Családfába. Órákat töltök (újra) családfakutatással, és több (egyelőre egzakt módon nem igazolható, de logikai úton kikövetkeztethető) áttörést is elértem a familysearch.org és az arcanum.com egyidejű és kreatív használatával. Időről időre elkap ez a láz, és akkor abbahagyhatatlanul keresem a hiányzó láncszemeket.
Valamint újra utálom, hogy íráskor a blogspot csak azokat a címkéket ajánlja fel a rendszer, amelyeket elkezdek írni, nem lehet csak úgy válogatni az eleve felkínáltakból.
Mínuszosak az éjszakák, jaj, anyukám nem fázik? Kéne neki vinnem egy meleg nadrágot
ja, nem
Úgy vásárolok és főzök, hogy viszek anyukámnak is belőle, ezt úgy szokta szeretni
ja, nem
bakker, nem igaz, hogy apám sosem mondta el, reggel felhívom és rákérdezek
ja, nem
úristen, milyen rég voltam már anyukámnál, hétvégén iktassuk be!
ja, nem
Na, ezt elmondom anyukámnak, nagyon fog nevetni rajta
ja, nem
És így tovább a végtelenségig, napjában többször is akár - miközben tudok, amit tudok, de az agyam mégsem mindig tudja, csak egy kis fáziskéséssel, a végén nehéz koppanással.
Ó, ez viszont igazán tetszett. Először is nagyon szép és Nápolyban játszódik, amivel én szinte bármit megeszek - de azon kívül is jó. Egy helyenként szürreális álomfolyam, amin csak utazunk, utazunk - és mikor véget ér a film, akkor is hömpölyget tovább. Jó hosszú volt (a reklámblokk előtte botrányosan hosszú), késő éjszaka lett, remélem, holnap az okoska karóra is azt mondja majd, hogy jól aludtam!
Azt álmodtam, hogy egy nagy társaságban nálunk ünneplő rokon megszagolja a szék háttámlájára terített farmerom ülepét, és fintorogni kezd, hogy "ennek bizony sünszar szaga van", én pedig rettenetesen szégyellem magam a nagy családi összejövetel közepén, próbálok mentegetőzni, de csak az jut eszembe, hogy "inkább talán cinkekaki" - nem tudom, egy ilyesféle álom mi mindent hordoz, de a szégyen szénné égetett álmomban, az okosórám pedig azt jelezte reggel, hogy a közel megfelelő alváshossz ellenére is nagyon gyenge alvásteljesítményt tudott csak detektálni.
Karácsonyra rengeteg lehetőséget kaptunk (és adtunk is) ahhoz, hogy olvassunk, zenét hallgassunk, színházba vagy egyéb előadásokra járjunk. Lesz benne Katona, Pintér Béla, Nádasdy Ádám, Shaolin bemutató, Táncszínház, Zeneakadémia, MÜPA és mozi is.
Az első karácsonyi könyvemet már elolvastam: ezt - és hát izé... fanyalgás van. Láttam a Molyon, hogy nagyszerű írás egy traumatikus helyzetről - aztán olvasván a szöveget, számomra egy hatásvadász, szentimentális, csúnyán (és nem túl okosan) megírt könyvnek tűnt egy valóban rémes dologról, egy lebutított Dickens (oké, Dickens könyvet is tizenévesen olvastam utoljára, és elég volt belőle annyi, de akkoriban nagyon menőnek éreztem magam amiatt, hogy társadalmi problémákról szóló komoly és unalmas könyveken rágom át magam) Sajnálom, úgy látszik, csak nyafogni tértem vissza, de szerintem ez a könyv rossz.
Nem túl régóta - tavaly karácsony előtt gondoltam rá először - szerettem volna egy okosórát, aki szolgaian megértőn és kitartóan figyelmeztet arra, hogy igyak elég vizet, álljak fel a gép elől, és aki (egyéb más dolgok mellett) megmondja, hogy jól aludtam-e. Nos, az okosóra megérkezett 24-én a fa alá. Egyrészt tényleg nagyon rámenős, folyton bizereg a csuklómon - amit én egy ideig nem tudtam mire vélni lehet, hogy (pillanatnyilag még) okosabb nálam, másrészt végtelenül makacs és kitartó - szóval egy idő után rájöttem, hogy a rezgése nem valamilyen elektronikus üzenetnek az érkeztét hivatott jelezni (mert hiába néztem, nem jött üzenet), hanem pusztán azt, hogy állj már fel és lódulj sétálni! Úgyhogy mindjárt lódulok - csak azt még megírom, hogy szerinte megnyugtatóan jó arányban alszom mélyen, sekélyebben, elegendő REM fázissal rendelkezem, és amikor reggel felébredek, akkor azt mondja, hogy Ön felébredt! - ami hasznos lehet munkanapokon, mert nem mindig egyértelmű, hogy ébren vagyok-e már, vagy még álmodom* Aztán még tudja a kis okos, hogy mikor vagyok nyugodt és mikor stresszelek - és még nem tudom, mi mást tud, mert még nem volt időm behatóan ismerkedni vele. De hamarosan annak is nekikezdek (séta után, mert beneveztem általa egy gyaloglós kihívásra - és bár szteroid barátom jól teszi a dolgát, a gyaloglás tényleg még mindig kihívást jelent)
* A múltkor A. azt mondta, hogy januártól át akar térni a vegán életmódra - de később kiderült, hogy én ezt csak álmodtam. Ennek ellenére is regisztráltam a veganuárra - korábban szoktam volt vegán heteket, hónapokat beilleszteni az életembe, és azok jók voltak
Nem nyafognék, de most már késő akkor miről írnék?
Na jó, ez így túlzás, teli vagyunk szép pillanatokkal - és kínosakkal is. És szomorúakkal is. Meg boldogokkal. Vagyis éljük a normál hétköznapjainkat a karácsonyfa körül. A 24-e a korábbi évekhez képest nagyon nyugodt, és különösen aggodalmaktól mentes volt. Anyukám halálának hozadéka - bár ez így rémesen hangzik - a folytonos rettegéstől való megszabadulás, ami olyasmikből állt össze, hogy mi van vele, hogy van, romlik-e az állapota, mikor kell hozzá menni, mit kell elintézni és befizetni* és egy állandó, az aggodalomtől a félelmen át a rettegésig tartó skálán való csúszkálás, hogy hamarosan meg fog halni, és akkor mi lesz. Most már tudjuk, hogy mi van, és ez nagyon szomorúl, sok űrrel, folytonos hiánnyal - de lényegesen kevesebb aggodalommal és rettegéssel. Például nem gondolok minden szirénázó mentőautónál arra, hogy anyukámért megy, őt viszi, őt hozz, hogy bánnak vele, itatják-e eleget, megmozgattam-e minden követ, hogy jobb legyen neki **** - nem ragozom tovább, ambivalenciák hálójában élek, azzal takarózom, azzal mosom kezeimet és arcom, azon billegek egyensúlyozva.
Summázva pedig azt mondanám, hogy az én családom gyakorlatilag eltűnt, a tesómról***** jobb nem is szólni, a szüleim meghaltak, apámnak sosem volt családja (bár a FamilySearch-ön találok nyomokat), anyukám családja pedig afféle Patyomkincsalád lehetett, van némi díszlet, színes-szagos a homlokzat - de ha az ember bármi módon számítana rá, mint szociális hálóra, akkor kiderül, hogy a hogy a díszlet mögött kihalt pusztaság van és a díszletező munkások is épp ebédelnek. Erre leginkább csak azt tudom mondani, hogy örülök, hogy anyukám a halála körüli totális érdeltelenséget már nem élte meg, mert biztosan fájt volna neki.
És akkor térjünk rá a 25-i családi karácsonyra - ami már ott el lett baszva, hogy anyósom örömmel (sic) mondta, hogy idén végre tudunk 25-én karácsonyozni (mert a 25-e eddig az én családomé volt, történelmileg így alakult - és mivel nemcsak az én szüleim váltak el, hanem mindkét sógornőmé és a sógoromé (ezekből kettő már ex-), folytonos nehézkes egyeztetést igényelt, hogy ki kivel hogyan tud találkozni 24-e és 27-e közti időben), menjünk el a sógornőmhöz aznap. OKé, ez a mondat majd többszörös átolvasást fog igényelni, ha valaki teljes terjedelmében át akarja látni, de ezen átlendülök. A lényeg az, hogy a sógornőmnél lesz (volt) a karácsonyi ebéd, aki épp válik, emiatt nemcsak ő, de a gyerekei is elég feszültek. A sógornőm sosem szeretett különösebben főzni és a gyerekei a csirke-rizs-zöldborsó szentháromságon nemigen kalandoztak még messzebbre - valamint anyósom sopánkodni kezdett, hogy most akkor szegény Amálka egyedül fog tíz emberre főzni, amit én nem engedhetek meg, szóval, szálljak be, de rendesen. Amálka 24-én este írta meg, hogy a tervezett libacombok helyett csirke lesz (ráadásul úgy elkészítve, ahogyan Á. nem eszi meg: sajtszósszal), anyósom pedig azt, hogy ugye, készülök, mert Amálka nem főzhet egymaga tíz személyre. Készültem előre is, de a menüt megismerve a kizárólagos csirkenap****** kivédésére az aszalt szilvával töltött csirkemellek mellé még sütöttem egy adag Wellington bélszínt kenyértésztában sült gombás húsragut, ezen kívül csináltam pikáns lencsesalátát, valamint franciasalátát (utóbbiakat Amálka kifejezett kérésére). Meg vittünk minden sütiből, amiből idén jó sokféle lett: fahéjas diós keksz, meggyes kifli, sajtos pogácsa, diós és mákos bejgli. A vendégséget nem írom le, mert már a felidézése is feszültséggel teli és neurotikus - leginkább azt éreztük, hogy ez egy olyan vendégség, amit mindenki a háta közepére kíván. Azután pedig az ételek elcsomagoltattak - és döbbenetemre mindenki pontosan azt kapta meg, amit vitt. Pedig (szintén olvasatomban) a karácsonyi különleges finomságoknak gazdákat kell cserélniük, így áll elő az, hogy változatosnál változatosabb finomságokat eszünk, semmit nem nagy mennyiségben. Még a sütijeink is hazakerültek, pedig azokat anyósom nagyon is dicsérte. Ki visz azért sütiket a vendégségbe, hogy azután pont azokkal térjen haza? Na, mindegy, a tanulság csak annyi, hogy szomorúbb és csalódottabb vagyok a vendégség után, mint annak előtte. Az ételeken kívül még azért is, mert A. családjával képtelenség érdemben beszélgetni (ki hogy van, mivel foglalkozik, mi érdekli, min gondolkodik, miről mi a véleménye), mert anyósom mindent, de mindent leural a több évtizeddel korábbi szakmai történésekkel (mármint saját szakmájából, ami kábé senkit sem érdekel, különösen, hogy évente többször is meghallgatjuk ugyanazokat az érdektelen belterjes sztorikat már halott vagy még csak haldokló, vagy éppen nyugdíjas éveiket élénken taposó volt kollégáiról)
Lebattyogok sütit majszolni - öröm az ürömben, hogy így a vártnál jóval több finom saját sütink maradt.
* befizetni és intézni folyton kell valamit, mármint anyukámmal kapcsolatban is, hiszen ott van a ház a maga önálló hatáskörben intézett romló állagával, és a mi elkeseredett harcunk ez ellen, meg a hivatalokkal, akik szeeint nem lehet átíratni a számlákat, míg nem volt hagyatéki végzés, de 15 napon belül meg kell tenni a bejelentést**, de addig is fizetni kell, de ha nincs élő szerződő fél, akkor kikapcsolják, de ha fizetünk, akkor mégsem, és hogy az általuk biztosított adatlapot nem tudják később megnyitni - ne nagyon akarjatok hasonkló ügyeket intézni, rémes, én A.*** nélkül már feladtam volna
** valójában 180, de szeretnek a 15 nappal sokkolni
*** A. a végletekig türelmes, precíz, szabálykövető, okos, az apróbetűt is elolvasó és megértő különös, nem evilágról származó lény, de még őt is sikerült nem egy esetben felhúzniuk és kiakasztaniuk
**** Ebben nagyon hasonlítok egy Sziszüphosz nevű illetőhöz
***** bár most 23-án a közelgő karácsony tiszteletére el tudtunk tölteni egymás társaságában (+ gyerekek + A.) közel három órát anélkül, hogy valaki üvöltözni, nyomasztani vagy sírni kezdett volna - ez biztató kezdet arra nézve, hogy néhány évtizeden belül akár érdemben is szólunk majd egymáshoz
****** a csirke az én olvasatomban nem karácsonyi étel, karácsonyi étel a halászlé, a rántott ponty (amit A. családja nem szeret), valamint a változatos és különleges finomságok - szinte bármiből (de a csirke csirkével semmiképp)
Végül - több napon át tartó hezitálás és kerülőutak után - mégis bevettem a szteroidos tablettát, és nem tudom, mivel kell majd fizetnem érte, de a hetek (vagy hónapok?) óta hol kevésbé jelentkező, hol intenzívebb lumbágós, ülőideggyulladásos fájdalmat egyszerre csak elfújta a szél - és ez most nagyon kellett. A szomorúság körülöttem fireg-forog ugyan, de ennél nyugodtabban készülős, csak a konyhai munkákra és beszélgetésekre figyelős karácsonyom rég volt. Sírtam is (fogok is), nevettünk is, kicsit fel is bosszantottam a családot - mondjuk teljesen jogosan - mert a meleg fehér mellett hidegfehér és színes égőket is tettek a fára, amitől megvakulok és epilepsziás leszek, de legalább is fejfájós és agresszív - de A. egy szó nélkül leszedte, pedig már a díszek is fent voltak, én pedig azt javasoltam, adjuk oda bárkinek, akit meg akarunk ölni rászorulónak gondolunk, csak innen tűnjenek el. Ennyiféle sütit nem tudom, készítettünk-e valaha, mégis chillezős és nyugodt volt az egész nap. Annyira ráérős, hogy itt nálunk még nem is történt semmi - de a születéseket nem szabad sürgetni, majd jön a csengettyűszó, ha jönnie kell.
Tervezetten. Hatkor. Hogy a reggel hétkor nyitó boltban elkerüljük a tömeget. Nagyon fájt fölébredni, felkelni, öltözni, elindulni, jeget kaparni - hogy aztán odaérve azt lássuk, hogy másoknak reggel hétre odamenni nem számít hajnali időpontnak, hiszen teli van a bolt, de annyira, mintha már órákkal korábban kinyitott volna, és odabent tömeg, tülekedés. Legszívesebben azonnal kifordultam volna, de csak a szemem és a beleim, én meg mentem fegyelmezetten a karácsony előtti zsúfolt zűrzavarban A.-val együtt (aki még nálam is jobban utálja a tömeget, és ő a vásárlást üres boltban is) - és a LIDLben nem lett meg minden. Majd esete visszamegyek az Aldiba kapribogyóért (omg, tiszta hülye vagyok), meg tejért, meg még ki tudja, mikért, amiket nem tudtunk megvenni reggel. És szakácskönyv sincs már, pedig van rá jogosultságunk (kettőre is, de mit ér a jogosultság a materializált tárgy nélkül?). Hazajöttünk, kipakoltunk, reggeliztünk (görög salátát), aztán visszafeküdtünk aludni. Szegény párák! Mostanra sem tértünk magunkhoz. Van még egy kis maradék húsleves, csinálok hozzá máglyarakást. Szeretném, ha valaki szeretettel főzne rám legalább időnként, most és mindörökké. Ajándékokkal sem tudom, hogy állunk. Nincs nekem már türelmem ilyesmikhez. Nyugodt, békés, semmittevős, mégis jólléti karácsonyra vágyom, aminek nem tartozéka a cipekedés, sem egyéb nyűgös terhek.
