Van az úgy

Nagyon elgurult vele a ló - hát, kivel a ló, kivel a papné (teszem hozzá)

1%

Annyi támogatandó - és az állam által elhanyagolt, üldözött, terrorizált - ügy és civil szervezet van, hogy nemcsak az adóm, de még a fizetésem rendszeres odautalása is kevés lenne nekik. Ha van lehetőségetek rendelkezni a 2x 1%-otokról, rendelkezzetek ti is, én is megtettem.

Bántalmazó időjárás

Májusi eső aranyat ér - de a szél mérséklődhetne. Addig-addig ereszti ránk a hideget az időjárás, míg el nem kezdjük vágyni a kánikulát - pedig nem kívánom a kánikulát, sem testemnek, sem lelkemnek, sem egyénileg, sem össztársadalmilag. Az össztársadalomról úgyis inkább nem írnék semmit. Egyénileg viszont hányingerem van - kicsit a hidegronttól, és nagyon minden mástól. Szorongok is. Ha ez még nem is a poklok pokla, de a lábtörlőn állunk, és én inkább visszafordulnék.

pizza

 

Magas hidratáltságú pizzatészta (ragad, mint a veszedelem). Az utolsó általam eltett friss bazsalikomos paradicsompürével, 2022-ből. És nem savanyú uborkás pizzát eszünk, ami annak látszik, az cukkini. Ami káposztásnak tűnik, az pedig articsókás. Rég sikerült ennyire finomra, mint amilyen a mai sütés volt.

Hogyan működik az ember?

Igazából gőzöm sincs róla, hogy ki hogyan működik, még saját működésemmel kapcsolatban is rengeteg fehér foltot tartok számon (mindeközben napi szinten veszek részt aktívan más emberek működéseinek vizsgálatában, sőt időnként be is avatkozom) - na, mindegy is, most csak az jött elő bennem, belőlem ennek a képnek a láttán, hogy bár az én családomból nemigen dohányzott senki (rajtam, a tesómon és néhány ritkán látott nagybácsin kívül), és én is elég hamar* abbahagytam, szóval meglátva ezt a képet, olyan intenzív időutazásba fogott az agyam, hogy fél percen belül jutott eszembe vagy kétszáz ember, akik életem különböző korszakaiban körülöttem vagy velem együtt dohányoztak, hogy hirtelen a számban éreztem a füstöt, egyszerre az első slukk szorongásoldását, a bulizás édes ízét, a keserű, torokmaró magányt, a szeretkezés utáni első cigiket, a kávéhoz szükséges adagokat, az idegesség láncdohányzását, a reggeli hideg csikkszagot, a nyári füstízű csókot, a hajba ragadt füstöt, az alföldi dohányföldek fanyar illatát, a sodort cigiket,  az esőáztatottakat, amiket ki kellett szárítani, mielőtt rágyújthattunk volna, a könnyekig marót - nem sorolom, nem is tudnám mindet. Hirtelen kedvem támadt rágyújtani úgy, hogy a pénteki koncertet és az azt követő éjszakát tönkrevágta az, hogy passzív dohányzással vagy öt doboz cigit nyomtak le a tüdőmbe, hogy képtelen voltam kitisztítani a füstöt a bőrömről és a hajamból, éjjel hánykolódtam, köhögtem, fájt a torkom, és totál visszabetegedtem (oké, a hideg szélnek is volt benne némi szerepe, de főleg a füstnek)

* mostanra persze már úgy gondolom, hogy igazából nem lehet elég hamar abbahagyni, sőt, mostanára olyan szinten traumatizál zavar az, ha körülöttem aktív dohányzás folyik, hogy ha tudnék ölni a tekintetemmel, időnként megtenném, bár valószínűleg a hullahegyeket sem viselném el jobban, mint a cigifüstöt

offline

Az életem egy részét offline élem - de nagy hatással van az offline életemre is a sok online kapcsolódás.

A minap a Tátrában autóztunk épp, amikor az egyik távoli domboldalon megpillantottam.... izé.... valamiket... nem láttam elég jól.... ezért szokás szerint megpróbáltam két ujjal széthúzva kinagyítani (spoiler: nem ment)

Tegnap kísértetiesen hasonló érzésem támadt akkor, amikor bementem egy turkálóba (talán a covid kitörése óta nem voltam), azzal a céllal, hogy selyemkendőt nézzek (100% silk, nem műselyem) - néha van. Szerencsémre pechemre épp bálabontás volt, és én már nem emlékeztem rá, hogy az milyen dühödt energiákat hív elő némelyekből, iszonyatos tülekedés, taposás, ésatöbbi - úgyhogy én az első néhány méter után arra jutottam, hogy nem érdemes minden ruhát megnéznem, inkább "rászűrök" arra, hogy silk. Aztán csak álltam néhány pillanatig bután, hogy hogy képzelem (spoiler: ez sem ment)

Elindultam kifelé. Egy dühödt némber válogatott előttem a sorban, aki mindenféle testcsellel igyekezett megakadályozni, hogy megelőzzem, és így korábban találjak rá valamire, mint ő (spoiler: igen szűk sorok voltak, szóval neki bezzeg sikerült!) - viszont a sor vége előtt egy kicsivel rámförmedt, hogy ne kövessem, mit akarok én tőle

továbbromlás

már tizenkettedik napja vagyok beteg, és mindig azt hittem, oké, ezt a napot még végigtolom, de ha nem leszek jobban, elmegyek orvoshoz, de nem mentem, viszont tegnap betelt a pohár, úgy éreztem, nem bírok már alvás nélkül élni, de az alvásidőmet masszív produktív köhögéssel töltöm, szóval odamentem és azt hittem, nem lesz senki, mert már tavasz van, nevezzük ezt szuggesztív kijelentésnek, tavasz van, tavasz van, amúgy tényleg gyönyörű minden, csupa színes virág, esőtől csillogó zöldekkel vegyítve, de hideg van, mint a fene, és persze, hogy tele volt a rendelő, köhögni mondjuk csak én köhögtem, a többieknek lehet, hogy magasvérnyomás betegsége volt, vagy hasonló nem szezonális cucc, mindegy, ma kellet végül visszamennem, mert már csak mára volt időpont, a kiszámíthatatlan üresedésre várni pedig nem akartam. így egy újabb végigfuldoklott éjszaka után kaptam antibiotikumot, már be is szedtem, és most azt várom, hogy tudjak egy kicsit dolgozni, mert nem írattam ki magam táppénzre, mert van egy csomó munkám, amit akkor is meg kell csinálnom, ha táppénzen vagyok, szóval inkább nem vagyok, de legszívesebben csak aludnék, aludnék, aludnék, anélkül, hogy álmomban kiköhögjem a méhemet és hogy komplett százas papírzsebkendő csomagokat fogyasszak el éjjelente. most az antibiotikumtól, vagy valami mástól hányingerem lett, úgyhogy csak ülök a gép előtt és korántsem vagyok olyan produktív, mint a köhögés, gondoltam, a blog elindítja az íráskedvem, de csak elég mérsékelten, abba is hagyom és némán szenvedek tovább.

kellő távolságból szemlélve

bármi látszódhat pandának*

(vajon visszahelyezték már a pandákat a bécsi állatkertbe a helyükre, akik az áthelyezésük miatt így nem tudtak részt venni a születésnapomon?)

zaccból jósolni

Álmomban kávét főztem a tiszai házban, amit felesben örököltünk, de enyém lett a haszonélvezet (ez még a valóság, nem az álom része, az most következik) - szóval kinyitottam a kopott fém kávésdobozt, megtöltöttem vele a kávéfőzőt, lefőztem, és míg kortyolgattam a kicsit fura, zaccos italt, addig a dobozból kiöntöttem egy tányérba a maradék kávét, hogy megnézem, mi van benne. Ezek voltak: némi kávé, föld, mák (vagy légykaka?), kiszáradt citromkarika törmelékei, apró papírfecnik, és egy hatalmas húsosnak látszó izé, ami még mozgott, akkor is, miután kettévágtuk, egy cselőpók - szóval, bár csodálkoztam ugyan, de kortyolgattam tovább a kávét (igaz, abba a pók nem főhetett bele, hisz a maradék anyagban volt) - és vajon miért? Ilyen bátor lennék? Vagy ilyen mindennek kiszolgáltatott? Ilyen beletörődő vagy ilyen lázadó? Minden ízlést nélkülözően undorító vagy a sokszínűséget befogadó? - ezekre a kérdésekre ébredtem.

sosem fogom megtudni

mi van, ha semmit nem érek el az életben? mi van, ha már mindent elértem, és csak ennyi a minden? mi van, ha máris sokkal többet értem el, mint amennyit valaha is elérhettem volna?