Ha három nap nálunk nem is ér fel egy esztendővel, arra azért elég volt, hogy:
- vezessek oda, meg vissza, meg ott összevissza, összesen kb. 600 km-t
- alaposan lebarnuljunk: Á. is, V. is és én is (és anyukám is)
- Á. és V. megtanuljanak felnőtt bringán bicajozni (bár nem akarták)
- együnk birkapörköltet, halat és pacalt is kovászos uborkával
- ráébredjek, hogy a habrolót egyedül én szeretem
- így életemben először négy habrolót egyek három nap alatt
- A. megutálja erre a hónapra a számára itthon hagyott 12 l hideg meggylevest
- lássunk egy tölgyfaerdőt azzal a felirattal, hogy "DINNYEVÁSÁR!!!!!"
- vegyek egy spenótzöld kapát, nyél nélkül
- betekintést nyerjek az Alföldön élők (vélt) olvasási szokásaiba a 399 forintért a(z imádott, mert kincsesbányák!) vegyesboltokban kínált könyvek segítségével
- háromszor is megtapasztaljuk a 40 fokos kánikulában is szinte üres strandot, és lássuk, hogy bizony a környék lakosságának nemigen telik ilyen luxusra
-
megtudjam, hogy a helyi patikában lehetőségem nyílna arra, amit erre mifelénk sosem ajánlottak még fel: "Tisztelt Betegek! Személyiségi jogaik
érdeke védelmében kérésre gyógyszerét külön helyiségben expediáljuk!" (mivel sokan voltak mögöttem is, nem éltem az alkalommal, sőt, nem is kérdeztem meg, Manci néni, vagy Terike, vagy Misu, vagy Zsiga bácsi szokott-e élni a külön helyiségben való expdiálás kétségtelenül emberbaráti lehetőségével)
- rájöjjek, hogy A.-nak a leghalványabb gőze sincs arról, melyik lehet a jobb és melyik a bal keze - vagy ha tudja, akkor valószínűsíthető, hogy... khm... a többségtől eléggé eltérő módon vezet (részletesebben: felhívtam A.-t egy majdnem tökéletesen sikerült tolatás után, hogy úgy megörültem, hogy háttal épp befértem a csak félig kinyitott kapun (mert a többiek a kapunyitást félbehagyva inkább szedrezni mentek), hogy a végén felszabadult örömömben kicsit jobban megnyomtam a gázt, hogy én is kiszállhassak végre, mint a többiek, így a bal tükrömmel fennakadtam a rosszul kinyitott kapun, így a bal tükröm letörött. A. válasza: nem baj, azt úgysem használod semmire. én: a bal törött le, .... mondom a bal! hallom - így A. - abba úgysem nézel bele soha... A baaaaal!!!!!! ha én vezetek, én is azon az oldalon ülök, amin te is szoktál, ha te vezetsz.... A.: értem, nem vagyok hülye.... jaaaaaa! hogy az úttest felőli? az gáz!... és másnap reggel megismerkedtem a helyi autószerelővel. Nagyon rokonszenves, már az előtt is az volt, mielőtt azt mondta volna, hogy az ilyen kis munkákért nem szoktak kérni semmit)
- egy macskával és két tíz év körüli gyerekkel, meg néhány diplomával, több ezer levezetett kilométerrel, jó néhány családi torta megsütésével, több tízezer oldal elolvasásával, és több száz oldal leírásával, jelmezek tömkelegének megalkotásával, felelős állással, rendszeres havi fizetéssel a hátam mögött (hogy a többi nevezetes és névtelen dolgot fel se soroljam, nemmondommeg, hány évesen, de istenbizony nagykorú vagyok) valahogyan egyszer csak kiérdemeltem, hogy végre saját(!), három egyedből álló kulcscsomót kapjak a szüleim Tisza parti vályogházához (mondjuk az is rögtön kiderült, hogy anyukám már két éve másoltatta, de akkor valamiért megharagudott, így nem adta ide, viszont azóta a kert mindkét kapuján lakatot cseréltek, így a három kulcsból álló csomón csak egyetlen olyan van, a házé, ami még rendeltetésszerűen használható... de örülök szüleim abbéli bizalmának, hogy hisznek abban, hogy gyalogosan vagy autóval akár, de bármikor átugratok a kerítésen...)
- és hogy elmerüljek az emlékek világában
2012. június 30., szombat
2012. június 27., szerda
A mókusok dicsérete
Szó volt arról néhány hónapja, hogy egyre csak gyűlnek, gyűlnek a színes szalagjaim, amiket az újonnan vett vagy turkált pólók, blúzok vállából operálok ki, mivel oda feleslegesek, sőt. A szép szalaggyűjteményt precízen szortírozva és csomagolva kis dobozkában káosz közeli gabalyodásokban az íróasztalomon szétszórva őrzöm. És most, hogy szabadságon vagyok négy teljes napot (nem túl vidáman, de ez más lapra tartozik), és rendet teszek a szekrényemben, ahol az asztalhoz hasonlóan ocsmány rendetlenség színes, vidám összevisszaság uralkodik, rátaláltam a kis szalagok hasznosításának mikéntjére. Gondoltam egy nagyot és merészet, és elhatároztam, hogy mégis, csakazértis fellógatva fogom tárolni a szoknyáimat. De nem található bennük akasztószalag. Nincs. Nem kiszakadt vagy kivágtam, sosem volt. Hát, most lesz. Minden szoknyába színben hozzáillő szalagocska kerül, kettő - szerencsére van épp minden színből kettőm. És vannak színes cérnáim is ezer színben. Meg varrótűk is valahol.
Úgy látszik, valamelyik hülye szállodában otthagytam az egyik kedvenc pólómat - azt keresve indult a totális rendrakás. De hiábatúrtam fel raktam rendbe mindent, nincs sehol. A francba!
Kedves olvasóim! Nagyon szeretném tudni, hogy hány méternyi polc, illetve hány méternyi vállfaakasztórúd, és mennyi fiók áll egy (átlagos? vagy messze nem átlagos?) nő rendelkezésére a teljes éves ruhakészletének tárolására! Nektek mennyi? (téli, tavaszi, nyári, őszi ruhák - cipők, kabátok nélkül). Mert az a képzetem támadt, hogy azért vagyok képtelen huzamosabb ideig rendet tartani a ruháim közt, mert nincs elég helyem hozzájuk. A. szerint persze a hely elegendő, a ruha sok. Szerintem viszont többszörösére (!!!) kellene növelni a tárolóhelyeim számát ahhoz, hogy átlátható és kezelhető legyen a rendszer. Nincsenek abroncsos szoknyáim, nincsenek kalapdobozaim, tök átlagosan öltözöm (vannak nadrágjaim, szoknyáim, pólóim, blúzaim, pulóvereim, fehérneműim, sport(vagy szabadidő)ruháim... ja, meg zoknijaim és harisnyáim is... és sok színes kendő. A kosztümöket sem felejtettem ki, viszont nincs egy sem, mert utálom). Ti mennyi helyen fértek vagy nem fértek el?
Úgy látszik, valamelyik hülye szállodában otthagytam az egyik kedvenc pólómat - azt keresve indult a totális rendrakás. De hiába
Kedves olvasóim! Nagyon szeretném tudni, hogy hány méternyi polc, illetve hány méternyi vállfaakasztórúd, és mennyi fiók áll egy (átlagos? vagy messze nem átlagos?) nő rendelkezésére a teljes éves ruhakészletének tárolására! Nektek mennyi? (téli, tavaszi, nyári, őszi ruhák - cipők, kabátok nélkül). Mert az a képzetem támadt, hogy azért vagyok képtelen huzamosabb ideig rendet tartani a ruháim közt, mert nincs elég helyem hozzájuk. A. szerint persze a hely elegendő, a ruha sok. Szerintem viszont többszörösére (!!!) kellene növelni a tárolóhelyeim számát ahhoz, hogy átlátható és kezelhető legyen a rendszer. Nincsenek abroncsos szoknyáim, nincsenek kalapdobozaim, tök átlagosan öltözöm (vannak nadrágjaim, szoknyáim, pólóim, blúzaim, pulóvereim, fehérneműim, sport(vagy szabadidő)ruháim... ja, meg zoknijaim és harisnyáim is... és sok színes kendő. A kosztümöket sem felejtettem ki, viszont nincs egy sem, mert utálom). Ti mennyi helyen fértek vagy nem fértek el?
A rigóink
Milyen könnyen ellátja az ember a világ dolgait birtokos személyjelekkel: rigóink vannak. Pedig dehogy! Csak él néhány felnőtt és néhány serdülő rigó a kertünkben és a fiatalok épp fütyülni tanulnak. Fütyülnek nekünk is, meg mindenkinek, csak úgy, mint a fülemüle - mint Arany óta tudni való.
2012. június 26., kedd
Hogyan spórolunk?
Például úgy, hogy nem veszünk új porszívót. A porszívóvásárlás semmiképp sem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé, úgyhogy egy cseppet sem bánnám a dolgot, ha nem romlott volna el a mostani porszívónk. Ami úgy került hozzánk Á. néhány hetes korában, hogy az akkori régi tényleg teljesen elromlott, én meg bepánikoltam, hogy az újszülött Á. pormérgezést kap, így leküldtem A.-t porszívót vásárolni, körülbelül azzal az instrukcióval, hogy az új porszívó kicsi legyen, könnyű és piros. Hogy? - csodálkozott A., aki akkoriban engem ugyan már elég régen és jól ismert, de a vásárlási szokásaink akkor is, azóta is erősen eltérnek egymástól. Lehetőleg hasonlítson egy vidám katicabogárra - pontosítottam. A. a pontos instrukciókkal felvértezve elment hát, majd kisvártatva visszatért a szomszéd házban lévő porszívóüzletből egy kicsi, vidám, piros, egypettyes katicabogárra hasonlító szerkezettel. A neve ugyan megtévesztésül Draco, de tényleg édes kis jószág. Csak most elromlott egy kicsit, épp az egyetlen pöttyénél. Nem mondhatom, hogy használhatatlan lenne, mert a port továbbra is vidáman szívja, viszont immár nem lehet ki- és bekapcsolni, csak a dugót a falból és falba ki- és bedugdosni, ami nem túl kényelmes. Kibírjuk, mert nem rigolyásan gyakori hobbink a porszívózás. És mert A. azt mondta, hogy amíg a néhány hete vett drága papírporzsákkészlet el nem fogy (és nem fogy gyorsan, mert ürítjük), addig semmiképp ne álmodjak új porszívóról. OK, hát akkor nem arról álmodok, velem lehet beszélni.
Vásárláshoz adott instrukciók terén egyébként A. is erős: amikor ma reggel elindultam, megkértem, gondolkozzon ő is, mire van szükség, segítsen kitalálni, mit hozzak majd. Néhány másodperces intenzív koncentráció után azt mondta: én nem szeretnék semmit. Biztos? - kérdeztem. Hát - mondta ő - csak legyen itthon minden. Erre is okét mondtam, mi lenne ennél egyszerűbb?

2012. június 25., hétfő
Szomorú civilizáció
Lényegesen jobban vezetek, mint tíz éve.
Lényegesen rosszabbul futok, mint tíz éve.
Lényegesen rosszabbul futok, mint tíz éve.
2012. június 24., vasárnap
Mr. Alkohol
Á. meglehetősen koszosan jött haza a táborból. Vagyis látszott, hogy fürdött, mert keze - lába tiszta, bőre bűztelen... csak a számára láthatatlan részek, vagyis a nyaka, meg a füle, meg a füle mellett az arca vastagon retkes. Gondolom, az izzadság és az erdei por megfelelő mértékű elegye a bőrére száradva. Az esti fürdéskor sem jött le, pedig állítólag próbálta. Szerintem viszont nem maradhat sokáig így, úgyhogy azt mondtam neki:
- Menj oda apához és kérd meg, hogy mossa le alkoholos vattával!
- neeeeeeeeeem! - visít Á.
- nem fáj! a köldökömet is így szoktuk! - szól V. (aki köldökmosásban gyenge)
- akkor sem - mondja Á.
- miért? - kérdezem az asszertivitás jegyében
- gyereket nem szabad alkohollal rombolni! - mondja az egészségtudatos Á.

Arany alkony
Már másodszor kapom magam rajta rövid időn belül, hogy olyan holmit veszek és hozok haza magammal a helyilegjobb turkálóból, amin arany hímzés és/vagy arany flitter van, és amely viselet a korábban kialakult és azóta megszilárdult véleményemet alapul véve az öregség markáns és csalhatatlan - bár nem elengedhetetlen - velejárója. Amúgy viszont... bár ez lenne az egyetlen erre utaló jel, boldogan járnék, repülnék, szárnyalnék tetőtől talpig aranyban.
2012. június 23., szombat
Hazatérés
Á. megérkezett, teljes épségben. Ugyanolyan, mint volt. A puszit és az ölelést épphogy eltűrte, de az ebédet elfogadta, egy másodperccel sem ült tovább az asztalnál, mint ahogy az utolsó falatot a szájába gyömöszölte, nyígott egy sort, hogy hogyhogy nincs semmi innivaló, amikor felajánlottam, hogy amint végeztem az ebéddel, csinálok limonádét, búsan ingatta a fejét, hogy az már késő, akkor már nem fog kérni, aztán beült a fotelba olvasni, fél óra alatt végzett valami vékonyabb kötettel, aztán átvette tőlünk a dicséretes kitűnő bizonyítványát és a jutalomkönyvét, előbbit néhány másodperces nézegetés után kissé gyűrve a nagyszoba asztalán hagyta (csak azt az ostoba betétlapot próbálta a bizonyítvány hátulján lévő zsebbe belegyömöszölni, de hát már az elsőnek is alig volt hely, ez meg a negyedik - hogy ennek a betétlaposdinak mi értelme van, valószínűleg akkor sem fogom tudni megérteni, ha még ötszáz évet kapok rá), aztán összeveszett a lányokkal, vagy azok ővele, így Á. kénytelen-kelletlen visszahúzódott A. dolgozószobájába számítógépezni - szegény-szegény gyerek.
Nem piszkálom, mert élénken él bennem a táborból való hazatérések szomorúsága. Hogy ott sokan voltunk, és mindig játszottunk, és mennyit nevettünk, és ott minden más volt, de minden egyre ismerősebb - otthon meg olyan szomorúan üres és unalmas volt, napokig csak tétován lézengtem.
Én meg nekiláttam kipakolni Á. hazahozott és azonmód a szoba közepére hajított sportszatyrát. Hogy megvan-e minden, amit vitt, nem tudom, mert végül is A. csomagolt neki, míg én V. szülinapi bulijának romjait takarítottam. De azt tudom, hogy melyek azok a holmik, amik induláskor nem voltak vele, mert valaki máséi:
- egy csíkos alsógatya, másfélszer nagyobb, mint amilyet Á. visel
- egy fél pár zokni, vagy öt számmal kisebb Á. zoknijainál
- egy világoszöld bársony hajgumi hosszú, sötét hajszálakkal
- és egy (üres) terepszínű, durva vászon neszesszer piros "MAO FIRST LOVE" felirattal, továbbá szintén vörös kínai írásjelekkel
Ezeket miért tetted el? - kérdeztem
Nem én tettem el, én inkább elmentem pisilni, míg pakoltak - mondta.

A piacon
Tudtad, hogy a piacnak van tetőcsomagtartója? kérdeztem boldogan A.-tól, miután hazaértem. Elég tanácstalanul, mondhatni, bután nézett, úgyhogy végiggondoltam a kérdést, majd helyesbítettem: tetőparkoló. És üres, úgyhogy nem kell odalent parkolóhelyért tülekedni. Árnyék nincs - de odalent sem, és bár közelebb van a naphoz, nem észleltem jelentősebb hőmérséklet-különbséget a lent és fent közt. A kint és bent közt is csak módjával.
Cseresznyét nem vettem, mert későn értem ki (hogy hetekkel később-e vagy csak órákkal, az nem egyértelmű), és már csak olyan volt, amiben túl sok a rothadt szem, és ezekért még a legolcsóbb 550 forintos árat is drágálltam. Vettem viszont meggyet, 3 kilót összesen hétszázért. válogatni azért ezt is kell, aztán vettem krumplit, uborkát, paprikát és paradicsomot is, meg kétféle őszi barackot, először a kommersz sárga bélűt, aztán megláttam, hogy van fehér húsú is, amit imádok, így vettem azt is, és még sárgabarackot. Mert már láttam kertekben is érni. Meg vettem még hét, azaz 7 csokor petrezselymet, mert a néni, aki kínálta, már hazaindult volna, és mert olyan igazi, szép öregnéni volt, mint gyerekkoromban a nénikék. Néha nem is értem, hogy maradhatnak fenn egyes nénikék 100-150 évig is akár ugyanolyannak. Szóval, megvettem a hét csokor petrezselymet, 200 forint volt összesen, és úgy gondoltam, hamar el fog fogyni, egyet rögtön beleaprítottam a karfiollevesbe, egyet a petrezselymes krumplira fogok a brassói mellé (tudom, nem ezt ígértem, de a hideg gyümölcsleves elkészültéhez ilyen melegben sok idő kell, és a töltött paprika is macerás, nem lenne kész egyik sem, mire Á. megérkezik - és nekünk sem lenne ebédünk, pedig délután három felé már illik ebédelni, ha vendéggyerek is van nálunk) De nem esszük meg ám mind a petrezselymet, hanem legalább három csokorral elültetek belőle cserépbe - ott a végén mindnek a kis gyökere, nálunk meg sosem kel ki.
A piacon a zöldségrészleg után pedig megmerítkeztem a bátorságban és néhány felmérő kör után odamentem az egyik piaci henteshez. Mivel nem vagyok komoly hússzakértő, elég nehezen veszek húst valahol, pláne piacon. Lehet, hogy csúnya előítélet, de nehezen növöm ki. Kértem egy kiló húst, és hogy darálja meg - bár láttam, hogy van darált hús egy tepsiben, nem is nézett ki rosszul, de idegenkedem tőle mégis, hogy előre darált húst vegyek. A bajszos hentes, miközben nagy morcosan darálni kezdett, odavetette, hogy nagy veszteséget okozok ezzel neki, mert lám-lám, miattam a nyakán marad a már ledarált hús. Mondtam, hogy szerintem nem okozok nagy bajt, hiszen amit nekem darál, elviszem, az előre daráltból pedig semmiképp sem vennék. Nagy mérgesen rám förmedt, hogy mit képzelek, mit darált bele a húsba. Mondtam, hogy nem képzeltem különösebben semmit, nekem rokonszenvesebb egészben látni a húst, ami később az orrom előtt válik darált hússá, és 35 fokban ezt biztonságosabbnak is tartom. Erre őrjöngeni kezdett, hogy ha ilyen bizalmatlan vagyok, ne vásároljak nála - és már egy kicsit bánom is, hogy nem hagytam ott a fenébe, de a nekem darált húst csak elhoztam végül egy olyan mondat kíséretében, hogy a bizalom kialakulásához nekem idő kell (és azt nem tettem hozzá, hogy a piacon működő jó néhány hentes közül milyen nevetségesen körülményes módon és sokára mertem egyáltalán odamenni egy piaci henteshez - aki épp ő lett) Nos, a piaci húsvásárlásomnak ezzel, azt hiszem, tényleg befellegzett.
De azért piacra járni jó, imádom a zöldség- és gyümölcshalmokat, a palántákat, a nénikéket, virágokat, ma még a meggyre kicsit alkudtam is, amit szinte sosem szoktam, még nyüzsgést is, és azt külön, hogy ugyanerre a piacra jártunk a nagymamámmal is, amit akkor persze utáltam. A nyüzsgés, a rengeteg gyaloglás és különösen a cipekedés miatt.

Amit a kislányok fürdés címszó alatt műveltek
Tegnap nálunk aludt N., V. barátnője. Az évzáró után átjött a pizsamájával meg a fogkeféjével, meg a mai tiszta ruhájával - bár mondtam az anyukájának, hogy az teljesen felesleges, mert itt mindig V. ruháit viseli, lehetőleg ikreknek öltöznek és nagyon csodálkoznak, hogy mindezek ellenére mégis képesek vagyunk őket megkülönböztetni. Szóval, miután befagylaltoztak a kitűnő bizonyítványaik jutalmaképp (A. két dobozzal is hozott), azt mondták, elmennek fürdeni. Aztán beültek a kádba, eresztettek egy kis vizet is alibiként, és mintegy másfél óra alatt végigpróbálták az itthon lévő mind a 234565432 féle tusfürdőt, fajtára és tulajdonjogra való tekintet nélkül (női, férfi, gyermek, exkluzív) - részben a kád szélén színpróbát végezve, részben magukon illatpróbát végezve. Aztán befeküdtek együtt V. ágyába - ekkor már este 11 óra körül járt az idő - elővették az egyforma jutalomkönyveiket és egyformát olvastak. Hogy meddig, azt nem tudom, én már nem bírtam tovább ébren, elmentem aludni. Reggel a minket kímélő suttogásukra és a kímélőmódot meg-megszakító élénk és hangos viháncolásukra ébredtem. Itt az igazi nyár!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)