán én kiegészítettem egy kicsit, és együtt csomagoltunk. Aztán kikísértük,  feltettük a buszra, integettünk - és vártam, hogy hívjon. És kisütött a nap, amikor hívott, és a mínusz tíz fok plusz tizenötre váltott, és mosolyogtam. És mondtam A.-nak, hogy telefonált ám V. - és A. sem a szokásos csúfolódó hatvani dumájával válaszolt, hanem ő is boldogan mosolygott, és azt kérdezte, rendben van-e minden