Á. közölte, hogy már nem óvodás, akivel mindent meg lehet etetni. A csokit persze igen, derült ki keresztkérdéseim hatására. De mindent azért nem. Majd ezután óvodás módjára követelte, hogy azonnal ismerjem be, én vagyok a húsvéti nyúl. Eleinte nem akartam színt vallani, így úgy tettem, mintha nem én lennék. De erősködött, dühében szinte már toporzékolt, hogy ismerjem be most, azonnal, egyértelműen. Mit tehettem volna mást? Engedtem az erőszaknak, és beismertem, amit kért. Aztán belejöttem, és beismertem minden mást is:
Beismerem, hogy én vagyok a húsvéti nyúl. Beismerem továbbá, hogy én vagyok titokban az iskolaigazgató, beismerem, hogy én vagyok a mozdonyvezető a párizsi gyorson, beismerem, hogy én vagyok a lyuk a zoknitokon, beismerem, hogy én vagyok a fogas a kezedben, beismerem, hogy én vagyok a fejeteken átillanó gondolat, beismerem, hogy én vagyok a sárga szín a pitypangon, beismerem, hogy én vagyok a macska bajsza, beismerem, hogy én vagyok a szökőnap az évben, beismerem, hogy szamárfül vagyok egy matekfüzeten, beismerem, hogy hegyről legörgő tojás vagyok... csak arra nem volt már időm, hogy azt is beismerjem, hogy "én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega s az alfa"...
mert V. ugyan boldogan kacagott, Á. viszont iszonyú dühös lett, azt mondta, így nem ér.
Az idézőjelest úgy is tudja!
VálaszTörlésMilyen szép ez is, ahogy véded őket!