Most, hogy van időm

hülyeségekre, megnéztem újra a Hairt a reggeli kávé mellé. Még mindig tudok sírni rajta, sőt. Amikor először (másodszor, tizedszer) láttam, sosem fért a fejembe, hogy hogyan választhattak Sheila szerepére egy ilyen kövér tehenet? Most inkább az (Bergeren kívül), hogy bakker, milyen szép lehettem, ha magamhoz képest ilyen rettentő kövérnek láttam ezt a (nekem amúgy továbbra sem tetsző) színésznőt? Kép alig van rólam tizenéves koromból, azok is inkább csak igazolványképek, vagy zsákruhában a kép szélén megbújva settenkedősek - de még nem adtam fel teljesen, hogy apám házában a szeméthegyek alján megbújva találok ilyesmit is.

Akkor most elmondom

hogy reggel hajnali négykor megkönnyebbülten ébredtem arra, hogy bedugult az orrom és pisilnem is kell. Mert előtte azt álmodtam, hogy a kollégáimmal tábort szervezünk egy szállodai szobában. Az ágyak, amin ülünk, vastagon homokkal vannak borítva, ráadásul krumpli csírázik ki belőle. Ám ahogy le akartam törni a krumplicsírákat, hogy letörölhessem az ágyról a homokot, kiderült, hogy ezek sírhantok és halottak kékes-vöröses merev, kemény ujjai bújnak ki a homok alól. Nem, nem volt kedvem visszafeküdni, inkább elmentem fürdeni. Aztán hosszas vívódást követően minden úgynevezett szépruhám a földön végezte (közvetlenül a fregoliról vettem le őket próbálás előtt), és végül dúlva-fúlva, sírva egy egyszerű fekete nadrágban és lazacszínű pólóban, mezítlábra húzott fekete szandálban indultam útnak egy kis fekete blézerrel a karomon - amit aztán a vizsgára el is felejtettem bevinni, szóval, akár rögtön a földre hajíthattam volna azt is a többi felesleges cuccommal.

A védés remekül sikerült. Jó, kicsit szétszórt voltam, de még így is. A diplomám (hacsak el nem rontják) jeles lesz (vagy kitűnő?). Úgyhogy a hétvégén semmit sem csinálok, csak alszom, olvasok, esetleg szétrugdosom a földre szórt ruhákat, hogy az így keletkezett kis ösvényen át lemehessek a konyhába kávéért. De ennyi!

láb van, szőr van

az epilátort nem találom sehol. Helló, mindenki, helló, június. Sajnálom, hogy eltűntem és kerestetek, minden okom megvolt rá (az eltűnésre) - és ma még több okom lenne, de lám, itt vagyok. Holnap lesz az államzáróvizsgám, nyilván nem pont ma kell nekilátnom blogot írni - miképp a lábszőrtelenítés is húzódik már egy ideje, szóval azt is kibírnám holnaputánig, mert nem lábszépségversenyre megyek, sőt, erős a késztetés bennem, hogy szoknya helyett inkább a nadrágot válasszam, amiből semmi sem látszana ki. Persze ismét rádöbbentem, hogy nincs egy rongyom sem, ezért nincs holnap miben mennem. Dübörög a mosógép évek óta nem látott ruhákkal - ahelyett, hogy a védésre készülnék, holott kaptam (a konzulensemtől! - akinek ilyen konzulense van, nincs szüksége opponensre) olyan kérdést, amit értelmezni sem tudtam eddig teljesen, nemhogy a választ rá kidolgozni. A csoporttársak szerint vegyem megtiszteltetésnek, engem szeret ez a professzor és rólam feltételezi, hogy képes leszek választ adni. Én meg csak nézek, mint Rozi a ködben bujkáló újkapura.

Anyukámnak lett gyógyszere végszó után kettővel - amiért közvetve a blogot illeti a köszönet, mert innen az ismeretség. Köszi, creusa! Aztán bv-vel voltunk könyvbemutatón (Krusovszky), aztán (előtte) voltam még több koncerten is (Visszaesők, F.O.System), és megyek is még (PUF) - szóval, sokat tettem azért, hogy ne a holnapi vizsgára készüljek. Itt állnak a kérdések kidolgozatlanul, én szőrösen, pucéran és kapkodva - mindent összevetve ezek ellenére is bizakodón, hogy egy szép új végzettséggel megspékelve jövök ki holnap a teremből. Addig még délután fodrászhoz megyek (nem én akartam, így jött ki, a múlt csütörtökre volt időpontom, de a fodrász unokája elballagott az óvodából, így az időpontomat át kellett tenni pont mára), meg a könyvtárba is vissza kell vinnem a könyveket, mert ma járnak le (mindig beiratkozom, de nem nekem valók azok a helyek, ahová rendszeresen vissza kell vinnem valamit - nyilván hozzá sem szagoltam a kivett könyvekhez) - de elolvastam három másikat.

A négy kiscica (mondtam, hogy négy van?) szépen cseperedik - nem tudom, mit csináljunk velük, nem akarok hat macskát. Megjelent az apjuk is, Safranek, egy ideje nálunk kosztol ő is. Úgy néz ki, mint Bánki György pszichiáter - de egyúttal a Macskafogóból Safranekre is emlékeztet, így inkább az utóbbi nevet kapta.

ria, ria, kálvária!

Anyukám csak a szakorvos által felírt gyógyszert szedheti. A szakorvos nyugdíjba ment. A nyugdíjazása előtt másfél hónappal már nem írt fel legalább egyhavi gyógyszert (mondjuk úgyis kevés lett volna), hanem azt mondta, majd hívjam a nyugdíjazása előtti utolsó napokon. Gondolom, mindenkinek ezt mondta. Gondolom, hogy néhányaknak sikerült elérni őt. Én nem tartozom közéjük, meg még covidos is lettem, nem bírtam 24 órát lógni egy csupasz telefonvégen. Több hasonló profilú orvos a környéken nincs. A területileg illetékes kórház szeptember 21-re tudott időpontot adni, még április elején. A nyugdíjba menő orvos legalább annyira tudta, mint amennyire én sejtem, hogy nem húzza ki anyukám áprilistól szeptemberig félhavi gyógyszerrel.

Kaptam értesítést a diplomaosztó ünnepségről - amit életemben először én fogok szkippelni - kell venni belépőt. Nem a vendégeknek (nem tudom, a vendégeknek kell-e), hanem saját magamnak. Hát, nem fogok.

kisebb csodák és meglepetések

Először is négy kiscica van, három cirmos és egy fekete.  Az anyjuk nem találta elég biztonságosnak a fészertetőt (megértem), ezért átköltöztette őket az utcára egy csatornarács alá (nem értem meg). Oda szoktam mindig megállni az autómmal, elég ijesztő lehetek. Meg hát az utca, még ha nincs is közvetlen kijárat! Felülről a rácson át látni őket. Még csukva a szemük, iszonyú cukik. Az anyát tápláljuk ezerrel - de aztán nem tudom, hogy legyen a négy picivel. Elég szelídek lesznek-e ahhoz, hogy megfogjuk és elajándékozzuk őket? Remélem, igen, és azt is, hogy lesz rájuk "vevő" - mert különben az utcán végzik. Sajnos nem tudunk öt macskát állandóra befogadni.

A másik: múlik a köhögés és a rekedtség is. Még nem múlt el teljesen, de szignifikánsan jobb. Attól, hogy nincs a bajomra orvosi magyarázat, még gyógyulhatok gyorsan, nem?

Á. leadta a szakdolgozatát, én pedig elvállaltam egy (attól teljességgel eltérő témájú) szakdolgozat bírálását (ne kérdezzétek, miért, biztosan nem vagyok normális)

Tegnap megünnepeltük V. huszadik szülinapját - hihetetlen! Ez alkalomból megkóstoltuk a krokodilhúst (szerintem nem túl jó, de a többieknek ízlett) és a kenguruhúst is (ez viszont nagyon finom volt) Ismét sós karamellás tortát kért - ezúttal csokis piskótával sütöttem, minden évben kicsit más, de minden évben finom.

Két hét múlva kell szakdolgozatot védenem és záróvizsgáznom - nem aggódom túl, de azért lassan érdemes lenne készülni rá.

Ma megjelent az új Jo Nesbo kötet, amire hónapok óta várok - és még nem vettem meg. Elindultam érte, de az utca végéből visszafordtultam, mert pazarlás lenne csak ezért autózni egy csomót, majd megveszem holnap(után?), amikor úgyis bent leszek a városban.

kertünk kincsei

Ma A. talált a kert végében álló roskadozó fészer tetején egy szép kis cirmos anyamacskát legalább két - még ki sem nyílt a szemük! - kiscicával. Vittünk neki enni, először megijedt, de aztán elfogadta. Remélem, nem lesz semmi bajuk.

a növényekről

Idén egyetlen szem cseresznye volt a fán, ma reggel megettem, mielőtt a madarak lecsaptak volna rá. A magaságyásban térdig ért a gaz, nagyjából kigazoltam, de nincs sok ötletem, hogy mit ültessek helyette.  Sajnos alulról feltört belőle a borostyán, ami minden más elől elszívja az energiát. Nem vagyok növény, de a covidom óta nagyjából annyi mozgást bírok, mint egy nagyon fáradt, kókadt kis növényke, néha még feküdni sincs erőm. Pedig A.-hoz képest én egyáltalán nem voltam olyan vészesen, de nagyjából öt méter után kifulladok, lépcsőből meg két fok is elég. Ehhez képest dicséretes, hogy ilyen serényen kertészkedtem (egy négyzetméteren), mostam, teregettem - de bonyolultabb házimunkát nem bírok elképzelni sem. Teljesen fantáziátlanná is váltam. Létezik ilyen utózöngéje a covidnak?

A gyászról

Mióta apám meghalt, időnként megkérdezi valaki, hogy hogy bírom és hogy hiányzik-e. Sajnálom, hogy gyerekkoromban ezt sosem kérdezte meg senki. Rosszul bírtam és hiányzott valaki, aki az apám lehetett volna. Hiányzott, hogy legyen apám. Mármint egy olyasvalaki, aki szeret, aki tanít, aki megvéd - nem egy olyan valaki, akitől rettegni kell. Mióta meghalt, sokkal kiegyensúlyozottabb a kapcsolatunk, én azt gondolok, amit akarok, akár sírhatok is, ha úgy adódik - de ő többé nem bánthat és nem gúnyolhat vagy nem nevethet ki. Sokat gondolok apámra és még mindig nehezen találom azokat a pillanatokat, amikor jó volt a közelében lenni. Na jó, ne túlozzunk - szóval, amikor nem volt rossz. Atyaég, hogy milyen szemétdombot hagyott ránk! Nem lesz könnyű eltakarítani, de megoldom majd ezt is. Sajnálom őt. Sajnálom a gyerekkoráért, sajnálom azért, amilyen szörnyeteggé vált, holott mutattak arra jelek, hogy csak arra vágyott volna ő is, mint a normális emberek, hogy szeressék és elismerjék őt. Sajnálom azért, hogy ezt csak úgy volt képes megteremteni, hogy olyan hazug világot épített fel maga köré, amit kettéválasztva kellett kezelnie ahhoz, hogy ne bukjon le. Végül persze lebukott. Sajnálom magamat is, mert sokat veszítettem azzal, hogy sosem volt apám (és ezért nem  veszítettem sokat azzal, hogy meghalt, mert bár mutatott némi fejlődést a gyerekkorom óta, ahhoz, hogy jó legyen a kapcsolatunk, legalább további ötszáz évig kellett volna még élnünk mindkettőnknek - hát jaj, csak azt ne). De magamra inkább büszke vagyok, mert kimásztam a mocsárból, amibe belekényszerített, és bár nehéz volt, de sikerült. Juthattam volna messzebbre és magasabbra is, ha nem a pokolból indulok - de így is jutottam valahová. A barátaim és a családom (sőt, egyes munkatársaim is) ismerik egymást, nem kell rejtegetnem senkit senki elől, mert egy életem van. Egy sima, normális, hullámhegyes-hullámvölgyes élet, amiben én sem vagyok mindig jófej, de a rosszfejségeim is vállalhatóak. Vannak, akik kérdeznek tőlem, vannak, akiknek támogatást nyújtok, vannak, akikkel nevetni tudunk, sőt, akár sírni is. Engem sem szeret mindenki, de tőlem nem retteg senki.

elhanyagolt gyerek szindróma

Á.-nak a youtube-ról kellett megnéznie, hogyan kell vasalni.

Spoiler: nem sikerült neki.

A. kommentje: megnézhette volna, hogy én hogyan vasalom hetente háromszor a karateruhát.

Az én cinikus (ám teljesen jogos) kérdésem A.-hoz: vajon Á. bedugta a vasalót? Mert lehet, hogy azt a youtube-on külön nem mutatták.

Az én megjegyzésem ehhez: én valóban kisgyerek korukban vasaltam utoljára, mert utálok vasalni (gyerekkori trauma, apám ingeit kellett rendszeresen vasalnom és ha nem volt tökéletes, jól összegyűrte és úgy dobta vissza, hogy kezdjem előről - nem tudom, hányszor képzeltem el, hogy a forró vasalóval fejbevágom, de a) sokszor b) sosem tettem meg) - ennek ellenére kábé a gyerekek tízéves koráig vasaltam, onnantól pedig gyűrhetetlen ruhákat viselek. És nem karatézok, a karateruhák érintésétől is viszolygok.

Előzmények (mármint a youtube akadémiához): a múltkor A. megkérte Á.-t, hogy segítsen neki mosdószifont tisztítani, amit Á. megtagadott sürgető szakdolgozatírásra hivatkozva, mire A. azt mondta, hogy legalább nézhetné, hogy hogy kell, mert hátha egyszer szüksége lesz rá, hogy szétszedjen egy szifont (különös tekintettel arra, hogy Á. tömíti el rendszeresen a helytelen borotválkozással) - mire Á. azt mondta, hogy ha véletlenül úgy alakulna az élete, hogy valaha szüksége lesz efféle tudásra (de nem hiszi), akkor majd megnézi a youtube-on, hogy hogy kell.

Mentegetőzés: főzni tud, a szobáját is kifestette, előtte lekaparta, glettelt is, szóval nincs minden téren elmaradva a fejlődésben.

nem vagyok elég kedves

ez a diagnózis született ma a fül-orr-gégészeten, ahol megpróbáltam jogosulatlanul szolgáltatást igénybe venni. És büszkén mondom, sikerrel jártam - bár járt némi kedvetlenséggel. Próbáltam csütörtök óta hívni a megadott számot - sikertelenül. Úgyhogy ma odamentem időpont nélkül. De időpont nélkül nem raknak be a gépbe odalent, ahol jelentkezni kell, hanem felküldenek, hogy kérjek hozzájárulást a rendelésen ahhoz, hogy időpont nélkül is megvizsgáljanak. De a rendelőbe nem hívnak be sorszám nélkül. Volt már ilyen a szemészeten néhány éve, szóval nem új a rendszer. Szóval odaültem a rendelő elé, ahonnan rutinosan nem jön ki senki, hanem az előző beteggel küldetik be a következőt, akik mindig cerberusként őrzik az ajtót, hogy más lehetőleg be se kukkanthasson. De én végtelenül ravasz módon megvártam, míg elfogyuott az utolsó beteg is és akkor kopogtam be az ajtón, ahová nem szabad bekopogni. Kijött egy dühös nővér, és felhívta a figyelmemet arra, hogy nem szabad bekopogni. Mondtam, hogy különben nem tudnánk beszélni. Telefonon kell időpontot kérni. Mondtam, hogy csütörtök óta van a telefonomban 18 sikertelen hívásom ide. Szerinte ez nem igaz, mert minden telefont felvesznek. Én viszont meg tudtam mutatni, hogy nem. Nem volt rá kíváncsi. De engedélyeztre, hogy lemenjek a portára bejelentkezni. És aztán meg is vizsgáltak (nem, nem a portán, itt egy egyszerű időugrást tettem). Megvizsgáltak. Semmi bajom, csak egy kicsit piros a torkom. Nem tudják, miért köhögök ugatva és miért fáj a torkom meg a fülem. Azt sem, hogy miért vagyok rekedt három hónapja. Nem baj, én legalább megnyugodtam. Megpróbálok nem beszélni. Ez nem túl könnyű, mert a munkám jelentős része abban realizálódik, hogy beszélek. De mindegy, ma délután már dolgozni fogok. Némán és beletörődve. A legutóbbi covid tesztjeim negatívak, de saját védelmemben hordok maszkot.