Szempontok

Vasárnap aludtunk egyet délután V.-vel. Szeretek vele aludni, azért is, ahogy elalvás előtt összebújunk és megölelgetjük és melegítjük egymást, amiatt is, ahogy alvás közben jó illatúan szuszog mellettem, szeretek hamarabb felébredni és nézni az arcát, ami egyre inkább nagylányarc, mégis ugyanolyan, mint amikor néhány naposan, néhány hetesen, néhány évesen aludt mellettem: nagyon tiszta, ragyogó fehér és gyönyörű rózsaszín, évről évre sötétedő, de még mindig nagyon világos szőke haj, ívelt, középbarna szemöldök, hosszú, és egészen sötétbarna szempillák, nagyon szép vonalú világospiros száj. Szép, na. És amikor felébred, és tágra nyitja a nagyon kék szemeit, és elmosolyodik, ahogy észrevesz maga mellett, hát, az is boldogítóan gyönyörű.

Vasárnap délután tehát, amikor már mindketten ébren voltunk, összebújva feküdtünk tovább a paplan alatt és a sötét felhőket bámultuk, meg a felhők mögül időnként előbukkanó színarany csíkokat, és különböző mindenfélékről beszélgettünk. Aztán V. egyszer csak felém fordult, engem kezdett el nézni, és ezeket mondta:

"sosem néztem még ilyen közelről szemet, nem vizsgáltalak még meg eddig alaposan... olyan a szemed, mint egy zöld tó, ami körül nádas van kis arany pontokból... én is benne vagyok... olyan a szemed, mint egy külön élőlény... mintha a fejedben élne két külön lény, akik szemlélődnek kifelé... nagyon szép"