Mint a filmekben

Áll a nő a szobában az ablak előtt, kint borongós, nyirkos őszinek látszó idő (mi tudjuk, hogy igazából tél) van, a nő fehér frottírköntöst visel, kócos barna haja hanyagul feltornyozva púposkodik a feje tetején, mintha zuhanyzásból jönne épp (és ez így is van), egyik kezében (a balban) kézzel festett kávéscsésze, benne az illatos, forró feketekávé - a nő pedig jobb kézzel épp tejet tölt a gőzölgő kávéhoz egy lila papírdobozból. Gyűrűt egyik kezén sem visel. Az ablak előtt a kertben csupasz bokrok és fák, némelyik ágon madáretető: van két házikó alakú is fából, ezek stabilan állnak, ágakra szögelve, meg vannak gombóccá gyúrt faggyúgömbök is teli különféle magokkal, ezek pedig zöld műanyag hálóban fityegnek a szélben. Az egyik ablakhoz közeli gombóc mellé apró cinke száll le, csipeget, felrebben, körülnéz, aztán megint csipeget. A nő tölti a tejet az apró csészébe a kávéhoz, nézi a cinkét. A cinke elszáll, majd meggondolja magát, visszarepül még egy magocskáért. A nő csak tölti, tölti a tejet az apró csészébe a kávéhoz.

Közel egy liter tej lassú kitöltése után azt eszmél rá, hogy a doboz kiürült, ő pedig egy nagy tejeskávétócsában álldogál.

A felvételire való készülés mélypontja

minden bizonnyal ott van, amikor már nem érem be azzal, hogy felvetődik bennem kérdésként, hogy V. vajon ép értelmű-e egyáltalán, illetve hogy legalább a család tagjainak összesített IQ-ja elérné-e az egyénekre számított átlagos százat, hanem már válaszom is van, ráadásul mindkét esetben határozott, egyértelmű nem és nem. Segítség!

Aki hős, az hős

És én például minden bizonnyal az vagyok. Nem kérdeztem senkitől semmit, mert úgyis mindenki mást ajánlana, és pillanatnyilag azt már el tudom képzelni, hogy valaki idegen piszkálja a hajamat és én fizessek neki ezért (jaj, igazából egyáltalán nem tudom elképzelni), de azt, hogy én ezért messzire menjek, hogy heteket várjak, hogy... na, azt nem.

Körülnéztem itt mifelénk. Az egyik fodrásznál ki is szálltam az autóból - de részint nem volt kitéve telefonszám, részint valaki épp ült az ablakban, akinek a hajával épp történt valami - és abban biztos lettem, hogy én nem szeretnék a kivilágított ablakban ülni, míg a hajamat mossák (omg) és festik (jajistenem) - és nem is mertem akartam bemenni, mert sokan voltak (műkörmös, meg ahhoz vendég, meg még valami kirakatrendező - szóval, ez nekem sok). Viszont eszembe jutott, hogy amerre szoktam járni sportolni, arrafelé van egy fodrász, aki a saját házában dolgozik, semmi kirakat - úgyhogy elkanyarodtam arra és remegő kézzel felírtam a telefonszámát. És elhatároztam (de szentül!) hogy ha hazaérek, felhívom.

Fel is hívtam, de szerencsére sajnos már késő volt, így nem vette fel. Aztán sajnos szerencsére visszahívott, így kénytelen voltam egy tök idegen nőnek bevallani, hogy miben sántikálok, meg azt is, hogy még sosem jártam fodrásznál - aztán nagyon belelendültem, mert nektek itt már annyiszor elsírtam hajfestéseim történetét, hogy csak úgy ömlött belőlem a szó. És kértem időpontot. Mondjuk én úgy képzeltem, hogy a holnap reggel nyolc, amit én kigondoltam optimális időpontnak, az neki is  jó lesz, de azt mondta, rajtam kívül más ügyfelei is vannak (végül is ezt inkább biztató jelnek vettem, mint akadékoskodásnak) - úgyhogy most van egy időpontom egy fodrászhoz, akit nem ismerek, és aki turkálni fog a hajamban. Sajnos nem ismerek olyan idegeneket, akikkel ezt a fura, túl bizalmas dolgot előre begyakorolhatnám, hogy a fodrásznál már majd ne legyek zavarban - úgyhogy nagyon izgulok. Azt mondta, két óra hosszat számoljak az ottlétemre - ez normális? Vagy meg akarnak főzni kutyakajának?

Úristen, úristen, úristen, ezt már nem lehet visszamondani, elárultam neki a nevemet és a telefonszámomat is, jaj, mibe keveredtem! Nagyon nehéz ám (még) festetlen hajú öreg nőnek lenni és festésre várni. Kopott, ócska fababának érzem magam, akit másoknak kell kimentenie a kukából és színesre pingálni. Úgy fogom végezni, hogy még kozmetikushoz is elmegyek egyszer. Előre fáj. Jaj!

Az miért van

hogyha itthon vagyok betegen, akkor biztosan én főzök teát magamnak (és ha már úgyis ott vagyok, akkor másoknak is), mert úgyis itthon vagyok és nem kell dolgoznom? Ha kell dolgoznom, akkor is én főzök teát, mert a többieknek többet kell dolgozniuk és/vagy betegebbek. Annyi teát és szörpöt szolgáltam fel csak a mai napon (amellett, hogy beteg vagyok ÉS dolgozom itthonról, amennyit az elmúlt három hétben sem kaptam senkitől, pedig akkor még csak egyedül én voltam beteg)

Én persze már gyógyulok (vagy gyógyulnék, ha pld. a lakli kamaszgyerekem nem bújna mellém az ágyba hajnalban azzal, hogy nagyon rosszul érzi magát és mit csináljon - mit csináljon? bújjon hozzám - de hogy én a második doboz antibiotikumomnak a végén még mindig reszelős hangon beszélek, még mindig fáj a torkom, és most még rászedek újféle vírusokat és/vagy bacikat is, az nem tetszik - de hát hogy küldjem el, ha egyszer rosszul van és évente kétszer hajlandó hozzám bújni vigaszért?)

A macskák meg megint darabjaira szétszereltek egy madarat a kertben, összerakni persze nem tudják, most fújja a szél a szárnyakat külön-külön irányokba.

Mondjátok meg őszintén: jártatok már fodrásznál életetekben? Hogy kell oda bemenni? és mit kell mondani? És ugye, túléltétek? (fodrászhoz kell mennem, a házi praktikák már nem segítenek, de ha csak rágondolok, hogy egy idegen turkál a hajamban, míg én lekötözve (vagy az ott nincs? de akkor hogyan bírják maradásra a nőket?) ülök a székben, görcsbe rándul a gyomrom... miért nincsenek nekem barátnőim, akikkel együtt járhatnék fodrászhoz? meg műkörmöshöz? meg goldenglobe díjátadóra? és akikkel együtt utaznék a karibi világtól az arabi világig mindenfelé?)

Karate

Azt álmodtam, hogy amíg A. Brüsszelben van, én húztam fel a karateruháját, ami nem is volt annyira durva és kemény, mint korábban elképzeltem. Okozott némi gondot a nadrág foszladozó madzagjának megkötése, meg az, hogy nem volt nálam fehér trikó, amit a kabát alá kellett volna felvennem, de végül is mindkét nehézséget megoldottam. A felső rész alá mégsem kötöttem magamra egy levélmintás asztalkendőt, mint ahogy azt először próbáltam, mert féltem, hogy ha a hátamon kötözöm meg, akkor a nagy bog a kabát alól csúnyán kilátszik majd - meg amúgy is, ha háton kell feküdni, a nagy csomóval a gerincemnél nem fogok tudni - így egyszerűen egy fehér melltartót hagytam magamon (és reméltem, hogy nem látszik ki a csipke). Levettem a sálamat is, bár kicsit fájt még a torkom - nem vettem viszont le a meleg meggypiros gyapjúzoknimat. Aztán bementem a terembe, kerestem egy helyet magamnak (tömve volt, így nem volt egyszerű a helyzet, hogy fehér öves rangomnak megfelelőt találjak) és elkezdtem én is csinálni a többiekkel a formagyakorlatokat. Bár elfáradtam, egészen jól ment minden, sőt, még azt is meg tudtam tenni, amiről azt hittem, hogy a legnagyobb nehézséget fogja jelenteni, vagyis odaálltam a mester elé, fejet hajtottam és azt mondtam: os!

minden nap egy új nap

Nagyon megdöbbentett David Bowie halála. Olyan képtelenség ez, mintha például lefűrészelték volna az olasz csizma sarkát. Félelmetes a dolog, holott, ha őszinte akarok lenni magamhoz (és ebben az ügyben aztán tényleg miért is ne akarnék) nekem David Bowie tulajdonképpen  igazán nem volt senkim, mégis ijesztő, hogy ezentúl  már az idők időtlen végezetéig (vagy kinek meddig adatik) egy David Bowie nélküli világban kell lézengenünk mindnyájunknak, és most nem az számít, hogy eddig hányszor gondoltunk rá nap mint nap (én például szinte sosem), mert mégiscsak lehetett tudni, hogy valahol itt él ezen a bolygón, együtt velünk. Egy kicsit jobb szegletben, mint mi, de mégiscsak itt, és kortárs. És most igen, egészen félelmetes belegondolni, hogy David Bowie-val már nem bolyongunk együtt ezen a bolygón soha többé, hogy még David Bowie is meg tudott halni, márpedig ez a csúfság akkor bármelyikünkkel bármikor megtörténhet. Ijesztő, igen, és különösen annak a fényében, hogy míg a meghalásról úgy gondolom, mind képesek lehetünk rá (sőt, egyenesen arra vagyunk kárhoztatva mind, hogy egyszer így végezzük), addig (szintén hitem szerint) erre a féle, fajta, minőségű - hogy ragozzam még? életre csak ő volt képes. Ő tudott csupán David Bowie-ként élni és meghalni is. Mi meg majd csak úgy, noname módon (kis úr, kis űr, nagy úr, nagy űr? - á, ne higgyétek ám, hogy így gondolom, közelről minden űr ugyanolyan végtelen mély és fájdalmas zuhanás) Azt hiszem, ilyenkor szoktam rádöbbenni, hogy milyen öreg vagyok. El is megyek rákszűrésre mihamarabb.

Igen, őt akartam!

Hőmérséklet az optimális szintre lecsökkentve, üzemanyagtartályok biztonsági tartalékkal is feltöltve, megérkezett a szépséges kis naptáram, indulhat végre az év!

Levelezésünkből

Ez a levél érkezett ma a céges e-mailemre:

T. Cim

Porfalussy Vendelné vagyok. Pécselyvárkony Örökös sor 27. 3/8 SZ alatt lakom. Csalás áldozata lettem. Megismerkedtem egy Afganisztánba szolgáló, de nyugdíjba vonuló Amerikában, Marylandban élő katonával, aki jelentős összeggel megkárosított közvetett úton.

Szeretnék érdeklődni -mivel a levelezés megszakadt, találkozás nem jött létre - tudnának e valamilyen formában segíteni hogy visszakaphassam a pénzemet mely közelítí a 6 millió Ft-t. Természetesen bizonyítékaim vannak CD és papír formában, megfelelő nevekkel, telefon számokkal, melyek utolérhetetlenek lettek.

Tisztelettel kérek segítséget jogorvoslat formájában.

Tájékoztatást kérnék telefon szám, más elérhetőség tekintetében, hogy okmányaimat be tudjam nyújtani.

Segítséget megköszönve

Pécselyvárkony, 2016.január 11.

T:06 50 1256487

E mail címre kérnék választ, sokat nem tartózkodom otthon

(Persze, ti nem tudhatjátok, de én igazából nem egy magánnyomozó vagyok, mint azt a levél sejtetni engedi és a cégünk sem foglalkozik ilyesmivel - sőt, mondhatnám úgy is, hogy nagyon nem. Mégis, honnan találhat rá valaki ezzel a problémával a mi cégünk (amúgy korántsem triviális) mailcímére?)

Neki nem tudok segíteni, de legalább ti óvakodjatok a hamis házasságszédelgőktől!

Tamkonak :)

A rabló, ha negyven

A rabló, ha negyven, csapatban grasszál,
a rabló, ha negyven, buszra aligha száll,
a rabló, ha negyven, más autókat int le,
és áll körülötte az éjjeli bál.

A rabló, ha negyven, megrángat nőket,
és férfiakat is, hisz fitneszezik,
ügyel nemek, korok egyvelegére,
és üvöltő társai körbeveszik

A rabló, ha negyven, már régen kileste ,
mikor jársz haza, veled harcol erőst,
még könnyeden ijeszt, megrémít este,
játssza az agyát, vagy egy ismerőst.

A rabló, ha negyven, már őszül a bajsza,
és rendezi ököllel környezetét,
már bomlik előtte börtön kusza rajza,
s múltjáról is egyre kitisztul a kép.

A rabló, ha negyven, tudja, mi fénylik,
vevő a fegyverre, és el nem alél,
bár vágyai vannak, nem vágyik el innen,
nem húzza csőbe se bomba, se cél.

A rabló, ha negyven, úgy végzi a dolgát,
semmi sem fékezi gondolatát,
inzultál sokszor téged vagy Ali babát
majd rendezi újra zilált csapatát.

A rabló, ha negyven, rád támad, s baj van,
körötte zörögnek tört bilincsei,
és úgy megy az utcán, mint penge a vajban,
nem rí, ha medve jön, azt is félrelöki..

Hetedíziglen ható átok

Közvetítsen a te konfliktusodban a magyar kormány!