Egy kertben

Nem tudom, van-e kedvenc költőm, de ha igen, akkor talán pont Nádasdy Ádám az. Szomorú vagyok, hogy meghalt. Nem vagyok dedikáltatós fajta, de tavaly decemberben egy előadása után aláírattam magamnak az egyik könyvét, sajnáltam, hogy nem mindet, nem, mintha ez annyit számítana, sokkal inkább az a néhány szó, amit váltottunk közben, vagy még inkább a pillantása, ami úgy volt érdeklődő és szeretetteljes, hogy elfelejtettem, hogy nem ismerjük egymást igazán. Talán egy kicsit mégis.

Nádasdy Ádám: Milyen kertem lesz?

Én nem hiszem, hogy halálom után

majd nézem valahonnan mások életét –

de akkor mit csinálok?

Hol lesz időm elgondolkodni mélyen,

hogy hogyan éltem, s mért volt érdekes

épp ez a néhány év, pár évtized?

Mikor tudok majd szembenézni azzal,

hogy nem nézek már szembe semmivel?

Hogyan fogom élvezni azt a létet,

amikor nem kell naptár, és a hold

kedvéért éjjel lemegyek a kertbe –

egyáltalán, miféle kertem lesz,

és mit növesztek benne? Fügefát,

hogy eltakarjam magam, amikor

majd jön és azt kérdezi: hol vagyok?

visszaszámlálás

 két hét

Ritmus

titititi tá tá titititi tá tá szindróma titititi tá tá titititi tá tá szindróma, szindróma titititi tá tá

Pamkutya

Ezen nőttünk fel! - mondja nosztalgiafelhős szemmel a két gyerekem, és Pamkutya* koncertre mennek. Együtt. Á. is, aki nem jár amúgy koncertekre. Majd ma elmesélik, miközben sül a húsvéti bárány. A bárányt tavaly húsvétra vettem, de bentragadt a mélyhűtőben - remélem, még jó lesz. Idén húsvétkor Á. már nem lesz itthon, mi meg böjtölhetjük négy évig a hiányát - szóval, ma lesz bárány. Tárkonyos, fehérboros, sok zöldséggel körítve. Polentával. És varrunk is V.-vel - ő varr, én újratanulom a varrógépet, hogy újra varrjak, amikor gyerekkorú gyerekek híján bőven lesz időm. Szerintem az utolsó géppel varrott alkotásaim tízéves koruk előttre tehetők: babaruhák, ovis ágyneműk, brühühű, ovis zsákok, brühühű, királylányjelmez, brühühű, pingvinjelmez, brühühű, brühühű, brühühű, brühühű. A Pamkutya koncertről kaptam képet is tőlük, róluk, kár, hogy nem mutathatom meg, annyira szépek! Brühühű, brühühű, brühühű, brühühű... (ha jól sejtem és jól ismerem magam, ez megy majd ezentúl)

* kár, hogy nem mondhatom büszkén, hogy én már akkor felismertem Pamkutya időtállóságát és értékeit, amikor a gyerekeim még gyerekként mutogatták és meséltek róla nagy lelkesen, hanem sajnos minden valószínűség szerint inkább azt mondtam, hogy hááát, ezek elég furák, meg hogy én gyerekkoromban is már értelmes dolgokért rajongtam... vajon kik voltak azok egyáltalán? (és aztán mire mentem velük?) Szóval, öregkoromra be kell látnom, hogy én is mekkora sznob voltam, vizet is prédikáltam, szemellenzőt is hordtam, nem ismertem fel az új fényes szeleket, stb.

3 hét

Három hét múlva indul Á. a négyéves hetedhéthatáron túli útra - és részben baromi büszke vagyok rá, részben viszont mindkét szemem több hektoliternyi könnyben úszik, mert nem tudom, hogy lehet ilyen távolságot és ennyi időt aggodalom nélkül kibírni (pláne nekem, aki amúgy is magam vagyok a két lábon remegő feketeöves aggodalom). Mit adjak neki az útra? Nem kér semmit. Nem is praktikus a nehéz csomag. Nincs is semmim, ami mindentől megvédené őt. Ah, még írni sem bírok róla sírás nélkül. Ki gondolta komolyan, hogy egy szempillantás alatt felnőnek a gyerekek???? 

gyv

Aki a regnáló hatalomra szavaz, az nyíltan támogatja, hogy a rémálom folytatódjon és (újra, és további) legitimációt kapjon. Nézzétek meg ezt a filmet, és lássátok, milyen az, amikor a lassan két évtizede politikai hatalmat gyakorló miniszterelnök szerint a magyar gyermekvédelem rendben van. Nem, nincs rendben. Valószínűleg mindig lesznek olyan egyének, akik bűnöket követnek el, de hogyan lehet évtizedek óta nyeregben tartani azt a hatalmat, amely rendszerszinten tűri, engedi, támogatja a bűnözőket és gátlástalanul használja a védteleneket?

Bagoly mondja

Sokan szidják a Duolingót, hogy komolytalan (nyilván), ronda (eléggé), passzív agresszív (tényleg, sőt, sokszor inkább aktív agresszívak a beszólásai), és hogy mindezek miatt nem lehetséges vele nyelvet tanulni. Lehet, nem tudom, mert egyetlen nyelven sem beszélek elég jól ahhoz, hogy azt megítéljem, hogy meddig lehet vele ténylegesen eljutni. De életemben először saját jószántamból és saját örömömre foglalkozom nyelvekkel, nem azért, mert muszáj, hanem hogy ne romoljon el a közel ötszáz napos szériám. És úgy veszem észre, hogy egyre jobban értem a filmeket eredeti nyelven. Nem az összes nyelven, csak amelyekkel foglalkozom a bagollyal. Nekem üdítő, hogy vannak olyan napok, amikor elég odébb pöccinteni a leckéket, mondjuk napi három percben, és van olyan napom is (például a mai), hogy jól állnak össze a csillagok, Duó két kézzel szórja a triplázott pontokat, nekem pedig van időm mindkét nyelvvel eltölteni közel egy-egy órát. Nekem V. előfizetett rá, így a reklámokkal nem kell küzdenem. És ha lassan is, idétlenül is, de haladok. Szóval, én igenis szeretem ezt a nagyfejű, ronda, agresszor baglyot.

Párbeszéd színházból hazafelé a kocsiban

A.: Tudod, hogy III. Károly lotaringiai herceg (1643-1690), császári tábornagy, a törökellenes háborúk hírneves hadvezére volt, aki nemcsak döntő szerepet vitt Bécs 1683-as felmentésében és Buda 1686-s visszavívásában, de még az is fontos volt számára, hogy minél kisebb emberáldozattal nyerjen csatákat? Apai nagyanyja Habsburg Eleonóra Mária Jozefa főhercegnő volt, III. Ferdinánd császár leánya. Nagyjából Rákóczival egy időben élt, tulajdonképpen dönthettek volna úgy, hogy Rákóczi helyett őt kezdik el sztárolni, ehelyett nem ismer senki... nem tudom, mi kifogásuk volt ellene... Mit gondolsz? 

én: Épp azon gondolkodtam, hogy ha egy autónak a rendszáma PUD146, azt könnyen lehet pudingnak olvasni. Ezentúl figyelni fogom, hogy meglátom-e valahol...

A.: de miért épp a négyes?

én: mert az hasonlít leginkább a készletből az N-re. Amúgy meg Rákóczi magyar volt, ez respektálható szempont, nem?

A.: szegény Károly!

én: remélem, még nem vonták ki a forglomból a PUD146-ot, és egyszer megpillanthatom...

Amúgy A döntést láttuk, csak ajánlani tudom, megrázó és felemelő is egyben. Ma moziba megyünk.

mindennapi horrorunkat add meg nekünk ma

 1.

Csak az autóban hallgatok rádiót, ott is jobb híján. Váltogatom az adókat, többnyire Bartók, Petőfi, Rádió1. Dallam dallam után, én szívesen énekelek (is) az autóban, az legitimálja leginkább azt, hogy többnyire környezetszennyezően egyedül utazom. Emellett még dolgozom is vele és általa. Jön egy új szám, utólagosan csekkolva minimum tízéves, de lehet, hogy húsz. Nem ismertem, nem az én világom. A szöveg elborzaszt, vizuális típus vagyok, és ugyan viszonylag gyorsan elkapcsolok, még sokáig kísért a kép: Fekete, fekete hús égjen a szádon... Aztán itthon rákeresek a szadista állatra, némileg megnyugszom, de jobban örülnék, ha nem adnák többé ezt a számot, mert nekem marad hátborzongató.

2.

Plakátokat és szórólapokat nyomtatok, A5, A6. A nyomtatóból A4-esen bukkannak elő, laponként kettő, négy darab. Én nem tudok ollóval elég szépen vágni, pláne ennyit.

Megtenné, hogy fel is szeleteli?

Miiii?

Összevagdalná nekem?

????

Végül megérti és megcsinálja. Nem tudom, mi a helyes szakszó a műveletre, de nem ezek.

Ez a nyomorult január

már legalább két hónapja tart. A hideggel nem volt bajom, sem a hóval, sem a köddel. A jég már túl sok volt, de mentem, lassan, csúszkálva, totyogva, mint a pingvinek. A mai napsütés viszont  hiába tetszett, mint látvány, megbetegített, elkedvetlenített. Fázom. Fájt a szemem a fénytől. Kellemetlenül káprázott. Bújkál valami bennem, nem megfogható, nem kifejlett betegség, csak a csírája, nem düh, de mégis az, valami sürgetés, türelmetlenség, valami hiány, egyben unottság, és mindebből az sült ki, hogy utáltam a mai napot.

Még azt sem tudom, mit szeretnék a születésnapomra. Talán azt, hogy legyen tavasz. De még nem akarom, hogy tavasz legyen, mert tavasszal Á. elutazik a világ túlsó végére, és én még nem tudom, hogy azt hogyan fogom tudni feldolgozni. Nem bírom, ha huszonévek huss, elillannak. Még nem tartok ott. Ez is rossz. És még azt is kell kívánonnom, hogy maradjon minél tovább tél. Még sehol sem tartok, még én magam is gyerek vagyok. Egy öreg gyerek. És lázas is, de csak érzésre, a hőmérő nem mutatja ki. A boldog késő huszas és a harmincas éveimre vágyom.