Egy gyors kérdés

Nem tudtok véletlenül valakit, akinek lenne kedve (és egyben módja) finanszírozni, hogy átlagosan havonta egy hetet Olaszországban tölthessek?

Axiómám Rómából

Harminc méteres a sor a női vécé előtt. A. figyelmeztet, hogy a szállodáig nincs több ingyenes pisilési lehetőség. Nem élek vele - mondom. Tuti? - kérdezi. Aha... ha nagyon kell pisilnem, nem tudom kivárni, ha nem kell nagyon, nincs miért beállnom.

Minden jó, ha a vége jó

sajnos ez a mondatocska nem tér ki arra a sajnálatos esetre, ha történetesen épp nem jó a vége valaminek... dühös, csalódott, szomorú nap volt (napok lesznek)

a baracklekvárok végül üvegbe záródtak, tizenkettő lett belőle (nem épp egy tucat, mert különbözőek) - valahogy ezzel kihúzzuk majd jövő nyárig

a születésnapokkal tarkított ebéd lezajlott:

zöldbableves idei babból (1670 Ft/kg)

marhapörkölt (római köménnyel csináltam, szinte más fűszerek* nélkül - isteni lett)

galuska (bolti - de nem árultam el)

uborkasaláta (a szomszéd** uborkájából)

Ferdinánd- a sütemény

kávé, ízlés szerint****

* a só nem fűszer, pirospaprika van még benne és kész

** épp válnak***, ezért hagynak a kertben rothadni mindent - igyekszem elkérni, még mielőtt

*** van, akinek a vasárnapi flexelés a gyógyír... miután elkértem a terményeit, nem mertem szólni, pedig olyan hangja volt, mintha fél méteren belül szállt volna fel-le egy repülő... úgy százszor

**** ristretto

A háztartási helyzet fokozódik - de még mindig nem teljesen reménytelen

Ha valamire még annál is kevésbé volt szükségem, mint a sárgabarack-befőzésre, akkor az minimum egy liternyi cukorszirup feltakarítása másfél négyzetméternyi konyhakőről, valamint egy négyzetméternyi karamellizálódott barackos cukorszirup felvakargatása a kerámialapos tűzhelyről.

A holnapi ünnepi ebéd még csak fejben létezik, de örömmel konstatálom, hogy már ott is egyre egyszerűsödik.

Mára mindenesetre pizzát rendeltem ebédre, és úgy tűnik, abban tényleg jó vagyok.

egy kiragadott - (sajnos) teljesen releváns - mondat egy beszélgetésből

de szerencsére te nem vagy pszichológus, úgyhogy mondj már légy szíves végre valami értelmeset vagy használhatót is!

Amikor abszolváltam a nyaralás előtt megoldandó összes nagy feladatomat

és már csak egy vasárnapi ünnepi ebédet kell adnom két tortával nyolc főnek

akkor én

az utazás előtt két nappal

(amikor már tényleg semmi más dolgom nem lenne, mint mosni, teregetni, csomagolni)

átszólok a szomszédnak a kerítésen

hogy ne hagyja már

megrohadni

az összes

gyönyörű sárgabarackját a fán.

És sikerül elérnem, amit akarok.

Jaj, nem vagyok normális!

Sajnálattal veszem tudomásul

hogy amint nem írok, akár tizedére is csappan a látogatottságom - ugyanakkor ez egy igen fontos hét a szakdolgozatom szempontjából - amit majd ha ténylegesen írni kezdek, jövök nyafogni bőven, de egyelőre anyagot gyűjtök, az pedig igencsak izgalmas. És nagyon fárasztó. Esténként úgy dőlök be az ágyba, mint egy darab kő. Nappal viszont vibrálva cikázok, kreativitásom és empátiám az egeket verdesi friss kis szakmai szárnyaival.

Nyár van, nyár!

Tegnap üvegekbe zártam egy darabot a nyárból, pontosan 9,67 kg sárgabarackot - kimagozva persze. A képeken nem látszik, de olyan gyönyörű, mosolygós napsárga és napnyugtavörös barackok voltak, amilyet ritkán lát az ember - és mindehhez szinte kőkemények, így V. egy héttel ezelőtti óhajára és saját józan eszemre hallgatva nem főztem őket több óra alatt kínkeservvel péppé, hanem meghagytam befőttnek. Lett tizenhét nagy és nyolc kis üveggel*  Felezve, fahéjjal, szegfűszeggel és vaníliával (semmi vanilin!). Még sosem csináltam ilyet**, de tetszik.

Ma pedig elmentem és szedtem egy jó nagy csokornyi búzát, búzavirágot és egyéb nyári mezei virágokat. Túl ritkán teszek ilyet, pedig fantasztikus nyugtató ereje van a virágszedésnek!

* Az üvegeim megint elfogytak, pedig még lekvárt, őszibarackot, paradicsomot és lecsót mindenképp szeretnék elrakni. Ja, meg zakuszkát - de ne haragudjatok, megint nem tőletek fogom elfogadni a kedves üvegfelajánlásokat, mert szeretném, ha maradnának legalább mutatóban olyan olvasóim, akivel nem ismerjük egymást személyesen. Pedig szeretem a személyeseket is.

** mármint mindenféle befőttet csináltam már, de épp sárgabarackot sosem

Változás

Asszimiláció

Ülök a duplára növelt menetidejű buszon, még nem sejtem, hogy majd ismét elhagyom az esernyőmet, még csak kedvtelve nézem a fekete fellegekbe burkolt tájat, az arany búzamezőket, a szélfútta fákat és kényszerűen hallgatom a hátam mögött ülő páros - talán hatvanas anya és fia negyvenes fia - cseppet sem visszafogott beszélgetését.

Először Benikéről beszélnek, akinek a szülei állatok lehetnek, mert nincs kiságya sem a szegénynek, együtt alszanak mind. Persze az asszony - ha jól értem, villanyóra leolvasóként - látott már olyan családot is, akik hatan aludtak egy ágyban, a szülők a négy gyerekkel - na de Benike szülei ennél jobb nevelést kaptak, aztán mégis kiálltak a sorból. Meg sem ütik soha! Elképesztő hanyagság. Mint a libsik! Innen aztán könnyen terelődik át a szó Annácskára, aki sosem fog  tudni asszimilálódni a férfi szerint. Az anyja szerint ez Annácska esetében nem probléma, hiszen akárhogy is nézzük, ő az osztály legjobb tanulója, kitűnő, mindig is az volt. A férfi szerint ez semmit sem jelent, mert a kultúrája viszont idegen, jobb, ha hazatér Etiópiába. A nő erre azt mondja, hogy már hogy térhetne haza, mikor már az anyja is itt született, a nagyapja jött onnan még a hetvenes években az orvosira tanulni, aztán ide házasodott, itt lettek gyerekei. Azokkal még próbálkoztak a nyelvvel, talán háromszor-négyszer voltak is Afrikában, de az ottani rokonság már kihalt, háborúk is voltak, nem mentek többé - Annácska már egyáltalán nem beszéli a barbár nyelvet. Igazi magyar kislány sosem lesz ugyan belőle, de hát azért már asszimilálódott. Már hogy a fenébe asszimilálódott volna ezzel a bőrszínnel? - csattan fel a férfi. Majdnem olyan sötét színű, mint egy cigány. Meg hát a haja! Niggerhaja van, le sem tudná tagadni. Menjen csak oda, ahová való, a saját hazájába! Afrikába, vagy Indiába - nekik oly mindegy, csak el innét. Ez a mi hazánk! Innentől főleg a cigányok kerülnek terítékre - immár név nélkül. És döcög tovább a busz.

Aztán a buszon hagyom azt a híres esernyőmet, ami eddig már többször is előkerült. Az elvesztését öt percen belül észlelem, de már egy másik járművön ülök, így megpróbálom elérni a végállomást telefonon, hogy szóljanak a sofőrnek, hogy őrizze meg nekem, hogy átvehessem. Egy fél esernyő árát költöm a sikertelen telefonálgatásokra, zenélnek is és örömmel tájékoztatnak is arról, hogy a BKV és a BKK egyesült vagy kettévált vagy valami ilyesmi - számomra amúgy teljesen érdektelen dolog - történt valamikor a közelmúltban. A központi számon a diszpécser a végállomást nem kapcsolhatja, adatvédelmi okokra hivatkozva, a nagy sokára, a tizedik másik számon elért talált tárgyaknál majd érdeklődjek hétfőn. Hazafelé még megpróbálkozom személyesen is a végállomáson, hiszen valahol lennie kell a talán leadott ernyőnek addig is, míg átkerül az Akácfa utcába - de náluk biztosan nem. Betekintést nyerve a végállomáson lévő pihenőhely állapotába némileg megértővé válok a buszvezetők általános rezignáltságán minden, az utasokat érintő probléma esetében. Azért még próbálkozom a buszvezetőnél is, aki hazahoz. Kedves, készséges, láthatóan halálra hajszolt öregember, beszél a diszpécserrel, az ígéri, hogy visszaszól - de aztán mégsem. Ez a mi hazánk.