vigaszképek

Egy mondat arról, hogy mennyire szeretnék szerencsés lenni

Annyira, hogy amikor V. lánya (vagy fia) majd felnő, egyetemre megy és elköltözik, akkor leülhessünk V.-vel egy kávé vagy tea mellé beszélgetni erről és az élet más dolgairól. Látszólag talán nem a lottóötös, de ha ez megvalósulhatna, a világon a legszerencsésebbnek érezném magam.

Most* nagyon** hiányzik az anyukám.

* folyton

** nagyon-nagyon

fecske

Az első kisfecske ma kirepül, V. elköltözik. Már halomban állnak a dobozok, bőröndök, táskák - és még mindig nincs semmi becsomagolva. Nem költözik túl messze, kocsival 20 perc, BKV-val mondjuk 45. És persze majd hazajár. Egyelőre mosni mindenképp - de talán amúgy is. Nem mondom, hogy sosem gondoltam az elmúlt évek feszültségei közt arra, hogy milyen jó is lesz, ha majd másra csapkodja az ajtót és másra vágja folytonosan a pofákat, nem rám, és nem, mintha nem tudtam volna, hogy nagyjából hároméves kora óta az a terve, vágya, hogy végre elköltözhessen - de mindezekkel együtt is belefacsarodik a szívem, hogy ennyire lezárult egy korszak. Nem csak befejezte a közoktatással való permanens harcát, nemcsak egyetemre ment, mint Á.  - hanem le is lép, amint tud. Nyilván segítjük, hogy tudjon, A. magától értetődően, én nagyon ambivalens érzésekkel. Az itthoni konfliktusok jelentős része kettőnk közt volt, van - és ez mindig is így volt. Nagyon szeretem, de mindig azt érzem, hogy nem sikerül úgy szeretnem, ahogy ő szeretné. Egyszerre vagyunk egymáshoz közel és távol. Ha nem látja, sírok amiatt, hogy elmegy. Miközben tudom, hogy tizenkilenc évesen a világ legboldogabb embere lettem volna, ha így mehettem volna el otthonról, és nem úgy, ahogy megtettem (mert én is megtettem, és az keményebb sztori volt). Vele érzem jobban, hogy mennyire nehéz jó anyának lenni. Remélem, azért időnként sikerül.

Mai negatív

Az, hogy a Magyar Közútfelbontó Vállalat jól felkészült szeptember elsejére, szerintem annyira triviális, hogy alig van hírértéke. Egyszerűen mindenhol felbontottak minden valamire való utat, vadul nyomuló korlátok, éles szalagok, éhesen tátongó munkagödrök jelzik, hogy dolgoznak. De bakker, előbújt az összes agresszív állat is. A záróvonalon át hirtelen bevágó, a munkagödörbe leszorító, az égő cigarettacsikkjét hozzám pöckölő - és ne feledkezzünk meg a bukósisak nélküli gyermekkel piroson átszáguldó biciklis nőről sem. Sajnos nagyon nehéz lerakni az autót, nem bírok naponta kétszer másfél órát közlekedni kétszer fél helyett. De ne aggódjatok, majd az elszálló benzinár hamar megoldja.

Mai pozitív

Némi ideiglenes nyugalommal tölt el, hogy nem járnék jobban kezdő őrmesterként (bármi is legyen az).

szeptember 1.

Zuhog. És én szinte minden szeptember elsején rádöbbenek, hogy bár sok rongyom van, nincs őszi ruhám. A szandálhoz szokott lábaim nem férnek be a cipőkbe, a pólóim rondák, a pulóverek szúrnak, a nadrágokat kihíztam (pedig kivételesen nem), az esőkabát nehéz, az esernyő idétlen - egyetlen megbízható ruhatípust ismerek, a kendőket. Végre kedvemre hordhatom őket! Idén is vettem kettőt Olaszországban (ja, voltunk nyaralni, London helyett Szlovéniában nézelődtem, de végül csak Olaszországban találtam megfelelő helyet - talán képek is vannak... olyan rövid volt, mint sötét, mély víz nyomása alól kibukkanni a felszínre egy korty levegőért. Szeretnék Olaszországban élni (és dolgozni), legalább egy évet. Eddig azt hittem, csak délen szeretek lenni, de nem, észak is tökéletesen megfelel, majd utazgatok a hétvégéken). Mikor lesz már tavasz?

augusztus 31.

Emlékszem, régebben ilyenkor már nagyban készültünk az iskolára. Az egyetemi évkezdések már nem tartoznak hozzám (bár időnként szeretnék részese lenni)... ja, én is kezdek... de ez azért más. Sokat nyervogtam a könyvkötések, meg a kötelező ezmegazok miatt - és azt mondhatom, boldog vagyok, hogy a gyerekeim mostanra kikerültek a közoktatás bugyraiból - de míg az egyik szívem nevet, a másik vérzik. Gyerekenként maximum 18 év adatik a szorosan vett "gyereknevelésre" - aztán huss, már ki is repültek. V. a hétvégén elköltözik, Á. marad - de hetente összesen egy órát sem találkozom vele, én dolgozom, ő a szobájában kuksol. Mármint ő ott dolgozik. Új  értelmet kell adnom az életemnek témát kéne találni a blognak - de míg a részletesebben meg nem nevezett gyerekeimről jó volt írni, addig saját munkáimat jobb szeretem névvel csinálni - persze, nem itt. Nem tudom, mikor főztem utoljára, sem időm, sem kedvem, kifogytak belőlem a receptek. Azt hiszem, soha máskor nem érzem ennyire az idő múlását, mint augusztus végén, szeptember elején. Őszi spleen. Hiába frissítettem az oldalt, ma mindössze ötvennégyen néztek rá a blogra - szerintem ilyen a második hónaptól nem fordult elő. Engem sosem nyugtatott meg, sőt, többnyire tovább frusztrált a klasszikus nyugi-mondat, az elmúlik.

Nosztalgia

Régen volt olyan, hogy három, sőt, négyrétegű vécépapírt is vettünk...

A 60/180 az új őrület

- hirdeti egy cikk. Nem, nem vérnyomásproblémákról szól. Sem sebességhatárokról. Sem a hatvan vagy száznyolcvan fokos fordulatokról. Nem is a klímaváltozást vetíti elénk. És az ideális testsúlyt és magasságot sem írja le. Hát, akkor mi lehet?

Elárulom.

Ez egy új metódus. Ha az ember úgy mos hajat, hogy legalább egy, de legfeljebb három percig* engedi a haján hatni a sampont, akkor az sokkal optimálisabban fejti ki a hatását, mintha azonnal leöblítenénk, vagy ha ennél tovább hagynánk száradni a fejünkön. Na, és ezt gondoltátok? Tényleg őrület, ugye?

* egy percre hatvan másodpercet számolunk, három percre pedig száznyolcvanat (tudom, hogy nem kell mindenkinek megmagyarázni, de hátha valaki már vagy még túl álmos ahhoz, hogy rögtön átlássa, így aztán nem tudna élni az új őrülettel)

A koreai sorozat

ami levett a lábamról, a Woo ügyvédnő. Nem mondom, hogy kicsit sem volt eleinte idegesítő mert de -  viszont annyira szép (mármint a főszereplő lány pillantásai), hogy már csak emiatt is muszáj néznem. Ki gondolta volna?